Érték még a könyv?

Úgy érzem, lezárult életem egyik szakasza, melyben még a sötétben éltem, ám sikeresen rátaláltam a kivezető útra, attól a naptól egy másik szakaszt élek. A kőkemény útkeresés közben minden lépcsőfokot leírtam, bátran elmondhatom, az írásba kapaszkodtam. Amióta az eszemet tudom, azóta írnom „kell”, általában mindent ész érvekkel megmagyaráztam, kategorizáltam, és ha ott hevertek a megtörtént dolgok a papíron, akkor megnyugodtam. Életem első negyven évében azt kutattam, mi lehet a célom, miért vagyok, ki vagyok én? Amikor a sötét fellegek fölött megláttam a napot, rájöttem, írnom kell! Bár eddig is írtam naplót, újságcikkeket, gyógynövénykönyveket, gyűjtögettem gyerekszájakat, népi mondásokat, szállóigéket, megírtam az életről szerezett tapasztalataimat, ám ez az írás mégis már más volt. A saját történetem papírra vetése közben rám zuhantak a versek, a novellák, egyéb történetek, amelyek mélyen érintettek, ezért szerettem volna megosztani másokkal is. Sokat köszönhetek a barátoknak, a családtagoknak, akik segítettek ebben, és jó néhány dologra rávilágítottak. Útközben sokféle reakciót tapasztaltam a könyvek értékéről is, nem kellett messzebb menjek a saját környezetemnél. Voltak, akik hittek bennem, akik kinevettek, lenéztek, elítéltek, gondolatban megsimogatták a fejemet: „Jól van, na, ha mást nem tudsz, hát írjál csak!” Néha tétován tévelyegtem az úton, ám magamban mindig biztosan tudtam, mi a dolgom. Az alábbiakban megosztok veletek néhány „érdekes” tapasztalatot. Egyik közeli ismerősöm kezdetben kinevetett, legyintett arra, amit teszek, hát hogy tudja, miről beszélek, átadtam neki az első könyvem készülő tervezetéből egy példányt. El sem olvasta, kiakadt az első fejezetnél, majd néhány hét múlva félrefordított fejjel visszaadta nekem, eltolva magától az írást, mint valami fertőző gócpontot. Bevallom, rosszul esett, mert pont tőle nem ezt vártam, hanem inkább konkrét segítséget, vagy valamilyen építő jellegű kritikát. Azon morfondírozott, miért erről írok, óvodapedagógus lévén írjak inkább mesekönyvet. Akkor azt feleltem, mesekönyvet nem tudok írni, legalábbis még nem próbáltam, az ember úgy van vele, hogy arról ír, amiről úgy érzi, muszáj, amire van ihlete, ami jön magától. Láttam, nem értett egyet velem, sőt ideges lett a mondanivalómtól. Később feldúltan felhívott telefonon.
– Elképesztő! Hallom megint a billentyűt vered! Mit tudsz annyit a gép előtt ülni? Neked nincs más dolgod? – fortyogott.
– Dolgozom. – feleltem nyugodtan.
– Áh? Igen? És pénzt keresel vele? Mert ha nem, akkor az nem munka! A munka az, amikor pénzt keresel! Értetted? Pénzt! Pénzt! Pénzt! – fuldoklott kioktató hangon, a túloldalon, szinte láttam, amint belevörösödik.
– Igen, értettem… – folyattam nyugodtan, magamban mosolyogva. Mit mondjak el neki? Könyveket írok, de hisz tudja…
– Szóval az nem munka, amit te csinálsz, és fogalmam sincs, hogy mit tudsz ott lenni annyi időt! A munka az, amikor én szétdolgozom magam a melóhelyen, és amikor hazarohanok, kitakarítok, főzök, mosok, és ellátom a gyereket! – fejezte be a kioktatást.
– Mikor érsz haza? – tettem fel egy nyugodt kérdést.
– Este kilenckor! Minden nap! Tizenkét órázom! – kiáltotta magából kikelve.
– Aha… jó sokat dolgozol… – igen, tudom, mindent a férje, és az anyukája végez el helyette, hisz soha nincs otthon.
– Na, látod? Ez a munka! És pénzt is keresek vele!
