25. Hétköznapi csodák

Egy nap rájöttem, hogy számtalanszor elsiklunk saját csodáink felett, mindig valami messzebbre, távolira, elérhetetlennek tűnő dologra vágyunk és nem vesszük észre, ami a lábaink előtt hever. Ebben a kötetben ilyen apró, hétköznapi csodákról válogattam össze élhető történeteket.
Hogyan alakul Joli néni élete, vagy az elbocsátott hűséges dolgozóé, hogyan él a koldusok királya az utca forgatagában, mit és mennyit jelent egy őszinte ölelés, meddig képes kibírni egy ember, ha folyamatosan rajta viccelődnek, és ki volt a hetes szoba lakója? Megtudható a történetekből.

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/hetkoznapi-csodak

************************************************************************

Joli néni
Azon a héten a sebészeti osztály egyik hatágyas kórtermében felettébb vidám csapat gyűlt össze. A legfiatalabbtól a legidősebbig szenvedtek a fájdalmaktól, de viccesen fogták fel, miközben nagyon jól mulattak. Különösen tetőzött a hangulat a műtétek után, amikor mindenen nevetni kellett, pedig annyira tudott fájni a friss seb, főleg a hasi műtéteseknél. Összegörnyedve, fulladozva pukkadoztak a röhejtől, közben két kézzel szorították a pocakot, hogy ne rázkódjon annyira. Persze ilyenkor még egy almán is könnyű nevetni, a gyümölcs puszta létezésén, hát még, ha némi humor is leng a levegőben.
A kórterem lelke, és legnagyobb mulattatója a nyolcvanéves Joli néni volt. Végtelen komoly arccal mondott vicceseket, amitől a többiek hasukat fogva, könnyek között órákig fuldokoltak a nevetéstől. Méltatták is a háta mögött, amikor a folyosón sétálgattak.
– De jó fej ez a Joli néni! – mondta a húszéves, hasi műtétes Ági, a negyven év körüli Magdinak.
– Persze! Csodálom is, különösen azok után… – felelte Magdi.
– Mik után? – csodálkozott Ági.
– Ja, persze, te még csak most jöttél… Tegnapelőtt, amikor téged műtöttek, elemében volt az öreglány, elmesélte az egész életét! Sok minden megesett vele… Nem lehetett gyereke, ezért a férje elvált tőle, aztán évekig hányódott ide-oda a nagyvilágban, most pedig annyi pénze sincs, hogy megéljen… szegény… – sóhajtott a nő.
– Szegény, tényleg… akkor miből él?
– Kap valami kis nyugdíjat, no, meg az önkormányzattól némi segélyt!
– Szörnyű, hogy idáig kell eljutnia egy embernek! – ingatta a fejét a fiatalabb.
– Szörnyű, bizony, főleg, hogy 36 évet ledolgozott!
– És akkor is olyan kevés a nyugdíja?
– Hát, sajnos… tudod, mindig olyan munkahelye volt, ahol keveset keresett…
– Ez borzasztó… és mégis mindvégig meg tudta őrizni a humorérzékét? Még nyolcvanévesen is? Még egyedül is?
– Meg tudta, láthatod! Csak így tudta túlélni azt a sok mindent! Azt hiszem, nekünk is így kellene hozzáállni a dolgokhoz, és felfogni az életet, úgy, mint ő! Vidáman kineveti a problémákat, nem rágódik semmin sem, amin egyébként úgysem tudna változtatni…
– Na, majd megpróbálok erre emlékezni! Mivel műtötték?
– Kivették a méhét, de neki nincs orvosa, mert nem tudná megfizetni…
– De azért nem vettem észre, hogy másképp bánnának vele!
– Hát… megpróbálják… aki műtötte, bejön hozzá néha!
– Az a nagydarab barna hajú doki, akit tegnap láttam nála?
– Igen, Demeter doktor…
– Rendesnek látszik…
– Az is… de tudod…
– Na, menjünk, mert úgy látom, jön a vizit! – mondta Ági.
– Ne siess annyira, én még nem bírok úgy menni, mint te! Neked könnyű, mert még fiatal vagy!
– Attól még én is lehetek beteg! Látod, megműtöttek!
– Ez igaz, de az csak egy vacak sérvműtét volt! Azt manapság már a portás is el tudja végezni!
– Ezt én érzem… azt meg te! – suttogta, miközben elhaladtak a szomszéd kórterembe bevonuló orvos csoport előtt.
