58. Az eltévedt golyó

Főhősünk Harold, a milliárdos világpolgár ősi nemesi családból származik, akinek a világ összes országában vannak üzleti érdekeltségei. Rendkívüli hatalommal bír, és még nyolcvanévesen is aktív üzleti életet él. Ám hiába rendelkezik hercegi ranggal, hiába ő az ország leghatalmasabb embere, még neki is van családja, akik nem pont olyanok, amilyennek elvárta volna tőlük. Amikor a vejével történik valami, hirtelen az egész addigi élete elveszettnek látszik. A lánya kómában fekszik a kórházban, és se a pénzével, se a hatalmával nem képes megmenteni. Ekkor hazafelé furcsa dolog történik vele. Bár sohasem jár a nyílt utcán, de aznap arra vágyik, hogy egy kicsit gyalogoljon. Egy utcagyerek a torkának szorítja a kést és azzal a kalanddal beindul az áradat. Olyan események sorozta követi egymást, amit el sem tudott volna képzelni.
Misztikus krimi kalandregényünkben végigélheted, amit ő és megtudhatod, hogy sikerül-e megváltoznia a konok, megrögzött kemény üzletembernek.
Ez előbb egy novellagyűjteménynek indult, majd amikor azon tétováztam, hogy kiadjam e, egy éjjel beugrott egy kerettörténet. És máris egy misztikus krimi kalandregény lett belőle.

Mikor tesztolvasóim olvasták, elsőre ezt írták: „Először is: Nagyon meglepődtem! Ez a könyv teljesen más hangvételű, mint az összes eddigi! Ez a hippi korszakot juttatja eszembe, a vagánykodó fiatalokat… Az utolsó történetek nagyon szomorúak, ezért nekem nehéz olvasmánynak tűntek, mindig nagyon beleélem magam mások sorsába, és ha valakinek a szerettei szenvednek, vagy meghalnak, az nekem nehéz olvasmány. A végére természetesen minden jóra fordult. Nagyon tetszett az egész könyv, benne a többféle stílussal!”

http://publioboox.com/hu_HU/az-eltevedt-golyo

Ki vagy te?

A kastély ura feldúltan csengetett, mire kócosan belépett az ügyeletes idősödő inas.
– Juan, kérem, bármikor is érkezik haza Florentina asszony, küldje be hozzám azonnal! – hagyta meg.
– Igenis, uram! – így amikor a Limuzin begördült az udvarra, sűrűn hajbókolva már az ajtóban megszólította az asszonyt.
– Kérem, Florentina asszony, fáradjon a dolgozószobába, az édesapja sürgősen kéreti!
– Köszönöm, de ilyenkor? Hajnali kettő van! – csodálkozott, az inas azonban nem mondott mást, csak szótlanul meghajolt. Florentina asszony, mint szokta, azonnal igyekezett az öregúr rendelkezésére állni. Rögtön sejtette, hogy történt valami, különben nem kérette volna magához ilyen sürgősen, pláne nem azonnali hatállyal.
– Te még mindig fenn vagy édesapám? Hívattál? – kérdezte szerényen.
– Igen, hívattalak, foglalj helyet! – mutatott erélyesen a fotelra – Elmesélnéd, pontosan mi történt tegnap? – próbálta nyugodtan kérdezni, miközben paprikavörösen lángolt az arca.
– Mire gondolsz?
– Tudod te azt nagyon jól! – csattant fel.
– A jótékonysági est érdekel?
– Többek között. – nézett sokat mondóan. A nő tudta, mit akar hallani.
– Egyedül mentem el, a férjem nem akart jönni.
– Mert?
– Nem tudom, mi ütött belé, egyszerűen bekattant, de én elmentem, ahogyan kérted! – jelentette.
– Lám-lám! Tudtam, előre tudtam! Emlékszel, hogy mentél hozzá? Emlékszel, mennyire tiltakoztam ellene? Tudtam, hogy ez lesz a vége, hogy egyszer kibújik a szög a zsákból, egy ilyen ember nem képes boldoggá tenni egy olyan nőt, mint te!
– De apa…
– Ne szólj közbe! Még mindig nem tűröm, ha közbevágnak! Én mindig jót akartam neked kezdettől fogva! Szerettem volna, ha megismered, milyen az igazi hétköznapi élet, nem zártalak el a külvilágtól, azért küldtelek olyan iskolába, ahol nemcsak egyetlen diák van, hanem megismerhetted a kortársaidat! Ezt nagyra becsült édesapámtól tanultam, annak idején ő is így tett velem, azzal a különbséggel, hogy több országban jártam ki a gimnáziumot és az egyetemet. Senki sem tudta, kinek a fia vagyok! Ráadásul zsebpénzt is alig adott, hogy megismerjem, milyen a szegény emberek élete, hogy akiknek nincs, mit meg nem adnának a pénzért cserébe. Megtanultam a pénzzel bánni, megtanultam beosztani, gazdálkodni vele, pedig tudod, kik az őseim! A családfáról már a római birodalom bukásától vannak írásos emlékeink. A kutyabőrünk is megvan, amit maga az angol király pecsételt meg, akkoriban kaptunk hercegi rangot. Nem sokkal később fedezték fel Amerikát. Szinte az elsők között telepedett át ide a családunk! Azóta az egész világon, szinte minden országban találhatóak nagybirtokaink, amelyeket a hozzájuk tartozó földbirtokok most is eltartanak. Sajnálom, hogy manapság a hercegi rangnak nem sok jelentősége van, de a hatalom még most ugyanaz, mint régen. Mindig az erősebb, a jobb uralkodik a gyengébben, a rosszabban, vagyis a tudatlan tömegeken. Ismersz, kiváló világpolgár vagyok, kilenc nyelven perfekt beszélek, írok és olvasok. Ismerem a különféle népek kultúráját, szokásait, más-más sajátosságait, ezért is értem meg, ha különböznek egymástól. Ezért minden országban ott élőket, vagyis helyi munkásokat alkalmazok. Nálam nem keveredhetnek a népcsoportok, nehogy rasszizmussal vádolhassanak. Mindent összevetve büszke vagyok, hogy ebbe születtem bele, rendkívül büszke vagyok az ősi családfámra és minden eszközzel megvédem a hírnevünket! Ezért nem tűröm a kihágást, és ha sárba tiporják a nevem, az ősök által ránk ruházott nevet! Nekünk az életünkkel is példát kell mutatnunk, folytatnunk kell a hasznos, az eddig jól bevált hagyományokat! Minden olyan rendezvényen részt veszünk, ami számít! Ezért akartam, hogy elmenj a férjednek nevezett izével most is. Örülj neki, hogy anno megengedtem annak a semmirekellőnek, hogy beférkőzzön közénk! Ilyen becses nevet viselhetett az átkozott és nem becsülte meg! Ebből is láthatod, nem vagyok egy keményszívű, vagy gonosz, aminek oly sokan tartanak! Reménykedtem, de sajnos, tévedtem! Tudod, hogy én vagyok a vérvonal utolsó férfi sarja, ezért lett volna fontos a fiú utód. De sebaj, a kis Harolddal végül sikeresen megoldottuk ezt is. Már csak abban reménykedem, hogy neki majd legalább három fia születik, akik továbbviszik a nevet és a családfát! Szeretném azt még megélni, hogy méltóképpen adhassam át nekik ezt a méltán dicső birodalmat! Ezek után te tudod a legjobban, hogy mégsem szálltunk el magunktól, kialakítottuk az egyensúlyt, megteremtettük a túlélés feltételeit minden körülmények között! Igyekeztünk kézben tartani a nemesi ügyeket és közben a népek életét is megismerni. Szerencsére alaposan kiismertem, milyenek az emberek és valójában mi az élet mozgatórugója. Örök hálával tartozom ezért az apámnak. Szükségem volt erre. Gondoltam, továbbadom neked is, de te ahelyett, hogy hálás lettél volna ezért a különös kegyért, rútul átvertél, kijátszottál, összejöttél egy jöttmenttel, felelőtlenül odadobtad magad neki, nekiadtad a legszentebb, legdrágább kincsed, a szüzességed, ráadásul teherbe estél tőle! Szegény anyád bizonyára forogna a sírjában, ha tudná! Máig nem értem, miért tetted? – meredt a negyvenen túli lányára, akinek három unokát, köztük egy fiút is köszönhetett. A nő alig hitte el, hogy végre ő is szót kapott, de olyan hirtelen érte, hogy amikor rádöbbent