Azért felmerült bennem pár kérdés: Hogyan tudja ellátni a gyereket este kilenc után, amikor hazaér, hiszen a kicsinek nyolckor le kell feküdnie ahhoz, hogy másnap az iskolában, helyt tudjon állni, ergo, nem is találkozik vele, esetleg kora reggel, még ébredéskor. Azt is tudom, hogy hétvégeken is dolgozik, olyan a munkaköre. Akkor nem értem, miről beszél nekem? – Ez a „barátnőm” a könyvem megjelenése óta nem szólt hozzám, sőt egy műbalhét is generált, hogy ne kelljen találkoznia velem. A második könyvem megjelenése már csak hab volt a tortán. Ismerem a véleményét a könyvekről, hisz számtalanszor elmondta…
– A könyv ma már nem érték, nem olvas senki, a könyv nem ajándék, csak a házimozi, a Playstation, az MP5 lejátszó, az arany, a gyémánt, az ingatlan. Na, azt értékelik az emberek! – sokszor beszélgettünk, amikor valamin nagy hasznot akart húzni, én meg nem, azt mondta, majd ő üzletasszonyt farag belőlem. Nem akartam, azt feleltem:
– Hagyjuk. A pénz nem boldogít! – legyintettem.
– Na, ugye, rájöttél te is? – ekkor negédes hangon ennyit kérdezett, miközben elváltozott még az arckifejezése is.
– De hiszen, ezt mindig én mondtam, és nem csak mondtam, úgy is gondoltam, szerintem a tetteimmel ezt bizonyítottam, ennek megfelelően éltem.
– Aha… persze. – nézett rám úgy, mint aki nem hiszi. Nem tudtam bebizonyítani az igazam, hát ráhagytam. Már úgy is mindegy, többé úgysem szól hozzám, hisz „a szeretet, az összetartozás, és a barátság mindennél többet ér! Együtt egymásért tűzön, vízen át örökké! Jóban, rosszban” jelmondata pont eddig tartott, amíg meg nem jelentek a könyveim. Hát ez elég megrázó élmény volt számomra.
Néhány idősebb ismerősöm szintén azon morfondírozott, úgysincs semmi értelme az egésznek, túl sok pénzbe kerül, nem veszi senki, ma már nem olvasnak az emberek. Akkor meg minek? Ugyan! – legyintettek rám. Ennek ellenére hajtott valami, ami miatt mégis muszáj volt megtennem, az írást már nem tudom többé abbahagyni, „valami belső kényszer űz, hajt, valami késztet, valamilyen hang mindig megmondja, mit írjak”. Természetesen nemcsak negatív kritikák értek, de ezek is mélyen érintettek, megmaradtak bennem, sőt a következő történet igencsak ledöbbentett. Két idősebb hölgy – akik rendszeresen sokat olvasnak, legalábbis eddig úgy tudtam – reakciója az első megjelent regényemre mélyen elgondolkodtatott.
– Nahát! Te aztán nem adtad fel! – nézett rám az egyik csodálkozva, kezében a könyvemmel.
– Nem, hát még mindig nem ismersz?
– De érdekes. Miért ez a címe? Mi az, hogy ”Élni, vagy ölni”? Miért éppen egy vérvonal hattyúdala?
– Miért? Nem tudod, mi az a vérvonal, vagy a hattyúdalt kell megmagyaráznom?
– Hát, azt még értem, de miért ez a címe?
– Olvasd el, akkor megtudod!
– Hát… nem is tudom… te jó ég! – olvasott bele az elején.
– Mi a baj?
– Látom, melyik korban játszódik, történeti hűség?
– Az van.
– Honnan tudod, te, hogy mi történt akkor?
– Na, ne nevettess! Utánanéztem!
– De te nem is éltél abban a korban! – csodálkozott.
– És akkor nem írhatok róla? Miért? Nem értem! Az íróknak muszáj abban a korban élni, amiről írnak? – döbbentem le teljesen.
– A te családodról szól?
– Miért kellene arról szólnia? Nem hallottál még az írói fantáziáról?
– Mégis érdekelne, te honnan szedted ezeket?
– Ne feszegesd szét a könyvet, ha nem érdekel, inkább add vissza!
– Jó, csak a stílusodat nézegettem! Tedd fel az internetre!
– Mit?
– A könyvet!
– Állati! Nem értelek, és a reakciódat sem… – mondtam.
– Áh! József… hihihi ez meg milyen név? – kérdezte a másik hölgy.
