23. Várj, amíg apa meghal

Ez a történet is egy köznapi beszélgetés során elhangzott mondatból nőtte ki magát egy egész könyvvé.
Pszicho thriller történetünkben egy anya és a lánya életén keresztül betekintést nyerhetünk, mit élnek át valójában a külvilág számára irigylésre méltónak látott kapcsolatban, a szívtipró, ám egyre jobban átalakuló személyiségű férj/apa mellett a színfalak mögött. Az asszony néma beletörődése hogyan vezet mégis válásig, mely során a bíróság a két gyermeket az apának ítéli. Sajnos azonban a házat nem tudják eladni, ezért két térfélre osztják, meghúzzák a demarkációs vonalat. A férj sosem mulasztja el az alkalmat, hogy asszonyt bántsa. Amikor nem éppen áldásos szomszédságukat végre sikerül megszüntetniük, olyan távol költöznek egymástól, hogy még véletlenül se fussanak össze. Az apa a gyerekeknek soha többé nem engedélyezi, hogy találkozzanak az anyjukkal, sőt, hogy eszükbe se jusson őt keresni, halálhírét kelti.Ám a sors másképp akarja…
A gyerekek, hogy túléljék a tragédiát, olyan mélyen elássák a történteket, hogy már teljesen a maguk által teremtett álomvilágban élnek. Létrehoztak egy álomszigetet, melyre mindig elmenekülhettek a családi perpatvarok elől.
Az idő azonban egyre jobban megszépítette az emlékeket, elhitték, hogy mindenért egyedül az anya a felelős. Az álomnak azonban egy nap vége szakad, felnyílik a szemük, amikor Zsófia “véletlenül” találkozik az édesanyjával, akkor megismerhetik az apjuk igazi arcát, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy a saját akaratát érvényesítse és megbüntesse a bűnösöket. Hogy mi köze mindehhez az elátkozott teleknek, ki az a Rezső, vagy Hans Jürgen Schwarz, ki a régi házrejtélyes lakója? Mit gondolnak minderről a kívülállók és a szomszédok? Kiderül a történetből.

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/varj-amig-apa-meghal

************************************************************************

A színfalak mögött

Irma hazaosont a gyerekekkel, de közben mélyen magában bűntudatot érzett, amiért panaszkodott és jó néhány titkukat kikotyogta, ráadásul túl sokáig távol maradt a házból. Már mindenütt a férjét látta, félt, hogy a falnak is füle van és kikap a csavargásért. A gyerekek is nyavalyogtak, miután nem látták sehol az apjukat, vissza akartak menni, játszani, nem szerettek volna újra bezárkózni, hiszen végre igaziból is eljátszottak a többiekkel. Az anyjuk azonban hajthatatlan maradt.
Bezárta a bejárati ajtót, ám amikor kattant a zár, hirtelen még rosszabb érzése támadt, furcsa neszekre lett figyelmes, úgy érezte, mintha valaki figyelné. Sajgó szívvel, szűnni nem akaró gyomorideggel kitett a gyerekek elé egy kis tálca süteményt és torkában dobogó szívvel nézte át a házat. Bekukkantott mindenhová, a szobákba, konyhába, a spájzba, a fürdőszobába, a pincébe és a padlásra vezető lépcsőházba. A padlásajtó zárva volt. A pince felé nem is merészelt menni, mert az a rész tilos volt mindenkinek. Egy vastag fémajtó mögött Emi titkos dolgozószobája rejtőzött, ahová nem volt szabad senkinek sem bemenni. Nem is tudtak volna, hiszen számkóddal védett zár védelmezte, keresztben kettős fém keresztpánttal, lakattal. Irma szerette volna tudni, mi lehet annyira titkos, de belefásult az életbe, ráhagyta a férjére. Az ajtón a lakatok érintetlenül lógtak. Nem talált semmit.
