56. Az álomkalandor

2014 decemberében az autóban ülve beszélgetett a két fiam. A nagyobbik viccesen végigsorolt egy gondolatot a kisebbiknek, amitől beugrott a következő könyvem címe: Az álomkalandor. Jót nevettünk ezen is, pedig komolyan gondoltam. A fejemben már készen is lett a tervezet. Mindjárt sejtettem, hogy egy sci-fi fantasy lesz belőle, amelyben minden történetet a főhős álmodik, és minden szereplő ő maga lesz. Gyorsan befejeztem a megkezdett meséket, a hencegő kérőt és a karácsonyi tortát, valamint a Meseverzum II. – t, és máris nekiláttam. Ennyit még nem „dolgoztam” egy könyvön. Nyolc hónapig írtam, s mikor elkészült többször is átolvastam, még a cizelláláskor is alakult tovább. Nagyon élveztem, minden nap tudnék hozzá írni. Ez lett a fülszövege: Vajon álom, vagy valóság mindaz, ami megtörténik ebben az izgalmas sci-fi fantasy kalandregényben? Vajon ki lehet az álomkalandor, akinek megvalósul minden álma? A különös história egy hétköznapi pillanatképpel kezdődik. A szokásos taposómalom, a munkahelyi rohanás, majd egy romantikusnak ígérkező esti randi, ahol mindkét fél különös titkot tartogat a másik számára. Ekkor még senki sem sejti, hogy a sztori évezredeket és messzi távoli világokat is magába foglal. Melissa egy nagyvállalat részlegvezetője a kedvenc éttermükben vacsorázik szerelmével, Draco-val. Már azon az estén furcsa és váratlan dolgok történnek, amelyek beindítják a megállíthatatlan sorsszerű folyamatot. Egyre szövevényesebbé válik az álomvárosi összeesküvés, a szálak úgy összekuszálódnak, hogy már-már kinyomozhatatlannak és megmagyarázhatatlannak tűnnek. Pedig Csongor és Zsolt, a nyomozópáros minden tudását beveti, amíg le nem csapják a kezükről az ügyet. A két különleges ügynök, Amy Werton és Henry Mansor tovább göngyölítik a fonalat, s egyre inkább úgy vélik, a jelen történéseinek köze lehet a réges-régi álomvárosi legendához. Vajon mi lehet a közös a három főszereplő párosban, az ifjú szerelmespárban, Melissában és Draco-ban, a két nyomozóban, Csongorban és Zsoltban, valamint a két különleges ügynökben, Amy-ben és Henry-ben? Esetleg van még valaki más is mögöttük? Mi közük a legendához?
Megrendelhető:
http://publioboox.com/hu_HU/az-alomkalandor

******************************************************************

A meglepetés

Melissa sietve ugrott ki az autójából, kikapta a kistáskáját és rohant felfelé a lépcsőn. Késésben volt, mint általában minden reggel. Folyton addig tapogatott, amíg elszaladt az idő. Hol a haja nem állt tökéletesen, hol a lakásban maradt egy dolog, legvégső esetben az autókulcsot nem találta, mindegy miért, elsőre sosem sikerült elindulnia, mindig vissza kellett lépjen. És ez minden áldott reggel így ment, sőt, még a saját randijáról is képes volt elkésni. Az irodában, ahol már fiatalon komoly beosztásban dogozott, a főnöke elnézte, senki másnak, egyedül neki. Ezt már az első napokban észrevette, s bár nem akart visszaélni a helyzetével, a körülmények mégis sokszor arra kényszerítették, hogy kihasználja az adódó lehetőséget. Az irodában amúgy családias hangulat uralkodott, életre szóló barátságok, sőt szerelmek is szövődtek a dolgozók között, összejártak ünnepelni is, ő már ebbe csöppent bele. Bár valójában kedvelte a társaságot, de egy láthatatlan fal mindig visszatartotta attól, hogy közelebb engedje őket magához. Annak ellenére úgy tűnt, befogadták, szerették, ám a késései és a főnök engedékenysége miatt a többi női dolgozó fújt rá egy kicsit. Jó pár vicces és már-már sértő gúnynevet is ragasztottak rá. Sőt, már az ő fülébe is eljutottak „A főnök kedvence, a folyton loholó csitri” titulusok, de mit tehetett volna? Ha mindig akadt, ami közbejött, direkt azért, hogy elkéssen a munkából?
Fábián, a főnök elgyengült, ahányszor megpillantotta, saját magát sem értette, hisz apja lehetett volna. Tetszett neki a csupa tűz, vöröses hajú szépség. Imádta a fiatalságát, az illatát, a megjelenését, egyáltalán, a jelenlétét úgy, ahogyan van, jobban érezte magát, ha ott volt. A munkájára egyébként sem lehetett panasz, azt úgy elvégezte, mint senki más, sőt néhány korszakalkotó ötlete miatt számtalan esetben a cég még jobban is járt. Kevesebb befektetéssel több hasznot húzhattak, nagyon értett a marketinghez, mintha ebbe született volna bele. Ezért, ha bárki felemelte a szavát ellene, ezekkel az észérvekkel meg tudta védeni. Az érzelmeit több-kevesebb sikerrel próbálta elrejteni, igyekezett objektív szakmai hangnemben beszélni a lányról. Azért a női kollégák hamar kiszimatolták a titkot, nem adták fel, lesték, mikor árulja el magát nyilvánosan, hogy azután világraszóló botrány kerekedjék az ügyből, vagy a kedves fiatal lány mikor esik ki a kosárkából, mikor követ el egy olyan orbitális hibát, hogy repülnie kelljen, mint minden egyéb rendes dolgozónak. Akkor jót nevettek volna, bár még maguknak sem vallották be, nekik is hiányzott volna. Fábián ezzel is tisztában volt, de nem akarta őt elveszíteni, sem mint munkatárs, sem mint… no de hagyjuk, ezt még önmaga előtt is szégyellte, pedig titokban verset is írt hozzá, persze, sohasem mert volna előhozakodni vele, csak úgy saját magának írta, s a fiókja mélyén őrizgette. Az ötvenes főnököt egy az idők során házsártossá vált dundi feleség, Gabriella tartotta kordában, ő viselte a kalapot, de még a nadrágot is. Ha másképp nem ment, a gyerekeivel zsarolta. Fábiánnak így csupán az álmok maradtak.
Hasonlóképp indult az a végzetes szerda reggel is, amikor még senki sem sejtette, hogy örökre megváltozik minden. Melissa ismét elkésett, mert borzalmasat álmodott, és amikor felnyitotta a szemét, nem tudta, hol van. Álmában különleges ügynök volt, aki egy megoldatlan ügyért áldozta fel az egész életét. Mostanában egyre többször álmodott hasonlókat. Annyira beleélte magát, hogy amikor felébredt, nem tudta, merre induljon, nyomozni, vagy dolgozni, már a fegyverét kereste, mikor rájött, hogy nem ügynöknő. Ráadásul ismét megjelent az a szörnyű visszatérő álma is. Beleborzongott. Pár perc múlva elhelyezte magát térben és időben, megrázta a fejét és őrült rohanásba kezdett. Sokszor úgy érezte, árral szemben úszik. Nagy nehezen mégis beért az irodába, ahol a többi hölgydolgozó fejcsóválva, rosszallóan méregette, a főnök szemeiben azonban fellángolt egy furcsa tűz. „Atyaég, ez a nő a végzetem, sírba visz és mennybe repít, a látványa megőrjít! Jaj, ne, már megint a vers? Miatta tört ki belőlem költő!” – ijedt meg. Aztán elhessegette a gondolatot és próbált koncentrálni egy sokkal fontosabb feladatra. Aznap reggel kilencre gyűlést hívott össze. Azt is azért kilencre és nem nyolcra, mert tudta, hogy Melissa úgyis késni fog, úgysem tudják időben elkezdeni. Az üvegajtón keresztül reszkető szívvel nézte végig, amíg a csinos hölgy elrendezi a szokásos teendőit. Lekapta a kis kosztüm felsőjét, beindította a gépet, elrohant egy kávéért, és amíg végigfutotta az aznap reggeli fontos levelezéseket, a forró italt szürcsölgette. Tejjel, cukor nélkül. Tudta ezt Fábián, aki úgy tett, mintha nagyon fontos teendője lenne, közben az iratok fölött titokban Melissát leste. „Ez jutott nekem, az álmodozás!” – gondolta. Ekkor benyúlt a kulcsra zárható felső fiókba és kezébe akadt egy kis kártya. Igen, ott rejtegette a verset, melyet ki is nyomtatott egy gyönyörű kártyára, mintha ismeretlen nyomdai kiadvány lenne. Reszkető kézzel kinyitotta és felolvasta, bár kívülről tudta, mert mikor írta, minden betűje a szívébe égett:

Halványzöld szemed

Mint zsenge falevél hajnali fényben,
remegő tűzben ég halványzöld szemed,
te vagy a végzetem, látványod megőrjít,
habár sírba visz, mégis mennybe repít!