– Régi magyar férfinév! Azt akartam, hogy a könyvemben igazi magyar nevek legyenek, csak magyarok!
– Hol játszódik? A te faludban?
– Nem!
– A szülővárosodban?
– Nem!
– Akkor hol?
– Kitalált faluneveket adtam!
– Kitalált neveket? Miért?
– Csak! Na, hagyjuk abba!
– Mi bajod van? Megsértődtél?
– Tudod, a szerzőnek a könyv olyan, mint a saját gyermeke, és nem szereti, ha szidják, becsmérlik, vagy leértékelik! Akinek nem tetszik, ne nézze meg, és ne olvassa el!
– Ja, ez igaz! – bólintottak nevetve.
– Akkor mesélj, még milyen könyveket írtál?
– Nem tudom, ezek után érdemes-e elmondanom nektek… – tétováztam.
– Mondd el! – kérleltek mind a ketten.
– Hát jó… írtam egy mesekönyvet, gyerekszájat, most egy sci- fit írok, verseket, szakácskönyvet…
– Mesekönyvet? Te? Miről szól?
– Egy sárkányfiúról, aki elrabolt egy macilányt…
– Hahaha! – fuldoklottak a nevetéstől.
– Miért? – kérdeztem.
– Olyan mesét írtál, hogy a gyerekek halálra rémülnek tőle, és többé nem mernek kimenni az utcára! – nevette az egyik.
– Hát jó, sziasztok! Nem beszélek tovább! Nincs értelme! – mondtam, és elmentem onnan a barátnőmmel.
– Ne is törődj velük! – kezdte a barátnőm.
– Áh! Nem törődöm, tényleg! Már régóta nem az a fontos számomra, hogy mit mondanak, hanem az, hogy ki mondja! – nevettem.
– Akkor jó! Nekem tetszenek a könyveid!
– Köszönöm! Jól van, beszéljünk inkább másról! – mondtam, és folytattuk tovább az életet.
Ettől azonban volt még egy jóval extrémebb reakció is. Párom távoli ismerőse egy gazdagnak mondható papa csemetéje. Egyik nap meglátogattak minket, amikor a párom a bájcsevej hevében felhozta a könyveimet. Nem szeretem reklámozni, ajánlgatni, aki szeretne belőle, az úgyis szól, vagy megveszi magának. Egy könyv akkor jut el, és ahhoz, akinek éppen szüksége van rá, rábíztam őket a sorsukra. Mivel azonban szó került róla, kénytelen, kelletlen elő kellett hozni. A férfi neje szeretett volna egy példányt, ám azt mondta, nincs rá pénze. A párja akkor a kezébe kapta, megnézte, mennyibe kerül, és azon nyomban ledobta az asztalra, mintha valami borzadály lenne.
– Hú! A mindenit! Ti aztán nem vagytok szívbajosak! Kedvezményt adtok? – kérdezte ijedtében.
– Nem! – mondtam konokul a reakció miatt.
– Jézusom! – tette még hozzá felháborodva, majd kimentek a párommal a szobából a saját dolgaikat megbeszélni.
– Ne aggódj, majd én megveszem, ha lesz rá pénzem! – súgta halkan a felesége.
– Nem kell megvenni, nem azért mutattam meg, csak a páromnak folyton eljár a szája! – feleltem mérgesen.
– De, de, majd én megveszem, titokban, nem mondjuk el Attilának, jó?
– Mondtam már, nem kell megvenni, nem tukmáltam soha senkinek! – morogtam.
– Hát jó, majd meglátjuk, hogy alakul! – mondta – Jaj, letört a körmöm! – sikított fel a jobb mutatóujjára nézve.
– Pedig nagyon szépek a körmeid! Műkörmök?
– Naná! Mit gondolsz, ilyen lenne a sajátom?
– Nekem még sosem volt, mennyibe kerül?
– Tudod, muszáj spórolni, így a barátnőm szokta nekem megcsinálni, kéthetente házhoz jön, és csak ötezer forintot kér érte! Nézd meg! Látod, ez a legmenőbb ma a városban!
– Gondolom… tényleg nagyon szép! – bólintottam.
– A lábujjamon láttad már?
– Igen, észrevettem, olyan, mint a kezeden.
– Ja, ez így trendi!
– Azért külön kell fizetni, vagy egyben van?
– Nem! Azért külön kell fizetni, azt elég lenne havonta, de tudod, a kezemen két hétnél nem bírja tovább, ezért muszáj azt is kéthetente megcsináltatni! Meg aztán… kinek van kedve mindig ugyanazt a mintát nézni? Borzasztó…