A gyomorideg azonban nem akart megszűnni, visszaindult a nappaliba a gyerekekhez, és már messziről meghallotta a hangot, amitől előre tartott, rettegett, odalépett az ajtóhoz és abban a pillanatban elakadt a lélegzete.
Ijedtében a falhoz támaszkodott, földbe gyökerezett a lába, nem mert bekukkantani. Minden kétséget kizáróan Emi ült a gyerekek között, ölelgette, csókolgatta, ajándékokkal halmozta el őket. Előkerült a táskából minden földi jó, csoki, cukorka, baba, kisautó, mesekönyv.
– Kicsikéim! Nagyot nőttetek, apa régen látott benneteket!
– Apa, hol voltál ilyen sokáig? – simogatta Zsófi az arcát.
– Dolgoztam, drágám!
– Sok pénzt kerestél?
– Bizony, és nem felejtettem el a gyermekeimet! – mutatott a táskájára.
– Apa, mit hoztál? – érdeklődött Emike és elkezdte kikotorni.
– Várj csak, kisfiam, majd apa! – azzal kivette belőle a tábla csokikat, a zacskós cukrokat, a szép szőke sírós babát, a kis autókat és a mesekönyveket.
– Anyának is hoztál valamit?
– Igen, hoztam neki is! Ezt a szép selyemsálat és egy finom illatú parfümöt!
– Én is kérek, nekem miért nem hoztál?
– Kislányom, az még nem neked való! Ha nagy leszel, hozok neked is! Százszor különbet, mint ez, addig itt a mesekönyv!
– Apa! De én is szeretem az illatosat!
– Még várj egy kicsit, nemsokára megnősz! Zsófiám, olvass valamit apának! – adta kezébe a könyvet.
– Jaj, apa, hadd ne kelljen, még nem megy olyan jól…
– Nem? Tényleg nem akarod felolvasni apának? – kérdezte.
– Nem, apa, kérlek, te olvass belőle! – nyújtotta a kislány a könyvet az apja felé.
– No, jól van, de csak a te kedvedért! – nyomott egy barackot a fejére.
Éppen felolvasni készült a könyvből, amikor megpillantotta az ajtófélfának támaszkodó holtsápadt asszonyt.
– Jó napot drágám! Na, mi az? Miért nézel úgy, mint aki rémeket látott? – kérdezte vészjóslóan negédes hangon.
Irma nem bírt megszólalni, a szíve a torkában dobogott, azt sem tudta, hol van, alig kapott levegőt, zihált, azt hitte, megfullad, remegett, mint a kocsonya, hang nem jött ki a torkán. Nem értette, hogyan került oda a férje a bezárt ajtókon keresztül.
– Hát így kell üdvözölni a férjedet? A gyermekeid apját?
Állt fel a gyerekektől és odament a hozzá. A gyerekek közben a játékokkal voltak elfoglalva és a csokin osztozkodtak. Megszokták már, hogy nem szólhatnak közbe, ha a szüleik beszélnek egymással.
– Adj egy szerelmes csókot apucinak! – kérte.
A falhoz lapult nő elé hajolt, két kezét a falra tette, szorosan hozzátapadt, Irma mozdulni sem tudott, csak lihegett. A férfi pedig a fülébe susogott.
– Azonnal adj egy csókot, különben… – és a száját a nő ajkára tapasztotta, a jobb kezével pedig megfogta az állát.
A rémült nő ijedtében engedte…
– Miért remeg az én kicsikém? Csak nem fél valamitől?
– Nem… izé… megijedtem… – nyögte ki.
– Miért is? – kérdezte gúnyosan.
– Neszt hallottam, azt hitem van valaki a házban…
– De hiszen van valaki… mindig van valaki… itt vagytok ti! Itt voltatok vagy nem? – kérdezte fenyegető hangon.
– De igen… – remegett minden ízében.
– Akkor mitől rettegsz? – simította végig az ajkát, a fülét, és beletúrt a hajába.
– Se… semmitől… hogy kerültél ide? Mikor jöttél be?