Új holnapról regél illatos szélben,
suttogva száz reményt,lágy érzelmeket,
boldogság, életkedv, csak egy pillanat,
kőfalak, s félelem, mind leomlanak.

Te vagy a végzetem, látványod megőrjít,
habár sírba visz, mégis mennybe repít!
Kettőnk jövője pupilládban lobog,
halványzöld szemed parázslón mosolyog…

„Jaj, mit tettem?” – rémült meg s hirtelen elrejtette a lapot az iratkupac alá. Körülnézett, mintha szörnyen bűnös lenne, rettegett, hogy minden gondolata az arcára van írva. Tudta, nem szabadna gyengéd érzelmeket táplálnia a lány iránt, mégis annál édesebbnek tűnt ez az álomvilág, amelyet a titkai köré kerített. Bármilyen baj érte, ebbe menekült. Amikor felocsúdott, mintha boldog rózsaszín részegségből józanodott volna, sorolta az ész érveket: „Nem szabad, mert nős vagyok, mert apja lehetnék, mert vőlegénye van, vagy barátja, ahogy mostanában mondják. Szégyen ilyen banális hibába esni, különben sem úgy érdekel, egyszerűen csak jó mellette lenni. De a fenébe is, akkor miért olvadok el a látványától? Miért tör fel belőlem a költő? Miért remegek, és beszélek össze-vissza, ha szóba állok vele? Én, a kemény főnök, akit soha senki sem volt képes befolyásolni? Miért nézem el a késéseit? Miért védem mindentől és mindenkitől? Miért lágyulok el annyira, ha megpillantom? Miért más a levegő, ha ő is itt van? Miért szeretnék a ceruzája lenni, vagy akár még a cipője is, csak bárhol megérinthessem? Miért veszek el a tekintetében? Azok a szemek, igen, a szemei, melyeket nem tudok más szóval illetni, a szemei lenyűgözőek, fantasztikusak, amikor belenézek mintha nem is ezen a világon élnék. Mintha az egész végtelen Univerzum tükröződne vissza benne, mintha egy lennék vele és az egész élettel. Nehéz lenne elmagyarázni. Miért imádok gratulálni az elvégzett feladatokért? Pusztán azért, hogy hozzáérhessen a kezem a kezéhez? És ő ezt nem érzi? Ezt az áramütést?” – tépelődött. Kételkedett benne, hogy imádatának lénye nem vette észre a rajongását, ugyanakkor rettegett tőle, ha mégis. Nem is tudott volna mit mondani neki. Nem volt közös nevező. „Ha mondjuk, elhívnám valahová, hogy kérdezném meg és hová vinném? Eddig a feleségemmel mentem mindenüvé. Étterembe? Legtöbb helyen ismernek minket. Kávézóba? Szintén. Gyógyfürdőbe? Ahhoz ő még túl fiatal. Táncos mulatóba? Az meg nekem már túl zajos. Moziba? Ugyan, ezek mind annyira, de annyira… lerágott csontok! Pedig legszívesebben mindent megadnék neki! Atyám! Ha egyszer megkérne bármire! Egyengetném az útját, boldogan, az biztos!” – ábrándozott. Akkor eszmélt fel újra és ostorozta magát, hogy nem képes másra gondolni. A titkárnője törte meg az ábrándozást.
– Főnök, két perc múlva kilenc óra! – szólt be.
– Köszönöm Marika, megyek! – nézett ki az ablakán. Mindenki a tárgyaló felé igyekezett. Sietve felkapta a dossziét és elindult. Melissa éppen telefonált, menet közben is beszélt. Fábián óriásira nyújtotta a füleit, hogy megértse, miről folyik a diskurzus, sikerült is elkapnia a végét, amíg elhaladt mellette.
– Nem, ne gyere elém rögtön! Majd én odamegyek… igen a toronyhoz… abba az étterembe… hát jó, nem bánom, legyen, ha mindenáron így akarod. Hétkor nálam, addig átöltözöm. Azért, mert így nem mehetek! Jó… akkor hétkor! Most le kell tennem, mert meeting lesz! Szia! – csípte el a mondatfoszlányokat. Melissa kikapcsolta a telefont és ártatlan arccal, mintha ismét nem ő lett volna az utolsó, aki öt perccel később lépett a terembe, helyet foglalt a szokásos székén. A főnök bólintott, megköszörülte a torkát és nagy komolyan előadta a mondandóját. A téma a „Mit és hogyan lehetne hatékonyabban intézni?” – az épp aktuális üzletnél. A beosztottak mindent feljegyeztek engedelmesen a jegyzettömbjükbe, aztán kérdeztek, s mehettek a dolgukra. Legtöbben azonnal kapták is magukat, hogy visszatérjenek a saját asztalukhoz, a főnök azonban még tett-vett, amíg Melissa eligazította a papírjait, s mielőtt távozott volna megszólította:
– Melissa, kérem.
– Igen, főnök. – nézett vissza az ajtóból.
– Csukja be az ajtót és jöjjön ide! – Melissa ringó léptekkel, amilyen bájosan tudott, a főnök elé libegett. A huzat hátrafelé fújta vállon túl érő vöröses haját, mint a reklámokba a manökeneknek, aki sampont vagy hajfestéket reklámoznak. „Végem van! Szédülök!” – gondolta Fábián. Minden ízében reszketett, nem talált szavakat. Emelkedett a dopamin szintje, szinte érezte. Belenézett a hatalmas méretű halványzöld szemekbe és elveszett bennük. Olyan érzése támadt, mintha minden rabláncot ledobott volna, mint amikor egy madár kiszabadul a ketrecéből és szabadon szárnyal az égen. Azok a halványzöld huncut tigrisszemek teljesen megigézték. Egyetlen pillanat műve volt csupán, aztán hirtelen észhez tért, nagyot pislantott.
– Ké… ö… kérem… a szabályok önre is vonatkoznak. Szeretném megkérni, hogy minden nap időben érkezzen, és ha kilencre hívok össze egy gyűlést, akkor kilenc előtt két perccel a helyén üljön! Köszönöm! – hajtotta le a fejét, hogy ne kelljen a lányra néznie.
– Igenis, főnök, igyekszem, megpróbálom. – dadogta a lány.
– Ne csak próbálja, tegyen is úgy!
– Ö… rendben. – állt tétován és alig várta, hogy visszamehessen.
– Kérem, munkaidő alatt igyekezzen mellőzni a magánjellegű beszélgetéseket.
– Elnézést.
– Nézze, más munkahelyeken a főnök titkárnőjénél le kell adni a saját telefont, én ezt nem tettem, mert tiszteletben tartom a személyiségi jogaikat, de cserébe elvárom, hogy ne éljenek vissza a bizalmammal.
– Igen, értem. – pislogott egyetértően és kínosan feszengeni kezdett.
– Visszamehet. – bólintott a főnök. Melissa elindult az ajtó felé, amikor Fábián újra megszólalt – Mióta is dolgozik nálunk? – kérdezte, pedig napra pontosan tudta.
– Ö… – számolta fejben – Ezen a részlegen, ebben a beosztásban két nap múlva másfél éve lesz, de ha a gyakornoki időt is hozzáadom, több, mint a duplája.
– Valahol jól számoltam akkor, másfél év után kiderül, ki milyen munkaerő, és hogy marad-e vagy sem. Nos, úgy vélem, ön a késései ellenére jó munkaerő, aki itt fog maradni, bár szeretném, ha lefaragná a reggeli perceket, ezért ha nincs ellenére, mától nyugodtan szólítson Fábiánnak és tegeződjünk! Csapattársak vagyunk. – nyögte ki, mert úgy érezte, a ledorongolás után muszáj megdicsérnie.
– Rendben, kedves Fábián! Nagyon örülök! Szia! – fogott vele kezet Melissa. Fábián belevörösödött, kiverte a víz, remegett, mint a kocsonya, de élvezte a pillanatot, amelyben a kezeiben tarthatta a meleg, puha, sima kis kacsókat. A lány azonban nem elégedett meg ennyivel, odahajolt hozzá és két puszit nyomott az arcára jobbról és balról is. Közben folyamatosan csacsogott, de a főnök nem értette, mert annyira ledöbbent. Persze, ezt másokkal is így szokta, de senki másnál nem érezte még azt az áramütést, vagy inkább villámcsapást, amely a puszi közben megrázta. A hölgy tovább csacsogott édesen. Kezdett figyelni, hogy a dünnyögésen kívül mást is tudjon válaszolni.
– A pezsgőt… – vélte hallani.
– Parancsolsz? Nem értettem.
– Azt kérdeztem, mikor isszuk meg a pezsgőt?
– Mi… milyen pezsgőt?
– Hahaha, hát a pertura, miért, nem így szokás? – kuncogta Melissa, miközben elővillantak a szép fehér fogai. „Egyszerűen tökéletes!” – állapította meg Fábián.
– Óh, persze, bocsásson meg, illetve… bocsi… munkaidő után elmehetünk egy étterembe, esetleg megvacsorázhatunk és akkor…
– Jaj, nem, azt nem lehet, ma semmiképp sem jó!