erre, akkor sem volt meg a megfelelő válasza. Lehajtott fejjel gondolkodott, mitévő legyen, válaszoljon, vagy inkább jobb, ha hallgat. A vér szerinti apja, akit a kegyetlen viselkedése és a gonosz intézkedései miatt százszor, ezerszer is a pokolba kívánt, a dúsgazdag első üzletember, vasmarokkal az egész várost a zsebében tartotta, nem szerette, ha másoknak is volt saját véleménye, különösen a családtagoknak nem lehetett. Mindenki alattvalónak, üzletfélnek, a családtagok sakkbábunak számítottak egy fontos üzleti játszmában. Ősei hercegi rangra emelt földbirtokosok voltak, ők azonban az édesapjával közösen már gyárakat, informatikai cégeket alapítottak, mondván haladni kell a korral, azok működtetését emelték világcsúcsra. A felesége sem tudta, kit választottak számára, amikor a rivális dúsgazdag üzletember apja hozzáadta feleségül. Hozzáment, mert nem volt más választása, egy szem gyermekként rá hárult a kötelesség, hogy továbbvigye a gazdagságot, amit az apja felvirágoztatott, amit nem lehetett veszni hagyni, ha másképp nem, hát úgy, hogy olyanhoz ment férjhez, aki ismerős és persze sikeres az üzlet világában. Nem két ember kötötte össze az életét, hanem két vagyoni társulás. Azért tűnt tökéletes választásnak az édesapja üzlettársa, aki korban az apja is lehetett volna. Bár, mint férfi talán senkinek sem kellett volna, de így, hogy elég híres volt és vastag bukszát tudott magáénak, a nagy vagyon reményében versenyeztek a kegyeiért, viszont neki senki sem kellett, kivéve Florentina édesanyját, Lorettát, akivel a két nagygazdaság egyesült, övék lett a leghatalmasabb üzlet, amely az egész országra kiterjedt, és végül világhíressé vált. Ami azt illeti, Harold alaposan felvirágoztatta a közös céget, az apósának egy szava sem lehetett, így a halálos ágyán boldogan bólintott rá, hogy Harold egyedül vigye tovább, miután a lánya is távozott. Nem éltek sokáig együtt, Loretta szült neki egy kislányt, aztán csakhamar feladta az életet. Azt suttogták, öngyilkos lett, de ezt Florentina sohasem hitte el róla. Kezdetben mindennél jobban imádta a drága édesapját, azonban az évek során lassan kezdte kiismerni, ki lakik az álarc mögött. Leginkább akkor, amikor szerelemből akart férjhez menni. Nem engedélyezte, ám amikor kiderült, hogy babát vár, a fiú utód reményében hirtelen kötelezővé vált a házasság. Még csodálkozott is, hogy a férjét is megpróbálta szárnyai alá venni. Bár mint lassacskán kiderült, teljesen elszakította a külvilágtól, minden lépését figyelte, lehallgattatta, követtette, ott szúrta, ahol tudta. Rendszeresen megalázta és folyton emlékeztette, hogy egy jöttment senki és mindent, amije van, neki köszönhet. Már akkor rájöhettek volna, amikor a kezdet kezdetén a szokásokkal ellentétben nem Florentina vette fel a férje nevét, hanem a férfi vette át az ő családnevét, sőt, még egy második keresztnévvel is megtoldották a nevét, hogy legalább a név legyen méltó hozzá, ha már amúgy a pórnép körül került ki. Az apja epedve várta az utódot, de nagyon nagyot csalódott, mikor az első baba lánynak született. Két év múlva új reménnyel várta a másodikat, de ő is lányként látta meg a napvilágot. Akkor úgy érezte, ezt is neki kell szabályoznia. A leghíresebb szülész szaktekintélyeket kérte fel, hogy hozzanak össze egy fiú utódot. Nem érdekelte, mit mond az egyetlen leánya, a vejének meg egyébként sem osztott lapot. Mindenféle fájdalmas tortúrán, vizsgálatokon kellett keresztülmenniük, három terhességet is megszakíttatott, mivel azok bizonyítottan leány utódnak születtek volna. Külön orvost hívatott a messzi távolból, akinek megszabta a fiú unoka születését. A kiváló genetikus orvos professzor, nem kis fizetségért cserébe végül sikeresen elintézte, hogy fiú utód szülessen. Így a sorban a hatodik végre fiúnak érkezett, akit azonnal elválasztottak az édesanyjától, hisz az apja tulajdonát képezte. Ő neveltette kőkemény módszerekkel, hogy a saját képére formálhassa. Nem engedett beleszólást a művébe. Florentina belevörösödött a keservesen fájdalmas emlékekbe. Összetörve idézte fel azt a szalagavatót, amelyen megismerte gyermekei apját, élete igaz szerelmét és társát. Azért szerette meg szívből a fiút, mert megérezte rajta a tisztaságot, az őszinteséget és az igaz szerelmet. Nem volt kényszer semmi, vele szabadnak érezte magát. Egymásba szerettek, ahogyan szokás, mint a hétköznapi emberek, kölcsönös vonzalom alakult ki közöttük. Még a nagycsaládi szigor sem tudta őket elszakítani egymástól. Kitartottak jóban-rosszban, szövetkeztek, megértették a másik nézőpontját is, megbeszéltek minden fontosat. A nehézségeken átsegítették egymást. Még azon a tortúrán is, mire végre fiúk születhetett, mert még nem tudták, hogy nem lesz az övék. Bár hiába tiltakoztak a három abortusz ellen, az öregúr nem engedett más választást, különben kitagadta volna őket és még a lányokat is elszakította volna tőlük. Teljesítették az önkényúr akarnok akaratát, s bár gondoltak róla dolgokat, Florentina még mindig szentül hitte, hogy jó tulajdonság is van benne. Bár az évek során nem ezt bizonyította. Ugyan, mit mondjon el ebből egy olyan embernek, aki nem tudja, mi az, szeretni, kitartani, együtt működni, őszintének lenni egy igazi társsal? Akit egyedül az üzlet érdekel, és minden mást annak vet alá? Aki azért nem nősült még egyszer, nehogy a nő befészkelje magát az üzletbe és elvegye a vagyonát? Az évek így repültek el és most? A legidősebb leány unokája jogot, a kisebbik medicinát tanult, mert ő azt akarta és ebben (sem) nem tűrt ellentmondást. A fiút kezdettől fogva teljesen a saját tulajdonának tekintette. Vérzett érte a szívük, de a hatalommal szemben tehetetlenek voltak. A gyermek egyetlen percet se játszhatott, születésétől fogva még a játékaiban is az üzletet gyakorolta, hogy olyanná váljon, mint a nagyapja, és olyanná is vált. Harold fiamnak szólította s annak is tekintette. Tudta ezt jól a lánya, első perctől kezdve sejtette, hogy csupán azért tűri meg, mert vér szerinti fiú unokát akart tőle, ha már ő nem fiúként látta meg a napvilágot és az édesanyja sem volt képes megajándékozni egy hímnemű utóddal. Sokszor úgy vélte, az édesanyja is azért halt meg, mert nem bírta tovább a rideg sivár, semmitmondó életet, a kíméletlen feszültséget. Florentina kicsiként is kevés szeretet kapott, mert az egyetlen, aki szerethette volna, korán távozott. Utána rászakadt a kegyetlen valóság. Az édesapja kőkemény nevelési módszerei egyedül a gondosan kimért szabályokat tartalmazták, jogokat nem, szeretetet végképp nem, hibát nem véthetett, mert azért szigorú büntetés járt. Harold kegyetlen ember hírében állt, az üzlettársai, sőt a dolgozói is féltek tőle, akiket mind az alattvalójának tekintett. Ez az évtizedek során annyira elfajult, hogy már senki sem mert ellentmondani neki. Nem is csoda, hisz, ha megtették, hirtelen olyan baleset érte őket, amelyben vagy egy életre megtanulták, hol a helyük, vagy véletlen baleset áldozataivá váltak. Néhányan azt képzelték, Harold maga a megtestesült ördög. A lánya szerint volt is benne valami.