– Itt most nem ez a kérdés! Ca-ca-ca! A kérdés inkább az, ti hol voltatok az előbbi két órában?
– H…
– Igen? Nem hallom! – tette a füle mögé a kezét és kifelé hajlította a fülkagylóját, odafordítva a nő ajkához.
– Ö…
– Ne az ábécét sorold fel nekem! Azt kérdeztem, hogy hol voltatok? Arra válaszolj! – sziszegte a fülébe és a falra csapott.
Irma közelről megérezte rajta, hogy megint ivott és valami női parfümillat is megcsapta az orrát. Ám ilyen vérben forgó szemekkel azelőtt még soha nem látta a férjét. Megijedt, sőt rettegett tőle. Úgy érezte, hogy rögtön bepisil a félelemtől. Hát még, amikor jó erősen megszorította a karját.
– Kértem, hogy ne menj át ezekhez a pletykásokhoz! Így van?
– I… igen… – szólt alig hallhatóan.
– Akkor miért tetted? – hörögte Emi magából kifordultan.
– Kérlek… a gyerekek… – nyögte ki.
– Most nem érdekelnek a gyerekek! Ha azonnal meg nem mondod, miért mentél át hozzájuk, kitépem a nyelved, megértetted? – fogta meg a jobb kezével a nő nyakát, a ballal pedig tiszta erőből szorította a jobb felkarját.
A gyerekek ekkor vették észre, hogy a szüleik már nem szeretetből állnak olyan szorosan egymás mellett a falnál. Zsófi sírni kezdett, attól ijedt meg igazán Emike is.
– Ö… – nyögte a nő.
– Na? Kapok választ, vagy sem? Kivel voltál odaát? Csak nem kipofáztad az életünk részleteit? Netán Ferivel szűrted össze a levet?
– Nem… a torkom… – nyögte.
– Mi van? – hörgött eszét vesztve és még jobban szorította a nyakát.
A gyerek még hangosabban sírtak, ekkor feléjük fordult.
– Kuss! Fogjátok be, mert kaptok! – üvöltött rájuk.
A két kicsi rémülten elhallgatott, megfogták egymás kezét és lesték, mi lesz.
– Halljam, vagy nem állok jót magamért! – üvöltött a nő arcába, aki félrefordította fejét.
– Á… átmentünk, mert hívtak…
– Á! Átmentünk, mert hívtak? És ha azt kérik, ugorj a kútba, megteszed? Vagy ha azt kérik, feküdj le a férjeikkel, megteszed? Te szajha! Hát mit mondtam én neked? A nőnek a házban a helye! Itt a házban a kölykökkel! Megértetted? Most pedig takarodj a szobába, és ki ne gyere onnan! A kölykeidet elrendezem és utána megyek! Addigra legyél kész! Elvárom, hogy most mindent megtegyél nekem! Különben…
Azzal elengedte és bikaként fújtatva nézte, hogyan kullog be a szobába. Akkor látta meg a tócsát, amit maga után hagyott.
– A piszkodat meg itt hagyod? – förmedt rá, de a nő nem is hallotta, becsukta az ajtót és a másik oldalon összeesett.
– No, drágáim! Apuci most mérges, mert anyuci nem úgy viselkedett, ahogy megbeszéltük! Ti úgy viselkedtek?
– Én igen… – bólintott Zsófi tágra nyílt könnyes szemekkel, mert nem akart kikapni.
– Rendben… és te Emike?
– Én is… – bólintott a rémült kisfiú.
– No, akkor elmondom, mi lesz a feladat! Ha azt akarjátok, hogy apucinak jó kedve legyen, megfürödtök, bementek a szobátokba és ott is maradtok! Rendben?
– Igen…
Rávette őket, hogy menjenek fürödni, utána bekísérte őket a szobájukba. Amikor mind a ketten pizsamában voltak, leült velük beszélgetni.
– No, most pedig szépen elbeszélgetünk, hogy mi történt odaát. Kislányom, te már nagylány vagy, mondd el, miért mentetek át a szomszédba!