– Elnézést, nem úgy gondoltam… – szabadkozott Fábián.
– Én sem, ma a barátommal találkozom, elég kényes ügy. – húzta be a nyakát.
– Értem, hát akkor majd máskor! Addig is kérem, mától ne magázz! Hiszen kolléga vagy és nagy hasznodat veszi a vállalat! – nyújtotta a kezét újból.
– Természetesen! – rázta meg a lány, puszta kollegialitásból, és máris sarkon fordult a jegyzettömbjével, hogy visszatérjen az asztalához. Fábián pár pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt telesen ledöbbenten, majd nehéz szívvel vonult át az irodájába és próbálta eltemetni az érzéseit. Még az arcán égett a két puszi, még a kezeiben bizsergett a két kézfogás, azt gondolta, soha többé nem mos arcot és kezet. Aztán megrázta a fejét és rögvest azon dühöngött magában, hogy ő is beleesett az öregedő férfiak csapdájába. „Ezt nem hiszem el! Ebből úgysem lesz semmi! Nem is lehet! Nemcsak azért, mert nős vagyok, és Gabi úgysem menne bele, meg a ’mit szólnának az emberek’- kérdése, hanem azért, mert mindenki tudja, hogy ilyenkor már nem létezik igaz szerelem, jó-jó, a férfi részéről még csak-csak, hisz tininek érzem magam és valóban, őszintén szeretem úgy, ahogyan van, minden porcikájával együtt. Istenem, egy ilyen ifjú mellett nem is érzem a kort, csak a fájós derekam, a tükör, meg a körülmények ne rondítanának bele az érzéseimbe! De! És most jön a hidegzuhany, mielőtt még jobban belemerülnék. Egy nő ilyen fiatalon nem szereti az apja korabeli érett férfiakat, ha bele is megy a kapcsolatba, azt önös érdekből teszi. Pénzért, zsebpénzért, ajándékokért, vagy a státuszért, az előrejutásért, végső soron apapótléknak használja az embert. Nyugi Fábián! Ne akarj kiábrándulni, legyen elég a plátói szerelem, mindent a szemnek, semmit a kéznek! Hú! Azért jó lenne, ha ez a megtestesült kísértés eltűnne az életemből! Vagy mégsem? Iszonyúan szenvednék, ha nem láthatnám többé!” – sóhajtotta. A gondolatmenet közben elrámolt az asztalán és úgy döntött, engedi, hogy menjen minden a maga útján, aztán majd csak lesz valami. Ekkor lépett be a titkárnője egy roppant fontos iratkupaccal, amibe igyekezett teljesen beleadni önmagát.
Melissa izgatottan várta a munkaidő végét, elsőnek kapta össze magát és mielőtt még bárki észrevette volna, leszaladt a kocsijához. Sietősen hazahajtott, átöltözött, kisminkelte magát és várta a férfit, akivel megbeszélték a találkozót. Türelmetlenül dobolt az asztalon. Szokatlanul hamar elkészült, amúgy a várakozás számára ismeretlen érzés volt. Most mégis ő várt türelmetlenül a férfire, nem fordítva. Rettentő fontosat szeretett volna mondani neki, az előszoba tükör előtt gyakorolta a szöveget. Közben többször kinyitotta az ajtót, hogy kikémleljen, de még mindig nem jött semmi. Észre sem vette, milyen csodálatos nyár végi idő köszöntött rájuk. A napkorong tüzesen sugárzott a horizonton, még lebukás előtt beleadott apait-anyait, az ég azúrkéken szikrázott, madarak csiripeltek, de ő se nem látott, se nem hallott, csak az estére és a beszélgetésükre gondolt. Liftezett a gyomra, ezerrel kalapált a szíve, már azt sem tudta, hol van és ki ő. Tétován járkált fel-alá, majd ingerülten rogyott le a székre és meredten bámulta az utcát a kertvárosi lakás ablakából. Amikor már pattanásig feszültek az idegei, a szíve a fülében dobogott, egy luxusautót látott begördülni a parkolóba. Először rá sem hederített, inkább még dühösebbé vált.
– Hol van már ez az őrült Draco? Máskor bezzeg ő piszkál engem a pontosság fontosságán, minden másodpercért kigúnyol, most meg ő késik, de érjen csak ide, megkapja a magáét! – kiáltotta hangosan, majd a tenyerébe temette az arcát. Ám egy hatodik érzék arra késztette, hogy ismét kinézzen a parkolóra, ahol olyat látott, amitől teljesen ledöbbent. Levegőért kapkodott, még a saját szemének sem akart hinni. Dermedten állt fel és tipegett az ajtó felé, a luxusautóból Draco lépett elő, igazi nagyvárosi vagányként. Új bőrszerkó, új járgány, új egyéniség, hozzá széles, önelégült vigyor.
– Na, mit szólsz a verdámhoz? – kacsintotta csábosan.
– Mi történt veled, rád szakadt egy bank? – nyögte, amikor szóhoz jutott.
– Majd a vacsoránál elmesélem! Kész vagy?
– Igen.
– Gyere! – intett. Melissa bábuként kapta a kistáskáját, bezárta az ajtót és szaladt. Draco szenvedélyes csókkal fogadta s előzékenyen besegítette az autóba.
– Hölgyem!
– Draco, mi ez az új stílus? Ki a ruhaterveződ, és honnan van ez a járgány?
– Kishitű vagy drágám. – vigyorgott sejtelmesen és indított. Felbőgött a motor és a verda elkapart. Olyan sebesen repültek, amitől Melissa nagyon megijedt.
– Jaj, mi ez? Ne ilyen gyorsan! – sikította és felsejlett előtte egy baleset képe.
– Mi a baj?
– Menj normálisan, még balesetet okozol!
– Ne fesd az ördögöt a falra!
– Nem festem, csak menj lassabban!
– Miért? Nem ezt akartad?
– Nem-nem! – visítozott és legszívesebben elmenekült volna.
– Pedig nagyon úgy tűnt! Emlékszel a legutóbbi vitánkra? Nem voltam neked elég vagány, nem voltam elég gyors, nem volt elég jó az autóm! Nem voltam elég, hogy is mondtad? Megvan, kiszámíthatatlan! Tessék! Minden kívánságod teljesült egyszerre! Stílust váltottam, vettem egy új járgányt! Száguldok, mint az őrült! Így már elég jó vagyok? – kiáltotta.
– Ne viccelj ezzel! A városban nem mehetsz ezerrel!
– Ó, a városban nem mehetek ezerrel? De vicces! Hahaha! Hú, de megijedtem! Mitől is? Jaj, félek, hogy lemeszelnek! ÁÁÁÁÁ! – üvöltötte és egyre gyorsított.
– Megőrültél? – visította a lány.
– Igen, megőrültem, őrültté tettél! Vagy egy Lamborghini Diablo SV TT nem elég jó neked? Az 1187 lóhoz 1264 Nm társul. Az “izom Lambo” V 12-es, az 5707cm3-s motorjával 3,2 másodperc alatt gyorsul 100-ra. Észrevetted? Hihetetlen gyors! Igaz? Jó volt, ugye? Hát még a végsebessége! Haha, az ám az igazi, 368 km/h. Kipróbáljuk? – és gyorsított.
– Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Állj meg, tegyél ki! – sikítozott Melissa.
– Még mit nem! Te akartad, teljesítem a kívánságod! Úgy fogod érezni magad, mintha egy repülőn utaznál, csak nem a fellegekben, hanem az autópályán!
– Állj le! Nem akarom, tegyél ki! – üvöltötte egyre hangosabban.
– Nem teszlek ki, ez volt a kívánságod! Most megérezheted, milyen az, amikor Draco száguld és elengedi magát! Szabadjára engedem az érzékeim! Beteljesítem a vágyaimat, ahogyan legutóbb kérted! Na, most már megfelelek?
– Kérlek, Draco, tudtommal vacsorázni megyünk! A toronyhoz, az étterembe.
– Igen, oda! – vigyorogta a férfi.
– Vigyél oda! Kérlek! Nem tudom, mi ütött belém. Mindent visszavonok, amit mondtam! Tökéletes vagy így, ahogy vagy! Látom, amit látok, elhiszem, mindent elhiszek, csak vigyél az étteremhez! – könyörgött.
– Óhajod parancs, drágám! – lassított és a következő lehajtón lefordult – Vissza a városba! – kommentálta.
– Köszönöm. – pihegte a lány félelmében.
– Eszméletlen érzés a lábaim között egy ilyen paripa! – élvezte széles vigyorral. Nem nyugodott le, forrt a vére, igazi macsónak érezte magát, minden áron bizonyítani akart. Melissa azon morfondírozott, hogy ezt valóban ő akarta így, ő váltotta ki belőle? De nem sok ideje maradt tépelődésre, mert minden túl gyorsan történt, pillanatok alatt a szerpentinen találták magukat és mire felocsúdott, befaroltak a torony étterem parkolójába. Olyan veszélyesen, hogy a lány már azt is eldöntötte, ha itt a vég, mennie kell, úgysem tehet mást. „Bár, még nem akarok meghalni, hisz még el sem kezdődött az életem!” – futott át az agyán.