– Nos? – dörrent rá az apja és olyan szemekkel nézte, mint aki átlát rajta, ismeri az összes gondolatát. Florentina rémülten ijedt fel a múlton való merengéséből, végigfutott a hátán a hideg, összerezzent és remegve kutatott az emlékei között, a megfelelő szavakat kereste, amivel előadhatja a jól megfontolt feleletet.
– Nem hallottad, kérdeztem valamit!
– Apa, jól hallottam, de nem tudok felelni!
– Miért nem?
– Hogyan mondjam el neked, ha úgysem értenéd meg?
– Minek nézel engem?
– Elnézést, nem úgy gondoltam, csak ismerlek, és tudom, mit jelent számodra az üzlet, de bocsáss meg, a magánéletről fogalmad sincs!
– Mi ütött beléd, mit merészelsz?
– Apa! Szeretem a férjem az első perctől kezdve, ő is szeret engem és a gyerekeinket is, jól megértjük egymást, csaknem huszonöt éve együtt élünk, kell ennél több áldás az életben?
– Áldás? Miről beszélsz te? – háborodott fel az öreg. Teljesen elváltozott az arca, még a hatalmas pocakja és a tokája is belerezgett az értetlenségbe.
– Látod, apa, megmondtam, hogy nem értenéd meg, ezért tétováztam, hogy egyáltalán elmondjam-e neked! – szipogta Florentina félszegen.
– Minek nézel te engem? Mit képzelsz magadról? – üvöltözte vérben fogó szemekkel és magából kikelten verte az asztalt.
– De apa! – rémült meg a lánya.
– Hogy merészelsz ilyeneket mondani nekem, aki mindent megtettem értetek? Odaadtam mindenem, befogadtam azt az álnok kígyót, annak ellenére, hogy nekem kellett eltartanom! Egy semmirekellő, semmit érő, említésre sem méltó sunyi senki, a nevünket se viselhetné, de megengedtem neki, hogy ne lógjon ki a sorból! És ez a hála? Még engem torkolsz le? Még én nem érteném meg? Még, hogy szeret benneteket, hiszen mást sem tudott egész idáig, egyedül csak szeretni, mert az ingyen volt! Nem! Még, hogy szeretni? Nem, azt sem tudott, ő is csak a pénzt és a jólétet szerette, semmi mást! Azért színlelte a nyálas szeretetet! Látod, megmondtam az elején, hogy ennek nem lesz jó vége! És tessék, igazam lett! Utálom, hogy mindig igazam van, és bekövetkezik, amitől tartottam!
– Apa, elárulnád, mi történt? Az a baj, hogy tegnap nem jött el velem?
– Ha még csak annyi lenne! – legyintett sokat mondóan.
– Akkor mi a baj?
– Még kérdezed? Ha még nem tudnád, közlöm veled, hogy a drágalátos férjed nincs itthon! Mit gondolsz, miért? Nos, nem húzom tovább, elmondom! Képzeld, tegnap, amikor elmentél, óriási botrányt csinált, tört-zúzott, majd elém állt és közölte velem, hogy egyedül azért maradt itt eddig, mert arra várt, mikor lesz annyi pénze, hogy elmehessen, de én, a gonosz zsarnok, a zsugori vénember sohasem engedtem kibontakozni, minden támogatást megvontam tőle, nem tudott gyűjtögetni, hogy szabaddá válhasson, pedig mennyit dolgozott nekem, mint egy rabszolga! Kérte a jussát! Ehhez mit szólsz?
– Apa, ugye csak viccelsz? – hitetlenkedett Florentina.
– Ó, ezek szerint még nem értesültél róla? Megnézheted magad is a szobát! Nosza, rajta! Tessék!
– Nem, most nem megyek el innen! Az igazat akarom tudni!
– Rendben, ahogy óhajtod! Kedvesem, a férjed egy számító dög, egész végig arra várt, mikor lesz annyi zsozsója, hogy elmenekülhessen tőletek! Ennyit az igazi szeretetről! Megkapta, amit akart, kifizettem és azonnal lefalcolt! Úgy elpucolt, hogy azóta se híre, se hamva, még a kémeim sem találják sehol! Eldobta a mobilját, törölte magát az internetről, senki sem tud róla semmit, a nyomkövetőt is kiszedte magából! – bólintotta.
– Ez nem igaz! – sikította Florentina.
– Kétségbe vonod az apád szavát?
– Nem, de félreértetted! Biztosan nem így történt! Ha el is ment, biztosan üzenni fog nekem, hogy hol találkozzunk!
– Ez az emberi selejt? Soha! Ez még arra sem képes! Nem volt annyi vér a pucájában, hogy nyíltan eléd álljon, és szemtől szembe megmondja neked? Nem! Aljas sunyi módon megvárta, amíg elmentél és akkor csinálta a balhét, előre kitervelte! Undorító, de én megmondtam előre! – fulladozott a hévtől.
– Tudom, mit érez és azt is tudom, megtalálja a módját, hol találkozzunk! Ő nem léphetett le szó nélkül, ha mégis, akkor te kényszerítetted rá! – sikította a nő könnyek között.
– Micsoda, neked teljesen elment az eszed? Nehogy már a nyúl vigye a puskát, jobb, ha tudod, hol a helyed! Azonnal ülj vissza és hallgass végig! No, így bizony, jó, és most az egyszer eltekintek a megtorlástól, mert kivételesen megértem a fájdalmad, ekkorát csalódni abban, akiről azt hitted, hogy… pedig dehogy! És soha nem is volt úgy! Minden a hazugságon alapult! Ne engem okolj mások bűneiért!
Florentina legszívesebben elrohant volna, de visszatartotta az illem, és az évtizedek alatt betartatott szabályok. Zokogva törölgette a szemeit, remélte, hogy az apja csak példát statuál, de semmi sem igaz az egészből. Ennyire nem ismerhette félre a férjét! Nem, az érzései igaziak voltak, negyedszázadig nem lehet hazudni!
– Menj, és nézd meg magad, mit művelt! – hallotta ismét. Az engedély után hirtelen felugrott. Eszét veszítve rohant a szobájába, közben sietve hívta a férje mobilját, de nem vette fel, és amikor meglátta, mi történt a szobában, összeroskadt. Térdre borult és bömbölt, mint egy kisgyermek. Egy egész világ omlott össze benne. Mindenki elhagyta, akit szeretett. Az édesanyja, a fia, aki végül olyanná vált, mint a nagyapja, a lányok, akik intézetben tanultak, és végül a férje, aki jóban-rosszban igaz társa volt, aki az egyetlen menedéket jelentette számára, hiszen egyedül érte élt még a Földön. Ennek okaként mind az édesapját látta. Ő az oka, miatta történt! – hallotta a saját gondolatait. A kárörvendő gonosz apja fújtatva követte és jelentőségteljesen megállt mögötte. Florentina látni sem akarta. Intett, hogy menjen el. Az öreg kivételesen bólintott és hátat fordított.