Betértek a saját kórtermükbe, lefeküdtek, és várták a vizitet, ami pár perc múlva odaért hozzájuk. Az orvosok szinte válaszra sem várva mindenkitől megkérdezték, „hogy van”, és elvárták, hogy a „köszönöm jól”- t kapják vissza, hogy minél előbb mehessenek tovább.
– Doktor úr! Nagyon fáj… – panaszkodott Joli néni, amikor tőle kérdezték.
– Persze, hogy fáj, Joli néni, persze, hogy fáj, hiszen műtéte volt! A fájdalom ilyenkor természetes! – mosolygott az orvos.
– De nekem nagyon fáj… nem úgy fáj… nekem nagyon!
– Persze-persze, jól van, na! Majd két nap múlva kivesszük a varratokat, és akkor meglátja, jobb lesz, már nem fog annyira feszülni! Most még húzza a kötés! Nyugi, Joli néni, addig tűrjön!
– De nem lehetne megnézni mégis? – akadékoskodott.
– Higgye el, nem szoktuk felbontani a ragasztást! Öt napot még maga is kibír! – bólintott az orvosa.
– Hát jó… kibírom én, csak olyan furcsán fáj!- dünnyögte.
– Na, mutassa! – lépett közelebb az orvos, aki műtötte, a néni felhúzta a hálóingét.
– Itt fáj… – mutatta a kötést.
Az orvos ránézett, megtapogatta a környékét, és ingatta a fejét.
– Nincs itt semmi baj, a kötés a helyén van, nem látszik rajta semmi! Ha fáj, kérjen a nővértől fájdalomcsillapítót!
– Jó, majd kérek! Köszönöm! – rebegte Joli néni.
– Kati nővér, kérem, hozzon Joli néninek valamit! – fordult a főnővérhez.
– Rendben, hozok! – írta fel magának a jegyzetfüzetébe.
Az orvosok tovább rohantak, kivonult a vizit.
Joli néni pedig félhangosan méltatlankodott, morgolódott, zsörtölődött.
– Azért nem törődnek velem, mert nincs saját orvosom, nem tudok senkinek borravalót adni!
– Biztosan nem azért, hiszen azokkal sem törődnek jobban, akik adtak hálapénzt. – vigasztalták a betegek.
Ennyiben maradtak, bár a néni egyfolytában mondogatta, hogy neki nagyon és nem úgy fáj, de senki sem ügyelt rá, mert mindenkinek fájt.
– A sebészet az már csak olyan, hogy amikor bemegy az ember, jól érzi magát, de amikor távozik, betegebb, mint amikor jött! – nevette Magdi.
– Ez már igaz! Tapasztaltuk! – bólintottak a többiek, ezzel nyugtatták egymást.
Két nap múlva, a reggeli vizit után fél órával megjelent Joli néni orvosa.
– Na, Joli néni, magán a sor! Jöjjön a kötözőbe! Ott várom!
– Máris megyek! – tápászkodott fel nagy nehezen az ágyából, és összegörnyedve szép lassan kibandukolt a kötözőbe.
– Na, most minden kiderül! Majd meglátjátok! – morogta menet közben.
Pár perc múlva két nővér támogatta vissza az ágyához, Joli néni láthatólag nagyon rosszul volt, hullasápadtan pihegett.
– Mi történt vele? – hökkentek meg a betegtársak.
– Nem forrt össze a sebe, ezerből egy ilyen beteg van, akinél valamilyen savós burjánzás indul be ilyenkor. – vetette oda az egyik nővér félvállról.
– Na, ugye, megmondtam, hogy fáj! Én tudtam, én tudtam… – nyögte Joli néni elsárgult arccal, amíg óvatosan befektették az ágyába.
– És most mi lesz? – tanakodtak a betegek.
– Újabb műtét… kivágják azt a részt, és újból összevarrják! – jött a felelet a másik nővértől.
– Tudtam, én tudtam… én megmondtam… – hajtogatta Joli néni.
– Nem lesz semmi baj, mindjárt jön a műtősfiú! – vigasztalta az egyik nővér.
– Sokra megyek vele, azt is nekem kell kibírni! – dünnyögte – Látjátok, mert nem adtam pénzt! Ez azért van! – folytatta, amikor kimentek a nővérek.
– Dehogyis, Joli néni, ilyen bárkivel előfordulhatott volna! – felelte Magdi.
– Mégsem bárkivel, hanem velem történt! Tudtam én…
– Fáj nagyon? – kérdezte együtt érzően Ági.
– Gondolhatod… iszonyúan fáj…
– Sajnálom… biztosan most jobban sikerül!
– Én is remélem… – nyögte – De mi lesz, ha az sem forr össze? Halálomig fognak ötnaponta vagdosni? A végén nem marad hasam, vagy nekem már úgyis mindegy? Igaz, a halál sem áll már olyan távol tőlem! – zsörtölődött inkább már magában, de a betegeknek most nem volt kedvük nevetni, ezen nem…