– Íme, drágaságom a Somnium Turrim! – vigyorgott Draco és kiugrott az autóból, hogy a túloldalon kisegítse a minden ízében remegő lányt. Előzékenyen kinyitotta az autó ajtaját, meghajolt és megfogta a kezét. Majd amikor kikászálódott, újabb csók következett. Ám Melissa dühösen eltolta magától.
– Te őrült!
– Ejnye-ejnye, kedvesem, illik így beszélni a te hős lovagoddal, aki teljesítette a kívánságod?
– Ne vigyorogj! Teljesen megőrültél? Elment az eszed? Így vezetni, mint egy háborodott sebességőrült? – méltatlankodott.
– Nyugi van, kicsim, moderáld magad, előkelő étterembe megyünk!
– Engem nem érdekelnek mások, ezért nem fogok megfulladni az idegtől!
– Jó, akkor várunk, amíg összeszeded magad! – vihogta Draco.
– Hagyjál békén, ne szólj hozzám! – sikította idegesen.
– Drágám, hisz ez a mi helyünk, Somnium Turrim, a romantikus Álomtorony és a róla elnevezett étterem! Nem emlékszel? Itt ismerkedtünk meg!
– Nem érdekel! – dühöngött Melissa.
Egy ideig elvitatkozgattak, majd nagy nehezen sikerült meggyőzni a lányt, hogy menjenek be a kedvenc éttermükbe. Melissa fújtatott, mint egy bika, még dúltak benne az érzelmek és a tehetetlenség. Draco megfogta a két vállát, belenézett a szemébe, amitől lassan lenyugodott és sikeresen felvette a régi arcát, igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de belül még mindig fortyogott a dühtől és bosszút forralt. Ökölbe szorította a kezét. „Ezt még megkeserülöd!” – szikrázta a szeme.
– Ó, de harapós kedvében van ma a kisasszony!
– Hám! – csattogtatta a fogát Melissa.
– Dühösen még szebb vagy! – kacsintotta Draco.
– Ne akard ezt jobban megismerni!
– Ne feledd el, én vagyok a jó sárkány!
– Én meg a királylány! Haha! – ám Draco-t nem érdekelte, mit gondol, pedig tudta, hogy úgy van, arcán széles vigyorral, oldalán egy bomba nővel büszkén lépkedett a törzshelyük felé. Ám amikor beléptek, meglátták, hogy épp egy idősebb pár készült leülni az asztalukhoz, amikor a csinos pincérnő megpillantotta a törzsvendégeket, egy másik helyet ajánlott fel nekik, majd szolgálatkészen feléjük sietett.
– Szép estét önöknek! – köszöntötte őket.
– Önnek is drága Viola! Nekünk szép, hisz együtt lehetünk! – vigyorgott a férfi.
– Igazán örvendek, hozom a menüt! – kacsintott rá a pincérnő.
– Örök hála! – vigyorgott vissza rá. A pincérnő csábosan ellibegett, Draco végig követte a tekintetével, amitől Melissában újra felforrt a vér.
– Mit művelsz, Draco? – sziszegte és közben még próbálta türtőztetni magát.
– Hogyhogy mit művelek, nem értelek? – pislogta értetlenül.
– Te flörtölsz a pincérnővel?
– Miről beszélsz?
– Láttam, hogy kacsintgattatok!
– Ugyan, csak a megrendelt menüt hozattam ki vele!
– Ha kiderül, hogy más is van mögötte…
– Akkor mi lesz? – vigyorogta rendíthetetlenül.
– Majd meglátod!
– Nyugi, ülj már le és nyugodj meg!
– Nem tudom, ma annyira rossz érzéseim vannak, ok nélkül remeg a gyomrom, rosszat álmodtam, egész nap feszült voltam, a hátam közepére sem kívántam ezt a találkozót, mégis mintha nagyon vártam volna, felettébb furcsa!
– Drágám, nyugi, csak izgatott vagy a változások miatt, ennek őszintén örülök, mindjárt meg is tudod az okát!
– Nem akarok semmit sem megtudni, nem akarok változásokat, nem elég, hogy förtelmeset álmodtam, ráadásul az imént rettenetesen megijesztettél!
– Már megint az a visszatérő rémálom?
– Jaj, kérlek, ne vigyorogj már úgy, mintha minden rendben lenne, ma képtelen vagyok elviselni! És ez a kis autókázás csak tovább rontott a helyzeten! – sorolta.
– Nyugi drágaságom! Ide süss! Meglepetés! – emelte fel az ujját és kitartóan mosolygott tovább. Melissa akkor vette észre, hogy egy tálaló kocsin eléjük toltak minden földi jót. Az udvarias pincér poharakba töltötte az aperitifet, majd az asztalra helyezte az előételt.
– Hölgyem és uram, kellemes ünneplést, jó étvágyat kívánok! – azzal hátrébb állt várakozni, hogy nyugodtan elfogyaszthassák.
– Drágám, a kedvenced! – mosolygott sejtelmesen.
– Sült libamáj tejszínes mártással?
– Bizony-bizony. Jó étvágyat, de előbb igyunk! Kettőnkre! – tartotta a poharát. Melissa kínosan feszengett, döbbenten habozott, előbb nem akart inni, kettejükre végképp nem, de végül meggondolta magát.
– Egészségünkre! – nyögte ki. Belekortyoltak a cukros szélű, citromkarikával díszített talpas pohárba töltött nedűbe, majd nekiláttak a libamájnak. Amikor elfogyasztották, a pincér feltálalta a fácán erőlevest fácántojással. Főételnek ananászos sajtkrémmel töltött sült fácánmell tekercs szezámmagos bundában, forró barackraguval került az asztalukra. Amikor végigették a menüt, a pincér kitolta a tálaló kocsit és várt. Melissa egyre kínosabban érezte magát, egy rossz ómen figyelmeztette. Evés közben is rémképek cikáztak a szemei előtt. Lassan azt sem tudta, ébren van-e még, vagy már álmodik. Néha-néha felocsúdott közben és meghallotta, miről beszél a férfi, olyankor tudatosította magában, hol vannak, és mit csinálnak. Megrázta a fejét. „Rendben, elég volt! Itt vagyok az étteremben, Draco–val vacsorázom, most nem érdekel más! Istenem, szeretem és elfogadom őt így, ahogyan van, de vajon minek örül ma ennyire, mint aki a vesztét érzi?” – gondolta és rámosolygott a boldognak látszó férfire. Ő édesdeden visszamosolygott és intett, ezúttal a csinos a pincérnő tolt be egy másik kocsit, amelyen egy kétszemélyes ananászkrém torta állt, rajta öt égő rakétával és egy égő 5-ös számgyertyával.
– Mi történt? – hüledezett a lány.
– Emlékszel?
– Mire? – csodálkozott tovább.
– Az ötösről sem jut eszedbe semmi?
– Hm… nem… semmi. – ingatta a fejét nemlegesen. Erre átnyújtott neki egy szál vörös rózsát és szájon csókolta. A lány azonban meglepetten húzódozott.
– Na… még mindig semmi?
– Szabad a gazda!
– Hát jó, legyen, szeptember 30. – a lány nemlegesen ingatta a fejét – Te és én, az évfordulónk!
– Milyen évfordulónk? – nézett értetlenül.
– Melissa, komolyan mondod, hogy nem emlékszel arra, hogy pontosan öt évvel ezelőtt, ezen a napon ismerkedtünk meg? – húzta fel a szemöldökét a férfi.
– Miért, az már öt éve volt?
– Ó! Te jó ég! – csapott a homlokára.
– Bocs, nem ezzel a dátummal keltem-feküdtem, különben sem azt a napot szoktuk ünnepelni, a tudod mi miatt, meg azért, mert akkor még nem történt semmi, attól a naptól számoltuk, amikor egy hét után először megcsókoltál, és vele jött a többi, október 7.
– Egy kapcsolat kezdete az első találkozással kezdődik!
– Nincs igazad, mert mi közös megegyezéssel direkt attól számoltuk, amikor először megcsókoltál, eddig is azt ünnepeltük! Tehát még van egy hét!
– Egy hét? Te jó ég, addig még sok víz lefolyik az Álomfolyón, annyi minden történhet! Nem gondolod, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra?
– Nem. Minek siettetni a dolgokat? Hisz mindennek eljön az ideje!
– Azért ha már most itt vagyunk, ihatunk rá egyet, nem? Champagne! – mondta ki a varázsszót és a pincér kitöltötte két pohárba – Egészségünkre! Az elmúlt öt évre! – mosolygott Draco még mindig, bár már kezdett elszomorodni.
– Ah, vagy úgy, az elmúlt öt évre én is iszom! – bólintott Melissa. Ez a mondat hirtelen belehasított a férfi szívébe. „Nem értem, mi ütött belé, ezt most mire mondta?” – fürkészte, de a lány nem nézett a szemébe, ő is bájvigyorba kezdett és negédesen felhajtotta a pezsgőt. Aztán újra a torta került előtérbe. Amíg azt elmélyülten majszolgatta, Draco próbálta kitalálni, mire gondolhat. Furcsállta, hogy most nem látja az elmélkedéseit. Egy ideig kínos csendben ültek, majd egyszerre szólaltak meg.