Florentina reggelig zokogott, majd eldöntötte, hogy most az egyszer a sarkára áll és mindennek utánajár. Másnaptól minden követ megmozdított, hogy megtalálja a párját, de tényleg olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. Sehol sem lehetett rátalálni, még a rendőrségen sem tudtak róla semmit. Az adatbázisban sem az eredeti, sem a rátukmált néven nem szerepelt személy. Még a társadalombiztosítási kártyája száma sem létezett. Mintha teljesen kitörölték volna az élők sorából. Florentina már nem tudta, hol kereshetné. Egyre búsabban lógatta az orrát, de még nem adta fel a reményt. Sodródott az árral, gondolta, majd az élet úgyis megoldja. Az otthoni eseményeket is kívülről szemlélte. Képtelen volt felfogni, hogy valaki egyik napról a másikra így el tudjon tűnni. Néhány hónap vágyakozás után remélte, egyszer csak előkerül. Azonban nem történt semmi említésre méltó. Egészen karácsonyig, amikor a közös karácsonyfánál összegyűlt a család a nagyszalonban, a családi tradícióknak megfelelően meggyújtották a gyertyákat s boldog karácsonyt kívántak egymásnak, miközben átadták az ajándékokat, de neki ettől felfordult a gyomra. Az alattomos álszent képmutató ünnepi hangulattól hányingert érzett. Még, hogy szeretet? Milyen szeretet? Ki szeret, kit? Ha úgy lenne, akkor nem itt tartana a család! Beleborzongott. Úgy vélte, az ő szívében igazi érzések honoltak. Azért a gyertyaláng misztikus aranyfényénél könnyes szemekkel teljes szívéből azt kívánta, bárcsak visszajönne hozzá a férje. Szinte már maga előtt látta, amint megáll az ajtóban és mintha mi sem történt volna, átöleli, és addig-addig ábrándozott erről, mígnem este 22 óra körül annyira valóságosnak tűnő jelenséggel állt szembe, hogy szó szerint odament hozzá és átölelte. A férje azonban szertefoszlott. A képzelete űzött vele tréfát, mert Dan nem állt előtte igaziból. „Annyira igazi volt, annyira valóságos, most mégis hová tűnt?” – kérdezgette. És titkon remélte, hogy megérkezik igaziból is, hisz a karácsony a csodák ünnepe. Ám a valóság ettől sokkal borzasztóbbnak tűnt, továbbra sem tudták, merre lehet. Titokban remélte, hogy él valahol és jól van, még azt is érezte, hogy rá gondolt. Karácsony után hallottak róla először, amikor az újságokban megjelent egy hír az eltévedt golyóról. Reszketve tartotta a kezében a lapot, és hiába olvasta át többször is, a hír mindig ugyanarról tudósított. „Egy vidéki vadászházban karácsonyeste megmagyarázhatatlan szörnyű halálos baleset történt. Egy negyvenes férfi, aki nyomorúságos körülmények között élt egy távoli eldugott vadászházban, a padlástéri szobájában fekve vadászbalesetet szenvedett. A golyó az ablakon át hatolt be, és egyenesen az alvó férfi koponyájába fúródott. A vizsgálatok szerint azonnal szörnyet halt, esélye sem volt a túlélésre. A halál beállta december 24.-én 22 és 23 óra közé tehető. Keressük a férfi családját, mert eddig még nem jelentkezett senki. A házban talált régi kopott, negyedszázada lejárt iratok szerint Dan Williams a neve. Kérjük, aki bármit tud róla, jelentkezzen a legközelebbi megyei rendőrkapitányságon, vagy a következő telefonszámon: …” Florentina szemei előtt egybefolytak a betűk. Egy egész világ omlott össze benne. Igaz, hogy azt kérte, mielőbb halljon felőle, de nem így. Bánatában felvonult a szobájába, és amikor már a könnyei is végleg elfogytak, az otthon található összes altatót bevette végső elkeseredésében. Így feküdt le, abban a reményben, hogy soha többé fel se kel. Szerencsére még aznap este rábukkant a szobalány, mert furcsa nyögéseket hallott, ezért benézett, mi történt. Rohammentő szállította az apja által támogatott magánkórházba, ahol kimosták a gyomrát, és mindent megtettek, de nem tért eszméletére, a tekintélyes orvos professzor sem sok jót jósolt. Az apja kivételesen meglátogatta, pedig ezt amúgy nem tartotta fontos dolognak. Sohasem ért rá ilyesmire, most azonban döbbenten állt az ágyánál és tétovázott.
– Kérem, mentse meg, megfizetem! – mondta az orvosnak.
– Megtenném uram, higgye el, hisz erre esküdtem fel, s még több pénz sem kellene a szokásos tarifánál, de van, amikor már a pénz sem segít, már nem számít! Megtettünk minden tőlünk telhetőt, a sorsa most már az égiek kezében van!
– Hm… – nézett maga elé üveges tekintettel.
– Mást nem tehetünk, csak imádkozhatunk érte, ha talál még célt az életében, visszajön, ha nem, akkor sajnos… – hajtotta le a fejét az orvos szomorúan.
– Akkor elszállítom máshová, ahol még megmenthetik!
– Sajnos uram, ez nem így működik, másutt sem tehetnek többet érte! Beszéljen hozzá, segítse, imádkozzon érte, mondja el neki, hogy szereti, akkor talán! – mondta és magára hagyta. Az úr eltűnődött, hiszen akkor sem sokat beszélt a lányához, amikor éber volt. Általában az üzletről, vagy a kötelező programokról, esetleg a fontos tennivalókról esett szó, vagy éppen ledorongolta, ha olyat tett, ami nem illett a patinás család nevéhez. Rádöbbent, hogy soha nem beszélgettek igaziból. Az üzlet, a tennivalók és semmi más. Nem tudta, most mit is mondhatna neki? Mit mondhat ilyenkor az ember? Különösen, ha máskor sem sokat beszélgettek? Tétován állt és bámulta az eszméletlen lányt, majd gépiesen közelebb lépett és talán életében először megfogta a kezét és lassacskán, szakadozva beszélni kezdett hozzá.
– Florentina, leányom, tudom, kőkeményen bántam veled, de a látszat ellenére, a magam módján szeretlek, csak lehet, nem tudom kimutatni! – nyögte ki nagy nehezen – Gyere vissza, ne hagyj el minket, még sok dolgod van az üzleti életben! A férjed haláláról nem én tehetek! – és gyorsan megköszörülte a torkát, mert tudta, hogy ez nem egészen így van. Idegesen pislogott, majd felállt és elhagyta a termet. A parkolóban várt rá a sofőr, amikor meglátta, hogy kilép a kórház ajtaján, készségesen kiugrott a vezető ülésből és kinyitotta neki az ajtót. Az idős úr be akart ülni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
– Menjen haza, állítsa be az autót, én most gyalog megyek!
– Gyalog? – rökönyödött meg a sofőr.
– Igen, gyalog, azt hiszem, van már vagy harminc éve, hogy nem gyalogoltam, de az is lehet, hogy ötven. Ideje elkezdeni, közben kiszellőztetem a fejem. Most erre van szükségem. A birtok nincs messze innen, csupán kétsaroknyira, annyit még én is kibírok! – lihegte, mint akit a beszéd is fáraszt.
– De ismerik önt uram, nincs itt a testőrség!
– Így van, azt is én akartam, hogy így legyen!
– Egyedül nem mehet haza uram, főleg gyalog nem! Bármi előadhatja magát!
– Ugyan, nem kellek én még az ördögnek sem! – legyintett.
– Akkor elkísérem!
– Nem, most egyedül akarok maradni!
– Ahogy gondolja, uram. – hajolt meg a sofőr és alázatosan beült a kocsiba. Még nem mozdult, várta, hátha meggondolja magát. Ám az idős ember határozottan intett, hogy menjen el nyugodtan. Mit tehetett volna, hiszen jól ismerte, nem tűrt ellentmondást. Indított és hazahajtott.
