27. Testközelből IV. Az indigótól a szivárványig

A Testközelből sorozat IV. része jelent meg elsőnek.
Amikor először hívtak meg egy messzi településre, hogy beszéljek korunk különleges gyermekeiről, több okból is engem választottak: Egyrészt, mint óvodapedagógus, másrészt, mint indigó gyermeket nevelő szülő, harmadrészt pedig, mint spirituális beállítottságú ember, akit már máskor is felkértek (más témákban), éppen megfeleltem a célnak. Semmi sincs véletlen. Természetesen alaposan utána kellett néznem a fogalmaknak, s mikor a beszédem anyagát kezdtem írni, rákérdeztek, hogy írtam-e belőle könyvet.
– Még nem, de most már írom. – feleltem. S mire elmentem az előadást tartani, megjelent a könyv is. Rengeteg csoda kísérte a születését. A felkérés, a kérdés, az írás, és egy olyan kiadó, ahol azonnal kiadták, sőt nyomtatásban is megjelent, éppen mire indultam. Ráadás: Az előadás után hazahoztak, s közben kerubi jelet láthattunk az égen.

***
Aki ezt a könyvet meglátja, egyből azt kérdezi:
– Vannak benne nevelési tanácsok is, konkrét módszerek, hogyan érdemes bánni az ilyen gyermekekkel?
Olykor azt felelem, nincsenek. Ha csak a megértést, az elfogadást, a türelmet, az egyedi bánásmódot nem tekintjük annak. Vannak tapasztalataim bőven saját gyermekekkel és az óvodásaimmal is. Ám amelyik módszer egyiknél ragyogóan működött, az a másik csemeténél kútba dőlt. Különösen a különcöknél volt érdemes kitapasztalni, mi az, amivel hatni tudunk rájuk. A személyes példa mindenképp… de azon túl?
Nézzük a szobatisztaságra nevelést. Három példát tudok felhozni: Az egyiknél bejött az, hogy saját kezével mosta ki a pelenkáját, a másikról levettem a pelenkát és meglátta, mi történik, attól a perctől szobatiszta lett. A harmadik (az indigó), élvezte, ha moshat, még a saját nadrágját is, és csak akkor lett szobatiszta, amikor ő akarta. Az óvodásoknál sem lehetett tudni sohasem, mikor mi hat rájuk. Egyik kislány azzal dacolt az óvoda ellen, hogy nem volt hajlandó enni. Semmit. Két hónapig így ment… Már a szülőkkel együtt nagyon elkeseredtünk. Nem használt se a dicséret, se az ígérgetés, se a személyes példa. Ám amikor elérkezett az idő és már ő is megtörni látszott, meg aztán rájött, hogy milyen jó lehet (ne) az oviban, ha képes lenne engedni, megtört az ellenállás. Éppen akkor érkezett, amikor reggeliztünk. Lekváros kenyeret tejjel.
– Hm, de fincsi ez a kenyér, ilyet még soha életemben nem ettem!
Rájátszottam. A kislány nyelt egyet.
– Te nem szoktál otthon ilyet enni? Anyukád nem készít neked lekváros kenyeret?
– Nekem a mamám szokott… – felelte.
– És az finom?
– Nagyon…
– Nem akarod megkóstolni, hogy az óvodai milyen, és elmondani, melyik volt a finomabb?
– De… – jött a válasz.
Megevett három szeletet egy pohár tejjel és beismerte, hogy nagyon finom! Attól a perctől evett és felengedett…
Egy kislány szintén szeretett cirkuszolni, remélve, hogy megússza az óvodát, de ezt végigvitte három éven keresztül. Akkor már középsős volt, mikor egy reggelen szintén feldúlva érkezett. Olyankor bármit mondhattunk, nem használt semmi, és az egész napja durcás és dühöngős volt. Bármitől kiborult, bármi felrobbanthatta a kitörni készülő vulkánt. Nos, mikor az édesanyja éppen „bedobta” a csoportba, és megláttam az elszánt szemeit, nem is próbáltam a szokásos módszereket. Éppen kemény kartonra kilyuggatott képeket varrtunk a többiekkel, akik nagyon szerettek varrni. (Az volt a varrós csoportom)
A kis ellenállónkat, – aki fújtatva, mint egy felbőszült bika, földbe gyökerezett lábakkal állt az ajtóban, megkérdeztem:
– Te is akarsz valami szépet varrni?
Sosem fogom elfelejteni a szemeit… Abban a pillanatban megenyhült az a haragos, dühös nézés, és azt felelte:
– De igen!
Odajött hozzám és választott a kínálatból: virág, tulipán, hajó, alma, szív, stb. Leült, és békésen kivarrta a képet. Aztán kért még egyet és még egyet. Nagyon megdicsértem, de tényleg szépen dolgozott. Az a napja attól kezdve teljesen tökéletes lett, mintha kicserélték volna.
Ehhez hasonló történt egy kisfiúval is. Sohasem tudta magát hova tenni, unalmában verekedett, és rendetlenkedett. Ám amikor egyszer megdicsértem a rajzát (ami persze még felismerhetetlen firka volt), szárnyakat adtam neki. Ha arra vágyott, hogy egy jó szót, dicséretet, vagy elismerést kapjon, mindig rajzolt valamit, és megmutatta nekem. Sosem maradt el a jól megérdemelt dicséret. Aztán a kisfiú egyre szebben rajzolt…
Miért van ez így?
Mert standard módszer nem létezik. Minden gyermek, akár minden ember, teljesen egyedi, mindenkinek más módszer jön be, amire érdemes ráérezni.

A könyv számtalan hasonló eset összefoglalója.
Első sorban az a célja, hogy elősegítse a MEGÉRTÉST és az ELFOGADÁST, hogy azon keresztül végtelen TÜRELEMMEL bánhassunk különc csemetéinkkel.
Ha tudjuk, tudunk róla, mi miért történik, mit miért tesz a gyermek, az már fél siker, mert könnyebben megérthetjük a tevékenységeit, az érzelmeit. Belegondolhatunk, milyen lenne, ha mi magunk lennénk az ő helyében. Vajon mi hogyan reagálnánk arra, ha sohasem találnánk értő fülekre, ha mindig csak a hibáinkat emelnék ki?
A másik nagyon fontos dolog a TÜRELEM. Időbe telik, mire elfogadjuk, hogy ez van, de mint egyéb más esetekben, így ebben sem a miért számít! Nem érdekes, miért éppen mi kerültünk ilyen helyzetbe, ha ez a megoldandó feladatunk az életben. A dicséreten, szép szavakon keresztül mindent el lehet érni. A szeretet nyelvét mindenki érti (nemcsak a gyermek). A könyvben leírt pár példa, eset segíthet a fenn említett élethelyzetek megoldásában.

Megrendelhető:

http://publioboox.com/hu_HU/testkozelbol-iv

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s