– Drágám, azt szerettem volna mondani… – azzal összenevettek.
– Rendben, kezdd te! – intett Draco.
– Nem-nem, te mondtad előbb!
– Egyszerre mondtuk, amúgy is a fiatalabbaké és a hölgyeké az elsőbbség!
– Az elsőbbség az idősebbeké! Ez egy írott szabály! Különben is az a nyolc hónap nem számít, egy évben születtünk! Kezdd el te!
– Egy igazi úriember ilyenkor átadja a szót a hölgynek! Lakat van a számon, és tölcsér a fülemen, várok! – dobolt az asztalon.
– Jó, akkor nem beszélünk, mert én nem fogom elmondani! Szeretném tudni, mit akartál mondani! – dacolt a lány.
– Felőlem, várhatunk az idők végezetéig, de addig innen el nem megyünk, amíg el nem mondtad, mit szerettél volna!
Farkasszemet néztek és tesztelték a másik kitartását. Melissa tudta, hogy nem bírja sokáig és úgyis el fogja mondani.
– Rendben, akkor azt kérdem, jó, vagy rossz? – kérdezte egy idő után.
– Szerintem jó!
– Nyertél, de csak azért, mert ilyen kedves voltál, mondd el te előbb!
– Köszönöm, amúgy is nehezemre esett idáig kibírni! – engedett a férfi.
– Hahaha, azt látom!
– Hök-hüm. – köszörülte meg a torkát. Benyúlt a bőrszerkója zsebébe és kivett egy pici ajándékdobozt. Melissa rosszat sejtett, pláne, amikor hirtelen felcsendült a kettőjük dallama, a holdfényszonáta. Draco fél térdre ereszkedett.
– Drágám, Melissa, csillagom. Életem legboldogabb napja volt, amikor öt évvel ezelőtt megpillantottalak a toronynál. Nem is tudom, miért és hogyan kerültem ide épp akkor, de biztos vagyok benne, hogy az égiek vezéreltek ide, hogy megismerhesselek téged, akit öröktől fogva ismerlek! Fogalmam sincs, addig hogyan éltem, hogy élhettem nélküled, de már tudom, nem éltem, azóta élek, amióta megláttalak téged! Most van az ötödik születésnapom! Olyan vagy nekem, mint a napfény a létezésnek. Te vagy a fény az életemben, nem tudnék nélküled élni. – mosolygott boldogan és egy kis szünetet tartott – Úgy gondoltam, ideje új alapokra helyezni a kapcsolatunkat, mától költözzünk össze, akár nálam, akár nálad, de ha akarod, lehet egy új, közös otthonunk is, egyszóval szeretném megkérni a kezed! Leszel a feleségem? – s felnyitotta a kis dobozkát, amelyben egy gyémántkővel ellátott eljegyzési gyűrű virított. Melissa hatalmasra meresztette a szemeit, levegőért kapkodott, kiverte a hideg veríték és minden ízében remegni kezdett.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte még egyszer. A lány egy ideig próbálta felfogni, mi történt, majd sírva felugrott, ledobta a szalvétát és kirohant az étterem elé. Draco, mikor az első sokkból felocsúdott, meglepetten állt fel, teljesen leforrázta a lány reakciója. Szégyenpír égett az arcán, de rögtön vállat vont és látszólag már nem törődött senkivel, döbbent tekintetek kereszttüzében próbált meg pókerarcot vágva a dolgok után járni. Magában viszont egyre hangosabban ordított a kérdés. „Miért?” Azt hitte, minden rendben van közöttük, a lány is így akarja, hisz mindig azt mondogatták, de legfőképp érezték is, öröktől fogva örökké, tisztán érzékelte. Kettejük kapcsolata olyan erős lánc, olyan kötelék volt, mely nem a Földön köttetett, mely valóban örökre szólt. Erre kiderült, hogy mégsem. Fel sem fogta, hogy visszautasították. Eltette a gyűrűt és utána sietett. A zokogó lány az étterem kerítésénél állt és úgy tett, mint aki a vizet bámulja, melyet a lenyugvó nap utolsó sugarai bíborvörösre festettek.
– Melissa. – óvatosan a vállára tette a kezét.
– Hagyjál békén! – bömbölte.
– De hát, mi történt? – erre nem felelt, úgy zokogott, mintha legalábbis valaki meghalt volna a legszeretettebb családtagjai közül – Még mindig nem értem, mi a baj? Rosszat mondtam volna? – csóválta a fejét. Melissa vörösre dagadt szemekkel ránézett.
– Idefigyelj, Draco! Elegem van ebből! Komolyan nem vettél észre semmit?
– Hm… nem. Miért, mit kellett volna észrevennem?
– Például azt, hogy nem érzem jól magam melletted! Hogy az utóbbi időkben semmi sem felel meg, hogy mindent kifogásolok! Nem vetted észre, hogy egyre ritkábban találkozunk, és soha nem kereslek? Hogy azért vagyok melletted, mert még képtelen voltam megmondani, hogy elegem van? Pedig így van! Nem csinálom tovább! Kész, elég volt! Most telt be a pohár, de úgy, hogy túlcsordult! – ordította.
– De… hát, miért? – csodálkozott a férfi.
– Pontosan ezért! Azért a bárgyú, figyelmetlen fejedért! Amiért soha semmit sem veszel komolyan! Ha igazi társ lennél, nemcsak megérezted volna, de pontosan tudnád, mit akarok! Áh! Nézd meg mit műveltél magaddal!
– Amit kértél, hogy legyek vagányabb, kihívóbb, bátrabb, kiszámíthatatlanabb.
– De én nem arra utaltam, hogy másokat utánozz! Légy önmagad!
– Azt hogy kell? Ebben a világban mindenki a másikat utánozza, szerinted az is utánzás, ha bemegyek a boltba és új ruhákat veszek?
– Igen, ha egy fajta stílusban teszed azt! Főleg, ha nem illik az egyéniségedhez!
– Neked nagy baj lehet a fejeddel, jobb lenne, ha megnézetnéd magad!
– Hát ezt elmondhatnám rád is! Még mindig nem érted, vagy csak szívatsz?
– Szerinted milyen az én egyéniségem? Miért nem illik hozzám ez a stílus?
– Mert te nem vagy nagy vagány! Te egy átlagos hétköznapi ember vagy, akinek megvan a munkája, aki munka után hazamegy és otthon üldögél, kivéve, amikor azt az egyetlen barátnőjét elviszi a kedvenc éttermébe! Ezzel szemben egy nagy vagány, aki így öltözik, és ilyen kocsija van, független mindentől és mindenkitől! Neki bejön az élet! Sosincs otthon, felhőtlenül csavarog, teszi ezt úgy, hogy közben mindene megvan, mert nem ő dolgozik, hanem ő dolgoztat! Érted, mi a különbség?
– Kösz, hogy ezt gondolod rólam, szóval a szemedben én egy senki vagyok, szerinted nekem nem lehet ilyen göncöm és ilyen járgányom?
– Nem illik hozzád, az biztos!
– Akkor kihez illik, a főnöködhöz?
– Ez meg hogy jön ide?
– Látom, amit látok!
– Mit látsz, te félkegyelmű? A főnököm nős ember, egy igazi papucs, ráadásul az apám lehetne! Mit látsz te ebben?
– Ahogyan rád néz.
– Na, ebből most már totál elegem van! Ezt nem hallgatom tovább!
– Jó, akkor, ha már így elrontottad a napomat, gyere, hazaviszlek.
– Hogy micsoda? Csak nem képzeled, hogy ezek után még egyszer beülök abba a tragacsba? Azt már nem! Soha többé! Ez volt azt utolsó! A tornyot és az éttermet sem akarom látni soha többé! – üvöltötte.
– Melissa, most én mondom, hogy megőrültél!
– Persze, hogy megőrültem! De nem ezért, hanem azért, mert eddig is eltűrtem, hogy mindenbe beleszólj, hogy irányíts, hogy az orromnál fogva vezess!
– Mi bajod van? – értetlenkedett a férfi.
– Hétköznapi embernek ismertelek meg, erre most ideállítasz egy ilyen kocsival! Nem tudom, hol szerezted be, de az biztos, nem jószerivel, úgyhogy én ebben már nem akarok részt venni! Különben is, ma este azt szerettem volna elmondani, ha hagytad volna, hogy kész. Vége!
– Hogyhogy vége? Minek van vége?
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! A kapcsolatunknak van vége! Napok óta a tükör előtt gyakorolom és elképzelem hozzá a fejedet. Még sajnáltalak is, hogy mi lesz veled nélkülem, erre tessék, kibújik a szög a zsákból!
– Csak azt kérdezem, miért? Velem van baj, mert akkor megváltozom.
– Nem! Egyáltalán nem veled van baj, velem van a baj!