A megfáradt öregúr lassan elindult a járdán hazafelé. Alig bírta magát vonszolni. Monoton tette egyik lábát a másik után, csoszogott, sántított és dülöngélt. Fújtatott, verítékezett, többször elszorult a szíve, szorított a mellkasa, olykor oda is kapott és meg kellett állnia. Félszázada még az időjárást sem nézte meg közelről, mindig az autó, vagy az iroda ablakából szemlélte, hogy esik, vagy süt. Most elborult az ég és eleredt az eső. Szomorkás idő lett, amilyen a hangulata, de hát milyen lehetett volna, ha az egyetlen lánya élet-halál között feküdt a kórházban és a tömérdek pénze sem segített rajta? Akkor döbbent rá, hogy Florentina mennyit jelentett számára, akivel egész életében kegyetlenül keményen bánt, mégis megőrizte az emberségét? Abban a kórházban, akiknek mindent megadott, akiket támogatott, mert azt remélte, cserébe előnyt élvez, és majd megmentik az életét, amikor itt lesz az idő. És most kiderült, hogy még rengeteg pénzért sem tudják megmenteni az egyetlen leányát. Azt a lányt, akire azért haragudott, mert nem fiúnak született. Évtizedek alatt olyan vastag falat épített maguk közé, amelyet már átvághatatlannak vélt, ha megpróbált elérzékenyülni, konokul odaképzelte a láthatatlan falat és visszalépett. Magában mérlegelte jót és a rosszat. Évezrednyi szakadék választotta el őket egymástól, amely egyre jobban tágult. A lány, akit azért nem avatott be az üzletbe, mert túl korán eladta magát egy senkinek, de legalább sikerült neki egy fiút ajándékoznia, aki követte a példáját. Ugyanolyan dagadt testalkatú, gonosz, kegyetlen, kíméletlen üzletemberré vált, mint ő, pedig még csupán tizenöt éves volt. Mindig ezt akarta, akkor most miért nem elég? Nem értette. Csóválgatta a fejét, miközben tyúklépésben haladt, azt hitte, sohasem éri el a nagykaput. Autóból nem tűnt ennyire messzinek. Na, végre, lihegte, mikor meglátta a főbejáratot. Reménykedett benne, hogy élve eljut odáig. Azon tűnődött, vajon a főkaputól az ajtóig még milyen messze lehet? Szándékosan nem telefonált. Csak azért is egyedül akarta megpróbálni. Gondolta, az utolsó percig vár. Újabb kiállás következett homloktörölgetéssel és hatalmas fújtatásokkal. Felnézett a zordon égre, és megpróbált mélyeket lélegezni. Szemetelt az eső, eláztatta az arcát, ő pedig mélyen elgondolkodott. Rájött, mennyire eltávolodott a természettől. Nagyot sóhajtott és eltervezte, ezen túl minden nap tesz majd egy kis sétát az udvaron, bármilyen idő is legyen, majd szakít rá időt. Ekkor hirtelen a semmiből ott termett egy fiatal srác, a kerítéshez nyomta, a tokának szorította a kést és azt kiáltotta:
– Ide a pénzt tata!
– A pénzt? Milyen pénzt? – kérdezte csodálkozva.
– A tárcádat, te barom!
– Nem hordok tárcát, nincs rá szükségem!
– Mit képzelsz, te vén trotty, hogy szórakozhatsz velem, ha nem adod ide a pénzed, elvágom a torkod!
– Odaadnám, de nincs nálam pénz!
– Hogyhogy? Te ilyen cuccban kóricálsz az utcán és azt akarod mondani, hogy nincs nálad pénz?
– Hol élsz te, fiam? Én nem pénzzel fizetek!
– Hát akkor mivel? – csodálkozott a rabló.
– Van hitelem, egyébként meg bankkártyával utalok, ha nagyobb összegről van szó!
– Jó lesz az is, add ide akkor azt! – sürgette idegesen.
– Nincs nálam! – nyögte.
– Te hülye vagy?
– Pont, hogy nem!
– Akkor vetkőzz! Jó lesz a kabátod, az órád, a telefonod, az aranyláncod, ha belegondolok, ezek még jobbak is!
– Csakhogy mindegyikben benne a nevem, ezekkel nem jutsz tovább az első saroknál! Elkapnak, és úgy megkínoznak, hogy azt is megbánod, hogy megszülettél!
– Micsoda? Még fenyegetsz te szarházi? – és úgy arcul ütötte, hogy eleredt az orra vére. Az öregúr a szívéhez kapott zihált és fújtatott.
– Hát ezt nem hiszem el, most komolyan így kikészültél ennyitől, nehogy beledögölj már te nagyokos trotyli, és még te fenyegetsz engem? Te? Ilyen nincs,! – csodálkozott az utcagyerek.
– Nem tudod, ki vagyok? – hörögte az öreg és reszkető kézzel törölte le az orrát.
– Miért, talán kellene? Azt látom, hogy egy beszari vén trotty vagy, akinek a fél lába már a sírban van, minek neked ilyen óra és ez az öltöny? Hű, ez nagyon állat! – vette el a telefonját. Az öreg jobbnak látta nem beismerni, kicsoda, mert ez a mocsok tudatlan még a végén elrabolja, és addig kínozza, amíg meg nem hal. Inkább szótlanul tűrte, hogy kifossza. Önként, bár nem dalolva adta át a méregdrága óráját, a nyakláncát, a pecsétgyűrűjét és a felöltőjét is. A fiú alaposan megnézegette őket, észrevette a monogramot is, és csak ennyit mondott:
– Hű és ha! Ez ám a gazdagság, ki vagy te, H.L.D.?
– Egy senki, ahogy mondtad!
– Most persze senki, de egy senkinek nincsenek ilyen kafa cuccai! Tehát, még egyszer kérdezem, ki vagy te? – szorította a falhoz dühösen.
– Már nem számít, ki voltam az imént! Most éppen áldozat vagyok a kezeidben!
– Ja, ez tetszik, áldozat vagy! Tök jó! Akkor ezek szerint azt teszek veled, amit csak akarok? – sziszegte az arcába.
– Nem hinném!
– Miért is nem?
– Mert ha sokáig nem érek haza, engem keresni fognak, és ha téged megtalálnak, neked véged! Hidd el, ezek a cuccok nem hoznak neked szerencsét! Sőt, ezzel nagyon nagy bajt hoztál a saját fejedre, aláírtad a halálos ítéleted! A cuccok pedig úgyis visszakerülnek hozzám, mert ezekről mindenki tudja, hogy az enyémek, senki sem merné megvenni, pláne nem használni őket! – nyögte ki nagy nehezen.
– Jó, hogy mondod, tata, de egy percig se aggódj emiatt, kitalálok valamit, azért hívnak furfangos Joe-nak! Mit gondolsz, így fogom értékesíteni? Ugyan, ne nézz már amatőrnek! Az aranyat beolvasztom, a többit meg majd másképp oldom meg és kész! Jó lesz így?
Az öreg fuldokolni és hörögni kezdett az idegtől, belekékült a feje. Elképzelte, amint a saját monogrammal ellátott, egyedi és több milliót érő gyűrűjét, márkás aranyóráját beolvasztja ez a barbár, aki azt sem tudja, mit tesz, hiszen törtaranyban egyik sem ér annyit, mint így, egészben. Ráadásul brillkővel vannak kirakva, lehet, ez a sötét, tudatlan kőbunkó fel sem ismerte. Kezdett kétségbeesni, hogy mi lesz a fontos tárgyaival. „Ezek már most műemlékeknek számítanak, sőt, felbecsülhetetlen értékeket képviselnek. Hercegi családi ékszerek. Ez a vandál mit sem tud róluk.” – gondolta. Addig mindig azt hitte, ha ő művelt és mindent tud az ilyen dolgokról, akkor ezzel mások is tisztában vannak. Ha valaki rablásra adja a fejét, legalább tudná, mit rabol el, legalább tisztában lenne a holmik valódi értékeivel. Mindig is elítélte a műveletlenséget és a butaságot. Sohasem értette, ha valakinek nem volt erre igénye. Sőt, nemcsak az ilyesmit ítélte el, hanem igen sok mindent, különösen a nyálas emberi érzelmeket. Nem értette, ki miért tette, amit tett. Úgy vélte, keménységgel és az érzelmek kizárásával, sokkal könnyebb az élet. Most mégis egy ilyen kis vandál paraszt játékszereként állt az utcán, ahol nem járt már vagy ötven éve. Maga sem tudta volna megmondani, mennyi ideje. Nem is gondolta, hogy ennyire veszélyes lehet. Nem lehet hazáig eljutni, pedig a kórháztól csak kétsaroknyira van? Igaz, a birtokon még elég hosszú út vezetett befelé a kastélyig, de akkor sem tűnt annyira messzinek. Gyalog pár perc, védett sziget a világváros kellős közepén, nem messze a luxus irodaháztól, amely szintén az ő tulajdonát képezte. Még mindig nem fogta fel teljesen, most komolyan egy vacak utcagyerek kirabolja az ország leghatalmasabb emberét? No, de amit majd kap ezért? Már szinte maga előtt látta, mit fognak csinálni a gyerekkel, ha elkapják a grabancát. Még a szuszt is kiverik belőle, lógni fog az átkozott. Olyan szemekkel nézhetett rá, ami nem tetszett az útonállónak, nem érdekelte, hogy nem kap levegőt, fuldoklik, köhög, ismét a torkához szorította a kést.