Zsófi lesütött szemmel állt és nem szólalt meg. Nem akarta elmondani, mert félt, hogy az anyja még jobban kikap.
– Ne húzd ki a gyufát, mert baj lesz! – fenyegette meg az apja.
– Nem tudom, miért mentünk át, mi csak játszottunk…
– Ez a beszéd! Tudod, hogy apuci úgyis megtudja, amit akar!
– Igen… – suttogta.
– Kisfiam, a férfiak tartsanak össze! Mondd csak el szépen, mi történt a szomszédban! – fordult a fiúhoz.
– De anya… – kezdte a kicsi.
– Anya örülni fog, legalább nem neki kell beszélni! Mondd el! Miről beszélgettek az anyádék?
– Apa, azt nem hallottam, mert mi autósat játszottunk Ferikével!
– És Zsófi mit játszott?
– Ő meg babázott Marikával!
– Miért mentetek át?
– Mert Marika néni hívott minket!
– Máskor is voltatok már odaát?
– Nem, még nem, de most már át kellett menni!
– Miért?
– Mert a Juliska néni azt mondta anyának, jobb, ha elmond mindent!
– Miről?
– Azt nem tudom… – vonta meg a vállát.
– És anyád elmondott mindent? – kérdezte negédesen.
– Biztosan, mert sokáig beszélgettek, és anya sírt is, mi addig beutaztuk a földet! Képzeld! Ferikének nagy autója is van, abban lehet homokot is szállítani, meg kicsi köveket!
– Én is veszek majd neked olyan nagy autót… mesélj még!
– Zsófi Marikával játszott, Marika szőke babáját felöltözették és átvitték az orvoshoz!
– Ki volt az orvos?
– Tudod, hogy mindig Marika akar lenni, Zsófi az anya volt…
– Honnan tudnám? És te honnan tudod, ha sosem voltatok még odaát?
– De apa, a kerítésnél szoktunk játszani… Marika a másik oldalon az orvos, Zsófi meg viszi hozzá a Tündi babát, amikor beteg. Ferikével addig autózunk a kerítésen…
– Értem én, Marika néni mit mondott, amikor átmentetek?
– Sajnált minket!
– Miért?
– Hát nem tudom, de kaptam tőle süteményt! Meg szörpöt is! Azt mondta, ő csinálta meggyből! Apa! Hogy kell a meggyből szörpöt csinálni?
– Azt nem tudom, kisfiam… majd kiderítjük, no, amiért ilyen ügyesek voltatok, felolvasok egy mesét, de utána aludjatok szépen! A szobátokból most már nem szabad kijönni, mert anyátokkal dolgom van!
– Apa… anya miért sírt?
– A nők mindig sírnak, kisfiam, de most apa megy, és szépen megvigasztalja! Az viszont nagyon sok időbe fog telni, ezért ne zavarjatok! Megértettétek?
– Igen… mi is megvigasztalhatjuk? – kérdezte Emike.
– Jó éjt-puszit akarok anyától… – görbült le Zsófi ajka.
– Kicsikéim… apa sokat volt távol tőletek és nagyon nehéz munkát végzett, ezért most apa adja a jó éjt-puszit! Anya minden este adott nektek, így van?
– Igen… – bólintott Zsófi.
– Valaki más járt a házunkban, amíg nem voltam itthon?
– Nem… senki sem… – ingatta a fejét mindkettő.
– No, látom, igazat mondtatok, de ha nem, az úgyis kiderül, mert aki hazudik, annak puha lesz az orra! Most pedig megnyomom mindkettőtök orrát! – mondta.
Előbb Zsófi orrát nyomkodta meg és várta a reakciót, de a kislány tényleg igazat mondott, ezért biztos volt benne, hogy kemény az orra, bátran kiállta a próbát.
– Rendben, Zsófié kemény… és a tiéd?
– Az enyémet is megnyomhatod, az is kemény! Én is igazat mondtam neked, apa!