– Veled? Mi a baj veled?
– Az, hogy én többre vágyom, nem ezt akarom! Nem így! Másról álmodom, több van bennem! Áh! Ezt nehéz lenne elmagyarázni! – legyintett.
– Ha már így benne vagyunk, mégis jobb lenne, ha elmagyaráznád!
– Én nem akarok lagymatag kiszámítható kapcsolatot! Nem akarok a langyos vízben ücsörögni! Nem akarok még senkivel sem összeköltözni, mert önmagamban sem nem tisztáztam még, hogy ki vagyok valójában és miért vagyok itt! Nem tudom, mit akarok egy párkapcsolattól, egyet tudok biztosan, még nem akarom magam lekötni, még túl fiatal vagyok, még élni akarok!
– Drágám! – próbálta Draco finoman és szertartásosan becsukta a szemét.
– Jaj, ne kezdd már megint! Ne csukd be a szemed, ne álmodozz itt nekem, tudod, mikor veszem be, hogy álmaidban mindent megváltoztathatsz! Hagyd abba, elég volt, vége, engem ne változtass meg, én ilyen vagyok és ilyen is akarok maradni! Nekem ehhez már nincs türelmem!
– És még azt mondják, negyvenévesen bolondulnak meg a nők.
– Nem érdekelnek az ostoba megjegyzéseid! Na, pá! Taxi! – kiáltotta és leintett egy éppen a parkoló felé igyekvő taxit. Az autó azonnal fékezett, Melissa beült és mielőtt még Draco észbekapott volna, már el is viharzottak.
A férfi letörten tért vissza az étterembe. Lerogyott az asztalhoz és maga elé bámulva végiggondolta, mi történt.
– Kettőnkre! – vette a kezébe mindkét poharat és miután koccintott saját magával, mindkettőből megitta a pezsgőt az utolsó cseppig. Azután felhajtotta a maradék aperitifeket is és intett a pincérnek.
– Fizetek!
– Igenis, uram, egy pillanat, küldöm az illetékest!
– A számla, uram. – sietett oda a számlázó pincér és átnyújtotta a számlát. Draco ködös szemekkel meredt rá a papírra, de nem látott semmit. Még egyszer megnézte, de akkor sem.
– Elmondaná a végét, kérem, nem látom… most valahogy…
– Igen, uram, tizenkétezer a vége.
– Hogyhogy tizenkétezer? Ha jól emlékszem, tizenötezerben egyeztünk meg, megvolt minden, amit kértem. A rózsa, a torta, a zene, a pezsgő, a luxus menü, a felszolgálás.
– Igen, uram, de mivel az eljegyzés nem úgy sült el, ahogyan azt ön eltervezte, a főnök úgy határozott, hogy az eljegyzési menü szokásos tarifájából húsz százalék engedményt adunk.
– Hát ez, nagyon, ez nagyon rendes és figyelmes önöktől, de erről nem az étterem, és nem a dolgozók tehetnek, kérem, vonják le a kártyámról és az egész összeget tíz százalék borravalóval. Köszönöm. – nyögte ki meglepetten.
– Igenis, uram, ahogy óhajtja! – a számlázó pincér elvette a kártyáját, beillesztette a mini bank automatába. Draco megnyomta a zöld gombot, beütötte a pin kódot, aztán még egyszer, és a rendszer levonta a megbeszélt összeget.
– Rendben vagyunk? – kérdezte a pincért.
– Természetesen, uram! Köszönjük a bizalmát. Sajnálom, hogy nem úgy sültek el a dolgok.
– Nem számít, önök mindent elkövettek.
– Ha bármikor bármit tehetünk önért, állunk rendelkezésére.
– Köszönöm. – letörten állt fel s elindult kifelé. Bár „viszont látásra”-t köszönt, de hirtelen olyan érzése támadt, hogy soha többé nem fog visszatérni ide. „Melissa nélkül soha, ez a kettőnk helye volt. Igen, volt, minden már csak volt!” – gondolta és szomorúan közeledett a luxusautóhoz.
– Már csak te maradtál nekem, fogadjunk, te vagy az oka! Miattad történt minden, mert száguldozni akartál! Biztosan te üldözted el a menyasszonyomat! – veregette a Lambi oldalát. Aztán elkezdte simogatni, teljesen beleélte magát, egyre kéjesebben érintette meg – Hű, micsoda érzéki a tapintásod, gyönyörű vagy, itt-ott domború, csillogó és sima, engedelmes, csendes, azt teszed, amit mondok! Meglátod, kicsim, kettesben is jól megleszünk! Álmodjunk tovább együtt! Hiszen ez itt Álomváros, az Álomtoronynál állunk, a róla elnevezett étterem előtt. Hm. De vajon hová tűntek az álmok? Az álomnő is elhagyott. – mélyen eltöprengve beült, felbőgette a motort, s úgy elkapart, hogy a nézői már csak egy füstcsíkot láttak utána, abból sejtették, hogy az imént még egy igazi Lambi vesztegelt ott a vagány tulajával együtt. Draco egyre jobban beletaposott a gázba, leszáguldott a veszélyes szerpentinen, elhagyta a halálkanyart, pillanatok alatt a várost elkerülő autópályán kötött ki, ahol még eszeveszettebb száguldásba kezdett. Minél jobban belelovallta magát a történtekbe, annál gyorsabban repesztett.
– Kipróbáljuk, képes vagy-e tényleg 368-al tépni? – kérdezte és nyomta a gázt, amennyire bírta. Közben a kilométerórára pillantgatott és hangosan kommentálta, mennyivel repülnek.
– Kétszáz, kettőhúsz, kettő nyolcvan! Jupi! Ez az kicsim, csak így tovább! Jó! Már háromszáz, háromtíz, háromhúsz, három negyven, háromhatvan! – üvöltözte a szélbe. Teljesen átadta magát a száguldás élményének.
Mikor az eszement repkedés tetőfokára hágott, hatalmas csattanást észlelt és elszakadt a film.
A döbbenet

Melissa feldúltan pattant ki a taxiból, fizetett és viharos sebességgel berontott a lakásába. Hirtelen mozdulattal bevágta maga mögött a bejárati ajtót és háttal nekitámaszkodott. Miden ízében reszketett, zihált, fújtatott, próbált lenyugodni. Képletesen kizárta maga mögé a nap borzalmait. Képtelen volt koncentrálni, erőt vett rajta a kétségbeesés. Már nem tudta, ki ő és mit akar valójában. Sajnálta Draco-t, és az együtt töltött éveket, miközben minden egyes sejtje menekült volna tőle. Zavarodottan kutatott egy okos megoldás után. Várta, mikor bőg fel az autó zaja a lakása előtt. Tudta, hogy Draco követni fogja. Mindig úgy történt. Olyankor egy kis duzzogás és huzavona után a nyakába ugrott és szent lett béke, a szerelem tüzében égett el minden, ami addig volt. Most azonban Draco nem jött. És még mindig nem. Rossz érzései támadtak, mintha tudta volna, hogy ezúttal másképp lesz. Hatalmasat sóhajtott, és felidézte az estét. Végiggondolta, mi történt. Majd ledobta a kistáskáját, kulcsra zárta az ajtót és megsemmisülten lerogyott a székre. Ugyanarra a székre, amelyről nemrég még Draco érkezését leste. „Ez nem igaz, ez nem lehet igaz! Nem értem Draco-t! Miért ilyen hirtelen? Ráadásul pont azon a napon, amikor kérni akartam, hogy egy időre szüneteltessük a kapcsolatunkat, hogy biztosan megtudjuk, egyáltalán szükségünk van-e a másikra? A távolság különben még erősebbé teszi a kapcsolatokat. Kipróbálhattuk volna, de ő, á, ő nem! Ő mindent elhamarkodott. Miért? Előbb meg kellett volna, kérdezze, mielőtt mindenki előtt lejáratta magát!” – forrt a dühtől. Azért is ideges lett, mert a saját ügyeit maga szerette intézni, abba senkinek nem engedett beleszólást. „Ez egy olyan lépés, ami komolyan meghatározza az ember életét! Erről én akarok dönteni! Egy pillanat. Én? Ha két ember összeköltözik, együtt akarja leélni az életét, azt két embernek együtt kell eldöntenie, no, jól van, akkor nem én, hanem együtt kellett volna eldöntenünk! Nem az egyik fél hirtelen előrukkol egy jegygyűrűvel és nyilvánosan letérdel a törzshelyünkön, ahol mindenki ismer minket! Hű, de felhúztál, Draco, Draco!” – dühöngött még mindig.