– Idefigyelj, te suttyó! Nem láttál semmit, értve vagyok? Különben kinyírlak! Jól jegyezd meg, bárki is vagy, előlem nem menekülsz! – sziszegte vészjóslóan. Az öreg képtelen lett volna felelni, tovább szenvedett, verítékezett, fuldoklott. Szorított a mellkasa, egyre szaporábban szedte a levegőt, mégis légszomjjal küzdött. Közben egyre jobban szemetelt a hideg, kellemetlen eső és ő átázott ingben senyvedett. Még jó, hogy a kölyök a nadrágját nem vetette le. Rendőrautók szirénája vijjogott fel élesen, ettől alaposan beijedt a fiú, rémülten fellökte és elrohant a zsákmánnyal. Harold a torkához kapott, elkékült és összeesett, elvesztette az eszméletét. De miközben zuhant azt gondolta: „Bárcsak még egyszer kezdhetném!”
Mikor felébredt, egy patinás főúri kastély vendégszobájában találta magát. A lobogó tűz vidáman pattogott a kandallóban, egyébként néma csend honolt. Felsóhajtott és próbált felülni. El is csodálkozott, milyen könnyen ment, nem fájt semmije, simán kapott levegőt, mintha nem is ő lett volna ő. Megfogta az arcát, a haját, a kezeit nézegette, majd vállat vont és a környezetére terelődött a figyelme. A kandalló mellett egy sötét öltönyös, piros selyeminges, fekete selyem nyakkendős középkorú férfi állt, kezében egy sétapálcával, fején egy fekete kalappal, akit addig észre sem vett.
– Nocsak, Harold, felébredtél végre? – kérdezte vigyorogva.
– Hol vagyok?
– Amint látod, a vendégszeretetem élvezed!
– De hol?
– Nem mindegy?
– Nem! Ki vagy te?
– Az most nem lényeg, sokkal inkább az a fontos, ki vagy te?
– De hisz az imént kimondtad a nevem, ismersz, egyébként is engem mindenki ismer! – legyintett.
– Gondolod?
– Tudom.
– Jó, akkor most az a kérdés, te ismered-e magad?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Sorold fel, lássam, tényleg igaz-e? – vigyorogta és leült a fotelba, közben a sétapálcával játszott.
– Micsoda egy kérdés ez? Már hogyne ismerném magam? Én ne ismerném magam? Harold Loyd Davidsen vagyok, a világhírű Harold & Harold Társaság tulajdonosa és vezetője.
– Nocsak, és ezen kívül?
– Hogyhogy ezen kívül? Ez nem elég neked? Ne mondd, hogy nem tudtad! Mi lehet ennél fontosabb?
– Nem érdekes, ha neked nem az! Akkor sorold fel a jó tulajdonságaidat!
– Ezt meg hogy érted?
– Egyszerűen úgy, ahogy mondom! Sorold azokat, amelyeket te magad tartasz jónak saját magadban!
– Lássuk csak, híres sikeres üzletember vagyok, annyi szent. Az üzlethez értek a legjobban, dúsgazdag vagyok, hercegi rangom van. Hallgatnak rám az emberek, sok embernek adok munkát. Van tekintélyem, jó a hírem, megbízható üzletfél vagyok, hatalmas birodalmat építettem ki…
– Álljunk meg egy szóra! Szerinted ezek jó tulajdonságok?
– Miért, szerinted a gazdagság és a siker nem jó tulajdonság? Tudod, ezt mindig azok degradálják le, akik szegények, mert soha semmit sem tettek arrébb, egy fűszálat sem mozdítottak el, csak sírtak, hogy jaj, de szegény vagyok és mástól várták a megváltást! De amint látom, te is dúsgazdag vagy, neked meséljek? – kérdezte egy huncut kacsintás kíséretében.
– Nagyon elkanyarodtál a témától. Én inkább olyasmire gondoltam, mint a kedves, a szerény, a szorgalmas, a jószívű, a tanulékony és ehhez hasonlók.
– Vagy úgy? Rendben, sorolom: kedves vagyok, talán szerény nem annyira, de sikeres, büszke, gazdag, szorgalmas, kitartó, megbízható, határozott, állhatatos, erőskezű, következetes.
– Jól van, ennyi elég lesz! Köszönöm. Most sorold fel az általad rossznak tartott tulajdonságaidat! – Harold tudálékosan összeráncolta a szemöldökét. Lázasan kutatott a gondolataiban, de nem jutott eszébe semmi.
– Azt hiszem, olyan tulajdonságaim nincsenek, minden, amit eddig tettem, vagy ezután tenni fogok saját belegyezésemmel történt. Úgy vagyok jó, ahogyan vagyok, a világnak így van rám szüksége!
– Tehát sosem tettél olyasmit, amit később megbántál volna?
– Nem, mindig helyesen döntöttem és a szerint cselekedtem!
– Önbizalmad az van! – csettintett a fekete öltönyös.
– Még szép, különben nem jutottam volna odáig, ahol ma tartok! Nyálas félszegséggel nem menne!
– Mondd csak, te szereted magad?
– Naná! – vágta rá vigyorogva.
– Hogy szereted magad?
– Így ahogy vagyok!
– Miért szereted magad?
– Mert hiányoznék innen, ha nem lennék! Több ilyen ember kellene, mint én, akkor nem itt tartana a világ!
– És te kit szeretsz?
– Hagyjuk már ezt a nyálas csöpögést, utálom ezt a szót!
– Melyiket? A szeretetet?
– Azt hát, nem a szeretet mozgatja az életet, hanem az akarat, a kitartás, az elme! Azzal jutsz előbbre! – nyilatkozta vehemensen.
– Szóhoz se jutok, te aztán nagyon céltudatos vagy!
– Eddig mindig így volt! – bólintott Harold.
– Most tekintsünk el attól, mi volt eddig!
– Tekintsünk, csak haladjunk már valamerre, mondtam, hogy nem érek rá bájcsevegni!
– Áh, szóval nem érsz rá?
– Ha mondom!
– Mit tennél, ha ez lenne az utolsó napod?
– Ne beszélj marhaságokat, ez még nem az! Tudom!
– És ha mégis, ebbe nem gondoltál még bele?
– Nincs idő ilyeneken filozofálgatni! Hagyjuk már abba!
– Hagyjuk! Figyelj csak! Mit vettél észre magadon?
– Most? – tűnődött el Harold és végignézett magán – Talán, mintha vékonyabb lennék!
– Csak ennyi?
– Igen.
– És az fel sem tűnt, hogy negyvennek sem nézel ki? Hogy fele annyi idős vagy? Hogy nem fáj semmid?
– Hm… nem. – vonta meg a vállát – A jót könnyű megszokni!
– És nem is érdekel a miért?
– Biztosan elmondod, ha akarod! Inkább arról beszéljünk, mikor mehetek végre haza, és mivel tartozom ezért a furcsa vendéglátásért, amit nem én kértem, de most már mindegy, engedj utamra, mert nem érek rá ilyesmire!