– Hát igen. – sóhajtottam. Nehéz volt vele beszélgetni, nem sok közös téma akadt, nem ismertem annyira, az a tizenhárom év korkülönbség ebben az esetben évszázadoknak tűnt.
– Jó a hajad! – hoztam fel valami más témát, hogy ne üljünk ott kínos csendben.
– Áh! Már el kell mennem a fodrászhoz! Képzeld el, hullik!
– Napi száz szál még nem kóros, annyi mindenkinek kihullhat!
– Nekem attól biztos több… Szerinted a festéktől van?
– Nem tudom, miért, milyen az eredeti színe?
– Ne tudd meg! Sötétbarna, majdnem fekete! – nevette.
– A mindenit! És akkor hogy lett ennyire platinaszőke?
– A fodrászom nagyon ügyes! – dicsérte.
– Azt látom, az én hajam is barna, egyszer megpróbáltam kiszőkíteni, de vöröses lett, és amikor az eredményt büszkén mutattam az öcsémnek, annyit mondott: Hú, Böbe! Úgy nézel ki ezzel a paradicsomszínű hajjal, mint egy kömlei halott!
– Hát ez jó! Mi az a kömlei halott? – nevette.
– Nem tudom, öcsémnek vannak mondásai! – nevettem én is.
– Miért nem bíztad fodrászra?
– Egyszer megtettem, de majdnem leégette az összes hajat a fejemről!
– Mert pancserhoz mentél! – kacagott.
– De nem volt manim menő hajszobrászra, a pancser pedig kezdő volt!
– Megértem! – vigyorgott – Nekem a fodrászom is legtöbbször házhoz jön, van valami spéci festéke, amivel mindig ilyen jól sikerül a színe!
– Nem félsz, hogy roncsolja a hajadat az erős szőkítés? Miből van az a spéci hajfesték?
– Mit tudom én! Az ilyenekkel nem tágítom a szép kis fejecskémet! – simogatta meg a feje búbját.
– Megértem…
– Hol vannak a fiúk ilyen sokáig?
– Nem tudom, a párom sokat tud beszélni, biztosan mindent megmutat a tiédnek!
– Biztosan… bár Attilát sem kell félteni, mármint beszéd terén… Nézd! Még nem is mutattam, ezt kaptam tőle az évfordulónkra! – mutatta meg a nyakláncát, amit addig a blúza takart.
– Valóban nagyon szép! Sőt, csodaszép! – feleltem.
– Na, ugye? Ez nem semmi! Meg is akad rajta mindenki szeme!
– Mennyibe kerül egy ilyen medál?
– Fogalmam sincs, azt hiszem száz körül… plusz a lánc…
– Százezer? – lepődtem meg.
– Valahogy úgy… de én nem tudom, ezt ő rendezi! – néhány perc kínos csend.
– Szóljak a fiúknak, hogy jöjjenek már? – tétováztam.
– Menjünk utánuk?
– Nem, azt nem szereti a párom!
– Hát, akkor várjuk meg, amíg maguktól visszajönnek. – ültünk egy pár percig csendben, majd meghallottuk, hogy jönnek.
– Na, végre! – kiáltott fel.
– Mi van lányok? Látom jól elvoltatok! Miről folyt a csevej? – kérdezte Attila.
– Áh! Csak amolyan női dolgokról! – legyintett a felesége.
– Büszke lehetsz a feleségedre! – mondta a párom felé fordulva.
– Büszke is vagyok! – húzta ki magát – Miért is?
– Hát tudod, a könyvek… – mutatott az asztalon heverő példányokra.
– Ja, persze… – bólintott a párom. Nem sokkal utána kikísértük őket, és elbúcsúztunk tőlük. Amikor a hölgy puszit adott, még odasúgta, hogy ő majd titokban megveszi az egyiket, ha lesz rá pénze. Beültek az ezüst Alfa Rómeóba, és elhajtottak. Integettünk utánuk a kapuból, amíg láttuk az autót.
– Nem szeretem az ilyet! Te is tudod! – néztem a páromra rosszallóan – Miért kellett elmondanod nekik?
– Neked akartam jót! Azt hittem, vesznek belőle, hadd fogyjon!
– Még egyszer ilyet nem kérek! Hú, de ciki volt! – ingattam a fejem.
– Rendben, akkor oldd meg magadnak!
– Megoldom… – bólintottam.
– Tudod, azért elgondolkodtam a dolgon! – mondta, amíg befelé sétáltunk a házba – Érdekes emberek vannak, amikor egy reggelit 3000 Ft-ért adnak, egy presszó kávé minimum 600 Ft, akkor 1990 Ft sok egy könyvért? – csodálkozott.