Ám ekkor éles fájdalom hasított a lelkébe. Összeszorult a szíve. Két kézzel odakapott, és kínkeservesen összegörnyedt. Az ismeretlen szorító érzés mellé amolyan szánalomféle is társult. Nem tudta, mi az, mi történik vele. A furcsa érzelem egyre jobban befészkelte magát és szétáradt az egész testében, minden sejtjében érezte a rezgését. Az ismeretlen bizsegés a gyomrában koncentrálódott. A szívszorítás egy idő után lassan felengedett, de a gyomorbizsergés és a szánalomérzés megmaradt. Amikor végre képessé vált kiegyenesedni, felnézett és nem hitt a szemének. Draco állt előtte teljes életnagyságban, olyan szerethetően, annyira megindítóan, mint addig még soha. Zavarodottságában megszólította:
– Ó! Drágám, ne haragudj, nem akartalak megsérteni, nagyon hirtelen jött, de mint mondtam, rosszat álmodtam, nem éreztem jól magam, ma annyi minden történt, túl sok volt nekem, de most már jobban vagyok, meggondoltam magam, benne vagyok! Beszéljük meg! – Draco elbűvölően mosolygott tovább. Melissa elindult felé, hogy megadóan, szívének minden szerelmével magához ölelje, a férfi azonban szertefoszlott.
– Draco! Hova tűntél? – sikoltotta meglepetten. Akkor döbbent rá, hogy ott sem volt, egyedül ő látta. A lelki szemeivel. A következő érzés azt sugallta, hogy baj lehet vele. Előkapta a mobilját és tárcsázta. A telefon kicsengett, azonnal jött egy hír: „Az ön által tárcsázott szám pillanatnyilag nem elérhető.”
– A fenébe! – dobta be a telefont a táskába, és mivel képtelen volt lenyugodni, autóba vágódott és az étteremhez hajtott. Ott kérdezősködött.
– Kérem, nem látták Draco-t?
– Nem. – felelték legtöbben. Végül akadt egy pincér, aki válaszolt a kérdésre.
– Hölgyem, én láttam, hogy elhajtott.
– Mikor? – türelmetlenkedett Melissa.
– Ahogy ön elment, nem sokkal utána. – vonta meg a vállát a pincér.
– Hová? Merre? – sürgette.
– Nem tudom, nem közölte, hirtelen elszáguldott arra! – mutatott a főút felé.
– Köszönöm! – sietett volna az autójához. Ekkor a távolból szirénák éles zaját hallották vijjogni.
– Mi ez? Sohasem tudom megkülönböztetni egymástól. Mentők, tűzoltók, vagy a rendőrség? – tudakolta a pincértől.
– Hát… azt hiszem, ez mindhárom lesz. – bólintott a pincér nagy komolyan.
– Vajon mi történhetett?
– Fogalmam sincs, a hangból ítélve biztosan megint a halálkanyarnál, vagy a haláltrafónál, szerencsére elég messze tőlünk. – dünnyögte és unottan összeszedte a poharakat az egyik asztalról.
– De mégsem eléggé, világosan hallani. – suttogta Melissa és bevágódott az autójába. A megadott irányba indult el a férfi lakása felé, azt hitte, hazahajtott. Remélte, otthon találja, de letörten nyugtázta, nem parkolt a saját lakása előtt, sőt a garázsban sem talált rá és ajtót sem nyitott senki, hiába csengetett. Csüggedten kullogott vissza az autóhoz és még egyszer megpróbálta felhívni, de a telefon ugyanazt szajkózta. Még körbeautókázott, amerre vélte, de semerre sem bukkant rá, ezért nagy idegesen ismét hazahajtott.
– Na, drágám, akkor jelezz te, ha még bármit akarsz tőlem, én befejeztem!
A rádiós órája be volt állítva, amely minden hajnalban ugyanakkor ébresztette. A reggeli ruháit már kikészítette, s miután jól végezte dolgát, gondolta, alszik. Mindvégig abban reménykedett, hogy Draco megérkezik majd és dörömböl, hogy engedje be, vagy telefonon hívja, vagy SMS áradatot küld, de nem, semmi hír sem érkezett tőle. Vállat vont, Nekivetkőzött, lezuhanyozott, fogat mosott és befeküdt az ágyába. „Rám fér egy kis lazítás, túl sok volt ez a mai nap!” – és lehunyta a szemét. Ahogy lecsukódott a pillája, máris maga előtt látta Draco-t. Most is szeretetteljesen mosolygott. Édesdeden visszamosolygott rá és megpróbált álomba szenderülni. De nem sikerült. Addig-addig forgolódott, míg felpattantak a szemei. Unalmában bekapcsolta a tévét, mert a monoton zajára általában elnyomta az álom. A tévé olyankor az elalváskapcsolóval magától kikapcsolt. Csakhogy épp egy hírcsatornát fogott be, ahol egy balesetről tudósítottak.
„Kedves nézőink! Megrázó képsorok következnek a balesetről…” – jelentette a bemondónő és rögtön utána mutatták a képeket, Melissa el akarta kapcsolni, de egy hang azt súgta, nézze végig. Épp azt mutatták, amint egy autó becsapódott a nagyfeszültségű villanyoszlopba, aztán a felismerhetetlenségig összetört, s mivel azonnal kigyulladt, minden szénné égett. A képsorok megjelenítése közben még egyszer elismételték a hírt:
„Ma a koraesti órákban egy ámokfutó önjelölt autóversenyző a megengedett sebesség többszörösével száguldott Álomvárostól a főváros felé vezető B45-ös autópályán. Ismeretlen oknál fogva elveszíthette a járműve feletti uralmát, átszakította a szalagkorlátot és az 22–es kilométerkőnél, az autópálya mellett húzódó szántóföldön áthaladó nagyfeszültségű oszlopok közül a legveszélyesebb trafóba csapódott bele. Nem hiába hívják ezt a helyiek haláltrafónak. Kérem, nézzék meg, itt a becsapódás helye. Ebből is látható, mennyivel száguldozhatott. Az autópálya felügyelet épp előtte mérte be, 368 km/órás észvesztő sebességgel rohant egyenesen a halálba. Kiss Katalin, BPZ TV” – tudósított az ifjú szőke riporternő.
Melissát érdekelni kezdte a hír. Az autót nem ismerte, de minél tovább törte a fejét, annál inkább furcsállotta, hogy egyetlen szó sem esett az utasáról. Viszont akkor talán e miatt a baleset miatt hallhatták a szirénázást. Szívesen felhívta volna a szerelmét, próbálkozott is, de a telefon még mindig hallgatott. Elkapcsolt egy másik csatornára, ahol a film közben híreket mondtak, ott is a szörnyű baleset képeit nézhette végig. Más csatornákon a szalaghírek tudósítottak róla. Kezdett gyanús lenni, direkt figyelte, mit mondanak a vezetőről, de semmit sem szóltak. Aztán minden rossz érzését elhessegette és gondolatok nélkül próbált feküdni az ágyon. Nagy nehezen elnyomta az álom. Elég furcsa dolgokat látott álmában, mintha ébren lett volna, de mégis tudta, hogy alszik.
Reggel az óracsörgésre kelt fel szédelegve. Teljesen az álom hatása alá került. Minden pillanatát átélte, szinte észre sem vette, hogy ébren van, mintha az álmot folytatta volna, bábuként rutinból tette a szokásos reggeli dolgát. Lezuhanyozott, felöltözött, főzött egy jó erős kávét és egy teát a csúcs szuper kombi főzőjével. Rámeredt, mert elöntötték az emlékek. A főzőt a negyedszázados születésnapjára kapta Draco-tól, együtt nevettek rajta, mennyire tökéletes. Három helyen állt alatta csésze, egyik helyen szemes kávéval kellett feltölteni, a másikba teafüvet, a harmadikba tejpont töltöttek, és külön cukor rekesz is volt rajta, de Melissa abba semmit sem töltött. Csapra szerelték és a gép mindent elvégzett, mint egy robot. Ha megnyomta a kávé, a tea, esetleg a capuccino gombot, frissen kiadta az éltető nedűt. A kávét akkor darálta, mert csak a saját maga által őrölt kávéval működött rendesen és persze a frissen darált kávé megőrizte az aromáját. Amíg a gép lefőzte a forró teát és a friss habos kávét, Melissa kisminkelte magát, majd bekapott egy vajas pirítóst, felhajtotta a teát és belekortyolt a kávéba. Aztán sietősen összeszedte a holmiját, a kocsi kulcsot és a táskát, mert ismét késésbe került, közben a rádióban a híreket fújták. Még mindig a tegnap esti balesetet taglalták.
„Kedves hallgatóink! Szakértők segítségével sikerült kideríteni az autó típusát. A tegnap esti szörnyű balesetet egy Lamborghini Diablo SV TT vezetője okozta. Az ismereteink szerint ennél a típusnál az 1187 lóerőhöz 1264 Nm társul. Az “izom Lambo”–nak is becézett V 12-es luxusjárgány az 5707cm3-s motorjával 3,2 másodperc alatt gyorsul 100-ra. Hihetetlen gyors, a végsebessége 368 km/h. Úgy tűnik, a sofőr valószínűleg ki akarta próbálni, de a jármű átvette az uralmat…”
– Draco. – suttogta önkéntelenül. Mintha villám csapott volna bele. Megtorpant s némán, mozdulatlanul állt, azt sem tudta, meddig. Borzalmas képek cikáztak a szemei előtt, minden sejtje érezte, hogy baj történt, de mégsem akkora, mint amilyennek elsőre látszik. Nagy nehezen megnyugtatta magát. „Nyugi! A vezetőről semmit sem mondtak. Ez jó jel, nem mutattak be szénné égett tetemet, nem mondták, melyik kórházban fekszik, akkor biztosan él, biztos, hogy él, érzem.” – kapott a szívéhez. Indulni akart, gondolta, majd a munkahelyén érdeklődik, legfeljebb felhív pár embert, akik kiderítik, mi történt a sofőrrel. Kezébe kapta a kistáskát és kinyitotta az ajtót. Amikor az feltárult, két fekete öltönyös alak állt a csengő előtt, amit abban a pillanatban akartak megnyomni.