– Komolyan nem emlékszel semmire?
– Ne barkóbázzunk tovább, mondd ki! Mivel jövök?
– Nem jössz semmivel!
– Nem? Nahát, eddig mindig lefejt, aki tudott! Mindenki pénzt akart tőlem!
– Én nem pénzt akarok!
– Hát akkor?
– Arra emlékszel, hol voltál, mielőtt idekerültél? Mi az utolsó emlékképed? Tudod, hogy kerültél ide?
– Nem tudom, hogy kerültem ide! Az utolsó emlékképem pedig… na, várjunk csak, izé, nem jut eszembe!
– Segítek, az utca!
– Á, az utca? Ó! Igen, már emlékszem, az a suttyó kőbunkó éppen kirabolt! Igen, ez az, ellopta az órám, a telefonom, a nyakláncom, a felöltőm! Hol vannak a méregdrága tárgyaim?
– Nem tudom.
– Oh! De akkor jöttek a rendőrök és biztosan megmentettek!
– Nem, a rendőrök nem miattad jártak arra!
– Hanem?
– Az nem rád tartozik!
– Akkor te jártál arra és te hoztál el ide? Miért?
– Emlékezz! Mi volt az utolsó szavad?
– Fogalmam sincs!
– Hát, jó, nagyon nehéz veled! Felejtsük el a múltat! Most most van, és azt ajánlom, induljunk tiszta lappal! Benne vagy?
– Miért ne? Mit veszíthetek? – bólintott.
– Nagyon is sokat!
– Miért, mi a tét?
– Miből gondolod, hogy van tét?
– Mindig van tét! Mindennek van tétje!
– Áh!
– Ha a szabadulásom a tét, előre szólok, nem fizetek, engem úgyis megmentenek!
– Kik?
– Az embereim!
– Hahaha! – vihogta a férfi, majd nevetőgörcsöt kapott.
– Nem értelek, pénzért mindent meg lehet venni!
– Ezt tapasztaltad eddig? – hahotázott.
– Igen, ezt tapasztaltam! Minden eladó! Nincs olyan, amit ne vehetnék meg!
– És a rablótámadás? Attól miért nem menekültél meg?
– Tényleg… – süppedt el újra az emlékeiben. Ám a suttyó paraszt kőbunkóval való találkozás, ahogy a fiúra gondolt, már olyan távolinak tűnt, mintha nem is az imént, hanem legalább ezer éve történt volna, vagy csupán álmodta volna. Hirtelen időzavarba került. Emlékek ezrei cikáztak végig a szemei előtt, és újra, meg újra átélte mindet. Már majdnem elalélt, amikor ismét konkretizálta a helyszínt, ahol tartózkodott. Kifejezetten irritálta a másik férfi. A vidáman vihogó ismeretlen szemébe nézett nagy dühösen, ahogy szokott. Ettől a villámló tekintettől mindenki tartott, akivel kapcsolatba került. Ám úgy tűnt, ez a sötét öltönyös férfit egyáltalán nem érdekelte.
– Jól érzed magad? – kérdezte a férfi és vigyorgott tovább.
– Igen, most már jól, csodálkoztam is. Előbb azt hittem, már meghaltam és a mennyben vagyok!
– Áh, szóval hiszel a mennyben?
– Nem ezt csak úgy általánosságban mondtam.
– És mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy tényleg így van, meghaltál és a mennyben vagy?
– Miért, ki vagy te és mit akarsz tőlem?
– Mondtam, hogy ez most nem fontos!
– De igenis fontos, mielőtt tovább folytatjuk a beszélgetést, tudnom kell, ki vagy? Ördög, vagy angyal?
– Hahaha! – nevette a férfi – Ha ördögnek látsz, az vagyok, ha angyalnak, akkor az, minden belőled áramol, annak látsz, aki te vagy!
– Miket beszélsz?
– Azt mondom, annak látsz, aki te magad vagy!
– Most nem vagyok vicces kedvemben!
– Én sem, de ez is csak egy jó játék, nem más! Hahaha!

Ha ördögnek látsz, az vagyok,
a angyalnak, akkor az,
minden belőled áramol,
annak látsz, aki te vagy!

Énekelgette és közben vigyorogva táncra perdült.
– Hagyd már abba! Beszéljünk, mint férfi a férfival!
– Hallgatlak! – vihogta és leállt.
– Azt hiszem, emlékszem, a lányom kórházban fekszik élet-halál között és épp hazafelé igyekeztem a kastélyomba gyalog, amikor a dolog történt. Te is tudod, hogy most nagyon fontos hazamennem!
– Miért? Vár a család?
– Dehogy, vár az üzlet! Rendkívül fontos személy vagyok, egy hatalmas konszern tulajdonosa, elnöke és vezetője, nélkülem összeomlik a rendszer, senki más nem tudja irányítani!
– És mi lesz a rendszerrel halálod után?
– Harold fiam addigra felnő és átveszi!
– És ha már most halott vagy?
– Most még nem lehetek halott, még nagyon sok dolgom van!
– Hogy még több üzletet összehozz?
– Természetesen.
– Tehát téged egyedül az üzlet éltet?
– Nem értem a kérdést, miért, mi lehet annál fontosabb életcél itt a Földön? Az én szememben nem ember, aki nem tud semmit felmutatni! Minek él az olyan, aki egész életében here módon élősködik másokon, akik szétgürizik magukat?
– És aki hatalmas gazdagságot halmozott fel, mit vihetett magával?
– Legalább őt elismerték! Odafönn látták s megjutalmazták!
– Miféle jutalomra gondolsz? Odafönn nincs se gyémánt, se arany, se pénz! Hát akkor?
– Azt nem tudom, az legyen a fentiek dolga, de abban biztos vagyok, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem!
– Azt akarod sugalmazni, hogyha újra kezdhetnéd, mindent ugyanígy tennél?
– Igen, még szép, de ezt már mondtam neked! – bólintott határozottan.
– Hm, félreértettem volna? Akkor nem is volt őszinte az a kérésed, hogy bárcsak még egyszer kezdhetném?
– Ezt én kértem?
– Bizony, mielőtt összeestél.
– Nahát! Nem emlékszem rá! Biztosan arra gondoltam, hogy innen folytatnám, csak erőteljesebb férfikorban!
– Akkor jó, mert most pontosan erre kapsz lehetőséget! Újra kezdheted!
– Na, ne, ugyanezt az életet, ezzel az ésszel? Nem túl jó ötlet! Azt hiszem, unatkoznék, ha már minden lépést jó előre ismernék. Gépiessé válna! Ezt nem akarom! – ingatta a fejét.
– Találkozhatnál a szeretteiddel! Meg azokkal, akiket te is szerettél! És azokkal is, akik esetleg téged szerettek!
– Engem szeretnek az emberek, nincs okuk panaszra! Munkát adtam nekik, kenyeret, megélhetést, sokan függnek tőlem!
– Nem panaszkodtak?
– Sohasem!
– Miért, féltek tőled?
– Ugyan, dehogy, tőlem? Biztosan nem! Mindig mosolyogtak, hajbókoltak, örültek, ha megláttak!
– Nézd csak! – és egy nagytükröt tartott elé a férfi. Harold a negyvenes önmagát pillantotta meg benne.
– Nahát! Elképesztően jóképű legény voltam! – vigyorgott és kihúzta magát.
– Komolyan csak a külsődet nézed?
– Még te sem mondhatod, hogy nem voltam jóképű!
– Mindjárt mutatok neked valami sokkolóbbat! – a következő pillanatban az utcán álltak egymás mellett, és előttük feküdt a földön az idős Harold eszméletét veszítve.
– Ez meg mi? – kérdezte megrökönyödve.