– Tudod, mit nem nyomom meg, elhiszem neked!
– De, nyomd meg! Ne csak a Zsófiét!
– Jól van! – megnyomta és a kisfiú elégedetten mosolygott.
– Na, ugye, hogy kemény? Én megmondtam… – düllesztette ki a mellét.
– Igen, kisfiam, büszke vagyok rád! Ezért ebből a szép új mesekönyvből olvasok fel nektek! Válasszatok, de ne sokáig húzzátok az időt, mert mennem kell anyátokhoz.
Azzal felolvasta azt a sárkányos mesét, amit kiválasztottak.
– Most pedig futás a WC-re, aztán alvás!
Utána betakargatta őket, jóéjt-puszit adott mindkettőnek, kiment és kívülről bezárta az ajtót.
Átment a saját szobájukba, ott találta az asszonyt a padlón feküdve. Nagy mérgesen arrébb lökte, majd jó erősen megráncigálta.
– Mi bajod? Azonnal kelj fel! – rázta.
– Ö… – nézett a nő üveges tekintettel.
– Azt hiszed, megmenekülsz? Nagyon kedvesnek kell lenned ahhoz, hogy ezt megbocsássam neked! Na, tápászkodj fel és vidd a löttyedt feneked a fürdőbe! Fúj… – rázta le a kezét.
A nő azonban meg sem mozdult, mintha eszméletlen lett volna, látszólag nem érdekelte, mi történik körülötte.
– Na, mi az? Nem hallod, hogy mit mondott apuci? – kérdezte vigyorogva.
A zéró reakció után belerúgott egyet, de akkor sem mozdult, ezért felemelte a padlóról letépte róla a ruhákat és kivonszolta a fürdőszobába.
– Azt mondtam, megfürdesz! – kiáltotta.
Azzal megnyitotta a csapot, és hideg vízzel lezuhanyoztatta. A nő bábuként tűrte, meg sem rezzent a hideg víztől. Utána bevonszolta a szobába és rádobta az ágyra, ahová előtte alálökött egy lepedőt. Felnyalábolta a földről a szennyes ruháit, nagy dérrel-dúrral kivitte a fürdőszobába, feltörölte a padlót, lezuhanyozott és befeküdt a félig nedves nő mellé.
– Anyukám… tudod, milyen szexi vagy így némán, vizesen? Bár mindig ilyen engedelmes lennél! Ezt többször is el fogjuk játszani!
Azzal elsimogatta a testén csillogó vízcseppeket, és egyre hevesebben csókolgatta a magatehetetlenül heverő magába roskadt asszonyt…

Az órákig tartó akció után olyan mély álomba zuhant, hogy fel sem lehetett volna ébreszteni.

Irma minden porcikája fellázadt, forrt a vére, dübörgött a füle, ránézett a beszűrődő holdfénynél és azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna tőle. Elképzelt mindenféle válogatott kínzást. Először felsorolta az összes átkot, ami eszébe jutott, majd kitervelte, hogyan fogja eltenni láb alól. Ám akkor eszébe jutott, itt maradnának a kicsik egyedül, se apjuk, se anyjuk nem lenne. Ökölbe szorult a keze, a vére hevesen izzott, a gyűlölete tetőfokára hágott.
„Ezek után nyugodtan képes aludni? Fel sem fogja, mit tett velem?” – dühöngött és belerúgott a férjébe.