– Ó, pardon! Jó reggelt kívánok! Bordássy Melissa? – mosolygott az egyik és elvette a kezét a csengőtől.
– I… igen… miért, ki keresi? – nyögte monoton hangon, mintha nem is ő lenne.
– Horváth Csongor közlekedési nyomozó vagyok, a társam Kelemen Zsolt. A tegnap esti baleset ügyében nyomozunk. – mutatta fel a jelvényét.
– Miféle baleset? – tettette, mintha nem tudná.
– Velünk kell jönnie a kapitányságra.
– Az nem lehet, most indulok dolgozni, nagyon sok elintéznivalóm akadt mára, számítanak rám.
– Majd adunk igazolást, ez sokkal fontosabb! Kérem, fáradjon az autóhoz!
Mivel Melissa látta, hogy a két nyomozóval nem érdemes vitába szállnia, meg amúgy is indulni készült, bezárta az ajtót és beült a rendőrautóba, amivel a városi kapitányságra szállították. Útközben egyetlen szót sem szóltak hozzá, és ő sem mondott semmit. Gondolataiba merülten tépelődött. A rendőrség épületénél kitessékelték és felvezették az emeletre. Még mindig fogalma sem volt, miért. Az viszont rémült révületében is feltűnt, hogy a kívülről alaposan kipofozott, modern épületben minél beljebb haladnak, egyre lepusztultabbá válik. Az iroda, amelybe bekísérték már úgy nézett ki, mintha a múlt századba érkeztek volna. „Vissza a múltba.” – futott át az agyán.
– Foglaljon helyet! – hallotta a távolból Csongor nyomozó szenvtelen hangját.
– Köszönöm. – rebegte zavartan.
– Egy pillanat és hozom az aktákat. – mormolta a nyomozó és magára hagyta az ijedt lányt. Melissa félszegen nézett körül. Még soha életében nem járt rendőrségen, ilyen épületet sem látott belülről. Néha elhajtott előtte, de sohasem méltatta figyelemre, abszolút nem érdekelte, vajon mi folyhat ott. A helyiség berendezését egy asztal két székkel, egy nagytükör és egy irodai szekrény alkotta. A koszos fehér falain különböző rendőrségi táblák lógtak. A talajon egy ütött-kopott szőnyeg takarta az annál is kopottabb padlót. Minden úgy nézett ki, mintha legalább egy hete nem lett volna kitakarítva, a szék is annyira piszkosnak tűnt, hogy csak óvatosan merészelt ráülni, nehogy bekoszolódjon a ruhája. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, rosszat sejtett. Akkor fogta fel, hol van, és kezdett izgulni, mit fog megtudni. Legszívesebben üvöltve elmenekült volna, de sejtette, hogy a rendőrséggel nem lehet ujjat húzni. Idegességében dobolt a lábával és a kezeit az ölébe vette. Amikor már pattanásig feszültek az idegei, remegett a szája széle és a sírás kerülgette, Csongor nyomozó visszaért egy kupac papírral a kezében és egy diktafonnal. Melissa már csak dacból is visszafojtotta a sírást.
– No, kérem, már itt is vagyok! Kér egy kávét, vagy teát, esetleg harapnivalót?
– Köszönöm, nem. – ingatta a fejét.
– Jaj, ne vágjon már ennyire rémült arcot, én is ember vagyok, nem harapok! Puszta formaság az egész. – vigyorgott a nyomozó és felütötte a dossziét. Nagy komolyan forgatta benne a papírokat, aztán képeket nézegetett s közben egyre jobban ingatta a fejét. Amikor újfent megszólalt volna, a másik nyomozó nyitott be hozzá. Rákacsintott és intett neki, hogy menjen ki.
– Nem látod, mit csinálok? – méltatlankodott.
– Életbevágó! – suttogta Zsolt nyomozó.
– Rendben. – állt fel kelletlenül és elindult kifelé. Amikor becsukták az ajtót, odasúgta a másiknak.
– Nem szabad neki mindent elmondanod, sőt, jobb lenne, ha nem tudna róla.
– De hát ő az egyetlen szál.
– Nem baj, a főnök kéri, hogy tereld el a szót, mondd, hogy meghalt.
– Nem, azt még ne mondjuk, várjunk pár napot, hátha elvezet valahová!
– Jó, de csak óvatosan!
– Tudom, mit csinálok!
– Rendben. – Csongor nyomozó visszatért a terembe és a lányra nézett.
– Nézze, hölgyem, ez itt egy diktafon, rögzítjük a beszélgetést. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen.
– Ellenem? De hát, mit vétettem? Nem vagyok bűnöző!
– Ez csupán formaság, csak sorolom a jogait, egyetért azzal, amit mondtam?
– Igen. – biggyesztette le az ajkát.
– Rendben, akkor bekapcsolom. Ön Bordássy Melissa, született Álomvárosban 1990. szeptember 6.–án?
– Igen.
– Anyja neve Halas Izabella, apja Bordássy Medárd, lakik a Rózsa utca 19.–ben?
– Igen.
– A W & G Nagyvállalat részlegvezetője?
– Igen.
– Vagyis önt is minden ehhez a városhoz köti?
– Igen.
– Lokálpatrióta?
– Ezen még nem gondolkodtam.
– Az adatai között szerepel, hogy jogot és társadalomtudományt is tanult a helyi egyetemen.
– Igen.
– Szóval ez is helyi.
– Ez most bűn? – csodálkozott.
– Miért nem ment a fővárosi egyetemre?
– Kellett volna?
– Azt mondják, ott jobban oktatnak, akarom mondani, aki ott végez, annak az oklevelét az egész világon elfogadják, de egy kis álomvárosi diplomával csak ebben az országban képes boldogulni.
– Szóval ön is azok közé tartozik, akik nem nézik semmibe a helyi egyetemi oktatást? – szikrázott a szeme.
– Nem, pusztán tárgyilagosan érdeklődöm, mert eddig így tudtam.
– Nem értek egyet, az igazán rátermett egyénnek jóformán egyetemre sem lenne szüksége ahhoz, hogy értse a dolgát, de ilyen a rendszer, kell a papír.
– Úgy gondolja?
– Tudom, ellenben nem értem, miért nézi le azokat, akik helyi szinten oldják meg az életüket? Miért cél az, hogy elmenjenek például a fővárosba, vagy valahová máshová, esetleg külföldre?
– Igaza van, nem cél, elnézést kérek, elkalandoztam, egy ideje azon tűnődöm, hogy ez a város mindenkit magához láncol. Aki itt született, az itt nő fel, itt jár iskolába, egyetemre, élete végéig itt dolgozik, és itt temetik el. Még nyaralni sem mennek el, megoldják az Álomfolyó partján. Miért? Mintha a város foglyai lennénk!
– Ugyan, dehogy! – ingatta a fejét Melissa és a szája szegletében egy elnéző mosoly bujkált. Ennél bugyutább feltételezést még sohasem hallott.
– Nem fura? – töprengett tovább a nyomozó távolba meredő tekintettel.
– Nekem nem. Nincs ebben semmi fura!
– Nem ártana néha kitekinteni, más városokba is elmenni, új tapasztalatokat gyűjteni, azt gondolom, nem árt a friss vér, ez a munkára is vonatkozik.
– Ha ennyire elvágyódik, ön miért maradt itt?
– Na, látja, ez is egy jó kérdés, mindig vágytam rá, de sosem tettem meg. Ismeretlen érzések folyton visszatartottak, egy következő ügy, az adott szavam, mit gondoltak volna rólam? És hasonlók. Addig vártam, míg végleg itt ragadtam! – merengett.
– Számomra mindegy, ki mit gondol, nem másoknak, vagy másokért élek, hanem elsősorban önmagamért, szeretem ezt a várost, itt érzem otthon magam, teszem, ami a dolgom és azt maximálisan próbálom.
– No-no…
– Elnézést kérek, talán ön jobban ismeri a munkám és engem, mint én magam?
– Nem, de tájékozódtam.
– Rosszat nem mondhattak rólam! – jelentette ki teljes magabiztossággal.
– Ennyire biztos benne?
– Igen, biztos vagyok benne! Különben szánalmas dolog másoknak hinni, mások életében vájkálni a háta mögött. A magánéletem nem tartozik senkire, a munkám pedig tökéletes. A kollégák rendesek, a légkör családias, nem értem, mit lehetne felhozni ellenem?

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s