2. Élni, vagy ölni?
Egy vérvonal hattyúdala

Másodiknak megjelent kötetem (debütálását a fenti cikkben olvashatod), a kiadó által szépirodalmi regény kategóriába sorolt mű, mely a múlt századi háborúk idejében játszódik. Ez nagyon érdekesen jelent meg előttem. Ti.: Minden írást fejben látok, képként, (nem írásként), egészben, egy hirtelen sugallat hatására, ami addig nem hagy nyugodni, amíg el nem készül. Számomra ennek az írása is olyan volt, mintha olvasnám, s nem írnám. Mikor gép elé kerültem, gőzerővel írtam, hogy megtudjam a történet végét. Amikor a novellákat kezdtem papírra vetni, három ebben a korban játszódó novellám egyszer csak „fejben” összeállt és egymás alá rendeződött. Mint amikor a világűrben a nagy bumm után, a kozmosz anyagaiból létrejön egy új bolygó. Megszületett. Egymás alá rendeztem őket és megtöltöttem tartalommal. Egy hónap alatt készült el, de akkor éjt nappallá téve csak a billentyűket vertem. Akkoriban még nem tudtam pár szóban megfogalmazni, miről szól egy-egy kötetem, és még az sem volt teljesen világos, hogy regény, vagy novella. Mások, nagy írók műveit könnyebb kategóriákba sorolni, mint a sajátunkat. Ezt a kötetet is inkább a novellák kategóriába sorolnám, mert minden fejezet önálló novellaként is megállná a helyét. Azután a könyvtárellátó honlapján rábukkantam erre a recenzióra, amelynek nagyon megörültem, hisz magam sem tudtam volna ennél rövidebben, tömörebben bemutatni:

RECENZIÓ:
“Az ezoterikus és alternatív gyógyászati írásokat jegyző szerzőt egy vidéki kastélymúzeumban tett látogatás inspirálta e regény megírására. Brátán Erzsébet ezért könyve elején egy kis történelemleckét tart tankönyvi idézettel, hogy behatárolja történetének időhatárait. A néhány oldalas idézetből megtudjuk: az 1848-as szabadságharc leverésétől az 1956-os forradalom leveréséig ágyazódik a történelem szövetébe a keresztnevükön szerepeltetett nagybirtokos báró család tagjainak sorsa. A fő szál József úrfi és a szolgálólány, Mária szerelme, ehhez kapcsolódnak a fantázia szülte, de valóságosnak ható szereplők. “Milyen volt az élet ezekben az időkben a fővárostól távol? A távoli uradalmakban, kisfalvakban és a tanyákon, a vérkeringéstől eldugott területeken?” – írja a szerzőnő elöljáróban.”

Megrendelhető:

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/elni-vagy-olni
bratanerzsi@gmail.com

TARTALOMJEGYZÉK

OLY KORBAN ÉLTÜNK…
A TERV
KÉSZÜLŐDÉS
A KEZDET KEZDETE
MIT MŰVELSZ?
A SZABADNAP
ÜLJ LE, FIAM!
ÖLJEM MEG?
NYUGODJ BELE!
MAGÁNYOSAN
A NÁSZ
AZ ELSŐ HÁBORÚ UTÁN
AZ ÖRÖKÖS
NE TEMESSÉK MÉG EL A KISFIÚT!
MAGATEHETETLENÜL
ÉLNI KELL!
ELMÉLKEDÉS
ZORD VALÓSÁG
A JUHÁSZ
FIAM, FIAM
A LEGKISEBB LÁNY
VAN BENNÜNK VALAMI
A BIRKÁK
MIÉRT?
HIHETETLEN
A MÁSODIK HÁBORÚBAN
A BABA
A HÁBORÚS ÉVEK UTÁN
A LÁNYOM NEM ELADÓ!
ALMA A FÁJÁTÓL
MINT EGY ANGYAL
A TITOK
VÁGYÓDÁS
A VÉGZET
NŐSÜLNÖD KELL!
NEKÜNK EZT NEM SZABAD!
HIÁBA MINDEN
ESKÜVŐ
SZERELMES VAGYOK!
A GYŰRŰ
GYENGE VAGYOK…
AZ ÖRDÖGSZIKLA
AZ UTOLSÓ REMÉNYSUGÁR
AZ ÉLET ÉL
VÉGSŐ CSAPÁS
A VÉRVONAL

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s