Emi nem felelt, meg sem moccant. Képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténhet vele, ezért beleharapott a karjába, tiszta erőből megcsipkedte, de a férfi némán tűrte. Még egyszer megrúgta, de akkor sem mozdult. Olyan dühös lett rá, hogy felkapcsolta a kisvillanyt és felfeszegette a szemhéját. A tág pupillák üvegesen révedtek a semmibe, akár egy halotté. Ekkor egy hatalmas pofont adott a férfinek, aki nem reagált, mintha meg sem érezné. Felbátorodott, minden dühét kitöltötte rajta. Ütötte-verte, csípte, harapta, fejbe rúgta, megpofozta, a fülébe ordított, végül a vastag arany láncát megtekerte a nyakán. Addig fojtogatta, amíg a lánc el nem szakadt. Akkor ledobta a földre és megint belerúgott az élettelenül heverő testbe. Dühében le akarta lökni az ágyról, ami elég nehéz volt, mert a férfi majdnem 95 kg volt, ő pedig jó, ha 60, ráadásul kicsi. Egy ideig eltartott, mire sikerült lelöknie. A test hatalmasat koppant a padlón, alákerült a takaró, felállt és kiráncigálta alóla.
„Aludj csak a hideg kemény padlón! Megérdemled!” – kiáltott rá feldúltan fújtatva, mint egy bika a harc közepén, még egy sorozat rúgás, csípés, harapás után lefeküdt. A gondolatai azonban a további életére terelődtek.
„Hogyan tovább? Mit tegyek? Hogy szabaduljak? Öljem meg? De jó lenne, ha baleset érné, lezuhanna a tetőről, elütné egy autó, vagy agyonverné valaki, vagy betegségben hunyna el… nekem mindegy, csak szabaduljak! Mit tegyek?”
A válogatott átkok után eszébe jutott, hogy ő nem egy kapós menyecske…
„Ha elmennék, nem tudnék hová menekülni, ez mindenütt megtalálna! A gyerekek még kicsik… sokat dolgoztam a házon, igaza van, úgysem kellenék senkinek, egyedül pedig széles e világon… mi lenne velem? Örüljek, hogy van hol laknom, van mit ennem, van férjem, akinek kellek, még így is, még ha így is… két szép gyerekem… na, jó, maradok, úgy teszek, mintha mi sem történt volna…” – állapította meg.
„Csak még egy kis vérbosszú…” – ugrott ki az ágyból és a földön fekvő testet még egyszer jól elverte, megrugdosta, megharapdálta, utána elégedetten lenyugodott.
Végre el tudott aludni…

A férfi másnap korán felébredt, körülnézett és döbbenten tapasztalta, hogy a földön hever, el sem tudta képzelni, hogyan került oda. Aztán megérezte, hogy minden porcikája sajog, nagy nehezen feltápászkodott és a mosdó felé indult. Belenézett a kistükörbe, ahol meglátta magán a kék-zöld foltokat.
– Irma! – üvöltötte.
A nő úgy tett, mint aki még alszik, de a gyomra már akkor görcsbe rándult és minden idegszála pattanásig feszült, amikor a férfi ébredezett.
– Irmaaaaaa! – ordította vészt jósló hangon.
Mivel nem kapott választ, berohant a szobába és megrántotta a fal felé fordult asszonyt.
– Idenézz! Mik ezek rajtam? – kérdezte.
– Micsodák? – hunyorított a nő, mint aki akkor ébred.
– A foltok! Nézd!
– Ja… nem tudom… – pislogott fél szemmel.
– Ennyire beittam tegnap? – kérdezte.
– Volt benned bőven! Ne tőlem kérdezd, milyen foltokat hagyott rajtad az aktuális ribancod!
– Ezekre egyáltalán nem emlékszem… – dünnyögte és egy kistükörben nézegette a nyakán lévő foltokat.
– Majd máskor kevesebbet iszol!
– Hol van a nyakláncom? – vette észre.
– Azt is én tudjam? Biztos elhagytad! Vagy elajándékoztad!
– Nem… arra emlékeznék… – tűnődött.
Majd addig-addig forgolódott, kutakodott, hogy rátalált az ágy alatt.
– Nézd! Megvan! – emelte fel örömmel.
– Na, látod… nem emlékszel semmire a tegnapból? – ült fel a nő az ágyon.
– Nem igazán… de valami iszonyú dühöt érzek irántad… nem tudom, miért… megvan… tudom már, rajta kaptalak, hogy a szomszédban pletykálkodtál és kifecsegted a titkainkat!