Az osztályos nővér előkészítette az idős asszonyt, majd délután egy órakor bekerült a műtőbe. A műtét sikerült, újból leragasztották a sebet. Az újabb öt napot ki kellett várnia. Sajnálta, hogy a már jól megismert csapattagok sorra hazavonulhatnak, mitöbb, gyógyultan…
A betegek jöttek-mentek, Joli néni mellé is új fiatalasszony érkezett. Az eset sürgősnek bizonyult, mert még aznap megműtötték, így ismerkedésre nem maradt idő. A délutáni ébredezéskor csendben szenvedett. Joli néni csak annyit tudott meg, hogy Verának hívják, mert a nővérek többször sürgölődtek az ágya mellett, infúziók sorát adogatták egymás után, pofozgatták, ébresztgették, és közben a nevén szólították. Nem akart tolakodó lenni, ezért nem kérdezte meg, mivel műtötték, mélán figyelte az eseményeket.
Vera éjjel kettő körül elkezdett vergődni, rángatózott, félelmetes hangokat adott ki. A betegek felébredtek a zajra, és csengettek a nővérnek. Az ügyeletes nővér sebbel-lobbal berohant, és amikor megpillantotta, mi történt, leordított az emeletről.
– Segítség! Azonnal gyertek fel! Sürgős!
Perceken belül egy egész seregnyi nővér, orvos töltötte be a kórtermet, akik a nő állapotát próbálták stabilizálni. Vera bekómázott, műtét után leesett a vércukor szintje, amikor rángatózott, kitépte a karjából az infúziót, elharapta a nyelvét, már minden vérben és az infúzió levében fürdött.
A talajon, az ágyon vér, összetört üvegszilánkok, lucsok tocsogott, de azzal senki sem törődött, mert a beteg körül sürgölődtek. Elővették a félelmetes eszközeiket, injekciókat, garattubust, meg egyéb hasonló dolgokat.
Joli néni nagyokat pislantva, bánatosan szemlélte az eseményeket, nagyon rosszul, és nagyon elhagyatottnak érezte magát, ezért odaszólt az ismerős nővérnek.
– Editkém, segítsen, most meghalok! – nyögte fájdalmas arckifejezéssel.
– Joli néni! Most ne haljon meg nekem! Nem látja, hogy nem érek rá? – kiáltott vissza a nővér, kezében az infúziós üveggel, miközben szélsebesen tevékenykedett.
– Jó, akkor nem halok meg! – nyögte ki halkan.
– Köszönöm! – vetette oda a nővér és tovább folyt a munka.
A hölgy állapotát nagy nehezen sikerült stabilizálniuk, az életét megmentették, levonult a kórteremből a segítő gárda, utána a romok eltakarítása következett.
– Na, látja, Joli néni, milyen jó, hogy nem halt meg még maga is nekem! – vigyorgott Edit nővér ronggyal a kezében.
– Igen, jó… már jobban is vagyok…
– Ajánlom is! – bökte oda a nővér, és a takarítónővel együtt szedegette fel az üvegszilánkokat, miután az ágyat rendbe tette.
Mindenki Joli nénije még a kórház vendég szeretetét élvezte további két napig, amíg eljött a varratszedés ideje. Amikor ismét visszament a kórterembe, kiderült, hogy ferdén varrták össze a sebét, amit megint annak tulajdonított, hogy ő már öreg, meg nem adott hálapénzt. Mindenkinek megmutatta, milyen göröngyös, még az sem érdekelte, hogy az orvos azt mondta, az majd fog változni, idővel igazodik.
– Így van ez, a vénasszony már a kutyának sem kell, neki nem számít, hogy néz ki a hasa! – morogta – Most nézzétek meg milyen matyó hímzést készítettek rá! – mutogatta.
A betegtársak vele együtt nevettek a hímzett pocakon, és elismerték, jó sok öltés nyoma látszik, amit lehet éppen matyó hímzésnek is látni és valóban göröngyös, valamint ferde lett az egész.

Joli néni másnap hazamehetett, és az otthonában folytatta tovább az életét – egyedül.

Két év múlva már képtelen volt ellátni önmagát, ezért a szociális gondozók beszállították egy szeretet otthonba, ahol még három évig tovább viccelődött az életen. Nagyon megszerették az idősek, mindenkit meg tudott nevettetni, fel tudott vidítani a fanyar humorával. Néha a kedves nővér is hozzá ment feltöltődni, olykor kifigurázta az egész addigi életét, megmutatta a hasán a hímzést, előadta a történetet és csak nevetett, nevettetett, miközben a figyelmetlen szemlélő számára morgolódásnak hangzott, amit mond.

Egy napon végleg ágynak esett, de még akkor is tudott viccelni, amikor tisztába tették.
– Sosem gondoltam volna, hogy újra csecsemő leszek!

Nyolc hónap múlva, végleg álomra hajtotta a fejét, arcán elégedett mosoly honolt.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s