– Azt te találtad ki! Igaz, hogy átmentünk, de csak a gyerekek kedvéért, nem baj, ha ismerik a szomszédokat.
– Eddig is ismerték, jól eljátszottak a kerítésen keresztül!
– Egy kicsit haladhatnál a korral, ebben az utcában mindenki mindenkit ismer, naponta átjárnak egymáshoz!
– Tegyék azt, az ő dolguk, de mi nem fogunk! – emelte fel a hangját.
– Pedig…
– Semmi pedig! Idefigyelj! Ha még egyszer rajtakaplak, hogy valakinek kibeszéled a titkainkat, megöllek! Ezt vedd véresen komolyan! Többször nem mondom el! Mától kezdve nem teheted ki a házból a lábad! Különben nagy baj lesz! Ne kezdj ki velem! – dühödött fel.
– Nem értem, mi bajod…
– Még van bőr a képeden megkérdezni?
– Inkább arról beszélj, hol voltál eddig?
– Volt miből megélned?
– …
– Van tető a fejed fölött?
– Ühüm…
– Fáztál, éheztél valaha?
– …
– Hadd halljam! Volt miből megélned?
– Igen… – hajtotta le a fejét.
– Hát akkor mit számít, hol voltam?
– Számít! Sokat számít! Már megint van egy másik nőd?
– Ha tudni akarod… a barátomnál voltam.
– Rezsőnél?
– Ja…
– Nem te mondtad, hogy ő gonosz ember?
– Á! Tévedtem… Nem az! – vigyorgott kajánul.
– Nagyon megváltoztál, régen nem ilyen voltál… – vádolta.
– De igen! Ilyen voltam, mindig ilyen voltam, csak te nem vetted észre! Elvakított valami! Mindig volt nőm melletted, nem is egy! Most éppen Zita dobott ki, de nem számít, ha vár a családom! Érted? Ilyen voltam én, mindig is ilyen voltam, te láttál másnak!
– Nem! – sikította a nő fájdalmában.
– Ne üvölts, asszony! Ameddig én, tartalak el, neked, kuss!
– Elmegyek dolgozni és akkor nem kell, hogy eltarts!
– Igazán, és hová méltóztatik elhelyezkedni kiskegyed, azzal a nyamvadt érettségijével? Zéró tapasztalattal…
– Kezdetben én tartottalak el, egész jó állásom volt, hiszen boltvezető helyettes voltam az illatszerben! Arra már nem emlékszel?
– Hohó! Az is valami? Most felhánytorgatod azt a hat évet? És én hány éve tartalak el? Mit biztosítottál te a fizetésedből és mit én az enyémből? Ha jól tudom, elég sokat nélkülöztünk, most pedig nézz körül! Megvan mindened! Az utcában még egy ilyen összkomfortos ház nincsen! Sőt ekkora hodály sem! Mondd már el, hány gyereknek van itt külön szobája? – üvöltötte.
– Hm… honnan tudjam, ha sosem voltam senkinél? – nyögte.
– Miért, arra vágysz, hogy állandóan a szomszédokkal lógj? Te is olyan pletykás banya akarsz lenni, mint ők?
– Nem muszáj olyannak lenni, de egy kis kimozdulás nem árt… én sohasem teszem ki a lábam az utcára sem…
– Különben, felőlem elmehetsz, ha akarsz, de a gyerekeket nem viheted magaddal! Egyedül jöttél, egyedül mész! Semmi sem a tiéd! – legyintett.
– Elmehetek? – állt fel az ágyból és felcsillant a szeme.
– Persze, hiszen úgyis visszakullogsz hozzám, úgysem kellesz a kutyának sem! Nincs hová menned, nincs senkid!
– Akkor elmegyek!
– Egyet jól jegyezz meg, ha átléped a küszöböt, többé ide vissza nem jöhetsz, bármit hozzon a sors, akkor sem! Világos?
– Rendben van! Vállalom!
Irma döntött, határozottan felállt, kiment, megfürdött és szépen felöltözött. Elővette a kisbőröndöt, beledobált jó pár személyes holmit. Az sem érdekelte, hogy nem tud hová menni, hirtelen egyedül az forgott a fejében:
„El innen, el innen, minél messzebbre!”
Közben figyelte mit lép erre a férje, de előbb úgy tűnt, nem érdekli. Elindult az ajtó felé. Emi nyugodtan végignézte, mit csinál, majd kiugrott az ágyból és mire a kulcs kattant a zárban, elkapta a nő karját.
– Szóval így állunk? Képes lennél elhagyni?
– Megengedted… hisz úgysem számítok neked!
– Igen? Így gondolod?
Azzal egy éles kést szorított a torkának és a bejárati ajtóhoz lapította az asszonyt.
– Látom, már nem bízhatok meg benned!
– Megőrültél? Mi van veled? – sikította a nő.
– Ha nem fogod be, elvesztem a fejem és a végén megvág ez a kis bicska! – tartotta olyan szorosan az éles kést a nyakán, hogy már-már megvágta rajta a bőrt.
A nő komolyan megijedt, ilyet eddig még sohasem tapasztalt. Nem mert megszólalni, zihált, verítékezett, úgy érezte, ha a párja még egyet szól, bepisil…
Hirtelen elengedte a torkát, mert a gyerekek kiabáltak ki a szobából és dörömböltek az ajtón.
– Anya! Engedjetek ki! Nagyon kell pisilnem! – kérte Zsófi.
– Menj, engedd ki őket! Itt a kulcs! – vette ki a szekrényből.
– Te bezártad a gyerekeket?
– Engedd ki őket! – parancsolta.
Irma odament, de a reszkető kezével alig talált bele a kulcslyukba… nagy nehezen sikerült kinyitnia az ajtót. Zsófi szó nélkül egyenesen a mosdóba rohant, Emi pedig lesütött szemekkel megállt a küszöbön a nedves pizsamában.
– Kicsikém… – hajolt le hozzá megesett szívvel és átölelte.
– Úgy látszik, amíg nem voltam itthon, ez divattá vált a házban! No, de majd kieszelünk valamit! – nézte mérgesen Emi a gyereket.
– Azért van, mert nem tudtak kijönni! – vádolta a felesége.
– Anya… nem bírtam tovább… – suttogta a kisfiú.
– Tudom, kicsim… gyere, megfürdünk és átöltözünk! – fogta meg a kezét.
– Hehe, a húgyosok összetartanak, no, lám csak, és milyen gondoskodó anya lett az, aki az előbb el akarta hagyni a gyerekeit! Úgy van kisfiam! Hiába nézel, anyád el akar költözni! Nézd csak, itt a táskája! – bökött a földön heverő bőröndre.
– Anya… – nézett a kisfiú olyan szemekkel a nőre, hogy abból kiolvashatta, egy világ dőlt össze benne.
– Ne hidd, kicsim… téged nem hagylak! – suttogta neki.
– Dehogynem! Én tartottam vissza! Ezzel a késsel! – mutatta fel az apja.
– Zsófi! – kiáltott Irma a kislány után, aki ezt hallva kirohant az ajtón.
– Ez ám az igazi móka! Nem kell nekünk cirkuszba menni! – gúnyolódott az apa.
Az asszony a gyerek után futott és visszakísérte a házba, hisz a kaputól úgysem jutott tovább.
Emi elégedetten nyugtázta, hogy a gyerekek hite megrendült az anyjukban, akik azt hitték, legalább benne bízhatnak.

Az a nap volt az első, amikor Irma úgy érezte, komolyan félnie kell a férjétől. Nem tudta felfogni, mi történt vele, mitől változott meg annyira. Féltette a kicsiket, nem tudta, mennyit fogtak fel az egészből, főleg akkor, amikor többé soha nem beszéltek róla, visszahúzódóak lettek, magukba zártak mindent…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s