– Nézd! – mutatott le a testre. Az egy ideig rángatózott, majd élettelenül nyúlt el a nedves kövön. Járókelők siettek arra és értesítették a mentőket. A mentősök azonnal újraélesztéssel próbálkoztak, sikertelenül, még mindig eszméletlenül feküdt. Vért és infúziót kötöttek be, lélegeztető gépre helyezték, majd beszállították a kórházba. Miután felismerték, ki ő, emberek sokasága sürgölődött a megmentésén. Mindenki busás anyagi jutalom reményében tette, amit tett, pedig látták, hogy már nem sok remény van. Gépek tartották éltben a testét, de a lelke nem reagált. Egy intenzív magánlakosztályt rendeztek be számára, ahol egyfolytában két-két állandó ápoló felügyelte. A kórterem nem messze állt Florentina kórtermétől. Az ápolók tették a dolgukat és a szokásos módon beszélgettek fölötte.
– A lánya a másikban fekszik. – jegyezte meg az egyik, egy középkorú kedves arcú teltkarcsú hölgy.
– Tudom, rájuk jár a rúd mostanában, látod, ilyenkor ők sem különbek! – bólintott a másik, egy ráncos arcú idősebb szikár férfi.
– Különben szerencséje volt, ennyi idősen már rendkívül veszélyes az infarktus!
– A következő biztos elviszi! Ilyenkor nemcsak egy szokott lenni, hanem sorozatban jön! – mondta a férfi. A gép hirtelen hangosan felzúgott.
– Meghalt? – kérdezte a nő.
– Még nem, de már biztosan odaát jár!
– Ó, akkor elestünk a zsíros hálapénztől!
– Attól el, de én nem bánom! Egy ilyen mocsok zsarnoktól inkább semmi nem kell!
– Ugyan, a pénznek nincs szaga!
– Az övének van! Nézd, még most is milyen undok pofát vág!
– Hagyd már, van neki elég baja!
– Nem sajnálom ezt a lelketlen terroristát!
– Miről beszélsz, tudod, hogy ki ő?
– Én ne tudnám? És, akkor mi van? Most ugyanúgy fekszik itt, mint mindenki más, akiket egész életében lenézett! A piszok kegyetlen disznója!
– Ismerted? – döbbent meg a nő.
– Apám neki dolgozott, naponta az orra alá dörgölte, hogy nincs pótolhatatlan ember! Képzelheted, hogy esett az neki! Éhbérért dolgoztatta, szegénynek kilógott a bele! Minden nap hulla fáradtan, porig alázva, emberi mivoltában eltiporva tért haza. Mi, gyerekek, alig mertünk szólni hozzá, mert teljesen ki volt bukva! Anyámat is kiborította. Aztán ivásnak adta a fejét, mert nem tudott másutt munkát találni. Kénytelen volt elvállalni, amit a Haroldnál kapott. A semmitől az az alamizsna is többet ért! De milyen áron? Ha elrontott valamit, levonta a béréből! Ez? Ki ez itt? Az, aki mindenkit sanyargatott? És amikor apám beteg lett, ráordított, hogy takarodjon, ha nem tudja ellátni a feladatát! Markában tartotta a rendőrséget, a kórházakat, az orvosokat, önmagán kívül senkit nem nézett semmibe! A dolgozók nem mehettek betegállományba, mert nem eshettek ki a munkából! És most ő is itt fekszik, mint egy hulla, nahát, és vajon most miért nem dolgozik? Az én kezeim között! Nem kellene mást tennem, mint kihúzni az egyik gépet és máris, kampec, a gonosz zsarnoknak! De nem teszem meg, mert vele ellentétben, nekem van szívem. Ez a vén szemétláda sem gondolta volna, hogy egyszer tőlem függ majd az élete! Bár, ez így már nem élet! Na, most miért nem dolgozol te nagyhatalmú úr? Miért nem? Csak nem beteg vagy? Szabad ilyet? Neked szabad? – kérdezte tőle dühösen – Bocs, elfelejtettem, hogy a szar sokáig eláll, és az ilyeneket a gonoszság élteti.
– Gonosz ember hírében áll, az biztos, akkor szerencse, hogy nekem és a családomnak nem volt vele dolgunk! – örült a nő.
– Az biztos, örülhettek! Remélem, megdöglik, de előbb sokat szenved és átéli azoknak a sorsát, akikkel kibabrált! Ne is haljon bele az első infarktusba! Az infarktus nem is jó, mert az gyorsan végez! Ettől sokkal fájdalmasabb betegség kellene!
– Ne kívánj ilyet, az átok visszaszáll!
– Azt is bevállalnám, csak őt szenvedni lássam!
– Akkor te sem vagy különb, mint ő!
– Miért, te az vagy?
– Szerintem tekintsünk el attól, hogy ki volt, bánjunk vele is úgy, mint egy emberrel! Ez mindenkinek kijár, ez a feladatunk.
– Felőlem, látom, vajszíved van! – azzal ellenőrizte a csövet, amelyben lefolyt az infúzió és kicserélte.
– Egyenlő esélyt kap, hátha most megváltozik! – igazgatta meg a nő a takaróját és kedvesen nézett az idős betegre.
– Ugyan! – legyintett a férfi.
– Akik egyetlen pillanatra odaát járnak, mind megváltoznak, sokkal jobb emberré válnak, mert rájönnek az élet igaz céljára! Ő pedig több, mint öt percig a klinikai halál állapotában volt!
– Szóval te még egy ilyen helyen is hiszel a mesékben?
– Nem a mesékben, az igazságban! Tudom, mi az igazság!
– Csak nem jártál odaát, vagy te magad is angyal vagy? – az asszony már nem válaszolt, leült a monitor elé és a kijelzőket ellenőrizte. A lélegeztető egyenletesen adagolta az oxigént, a vérnyomásmérő félóránként felpumpált, rögzítette az adatokat, a pulzusmérő folyamatos grafikont készítetett, a lázmérő mérte a hőmérsékletet. Minden gép rendeltetésszerűen működött.
A sötét ruhás férfi jelentőségteljesen rásandított Haroldra. Látta, hogy nem tetszik neki, amit lát.
– Nos, mi a véleményed, még mindig úgy gondolod, hogy mindenki imába foglalja a neved?
– Lehet, megtaláltad azt az egyet, aki utál!
– Hahaha! – nevette a sötét ruhás. Harold tétován nézett körül és elterelte a szót.
– Ezek a lányomat is emlegették! Megnézhetem, mi van vele?
– Nocsak? Felőlem! – és örömmel csettintett egyet. Abban a pillanatban Florentina ágya mellett álltak. Harold ridegen szemlélte, mert legalább olyan elesett állapotban volt, mint ő a közeli kórteremben.
– Mit érzel? – kérdezte a sötét ruhás.
– Nem tudom.
– Mégis, mit, fogalmazd meg!
– Semmit. Ürességet! – találgatta.
– Szeretetet nem?
– Fogalmam sincs.
– Pedig tőled függ az élete! Egyedül te mentheted meg!
– Hogyan?
– Azt neked kell kitalálnod!
– És ha nem megy?
– Nos, akkor meghal!
– Meghal?
– Igen. Sajnálod?
– Nem tudom, nem érzek semmit, semleges.
– Nincs szíved?
– Vagy az a baj, hogy mindezt tükörben látom, vagy nem is vagyok itt igazából, de lehet, hogy csak álmodom! Biztos azért nem érzek semmit! Most tényleg meghaltam?
– Te mit érzel?
– Most mondom, hogy semmit! Biztosan a klinikai halál állapotában tévelygek itt össze-vissza! Megvan! Ez lesz az!
– De hiszen most is lélegzel, nem láttad?
– A gép lélegeztet, az nem ugyanaz!
– Szeretnél újra érezni?
– Már oly régóta nem érzek semmit, azt sem tudom, milyen az!
– Szeretnél újra érezni?
– Hm. – vonta meg a vállát Harold.
– Van egy mentő ötletem, játsszunk egyet! Hatalmamban áll lehetőséget adni neked arra, hogy átéld azon emberek életét, akiket mindig olyan nagyon elítéltél! Ha átéled a sorsukat, sokkal érzékenyebbé válhatsz, újra érezhetsz!
– Miről beszélsz?
– Egy jó játékról, aminek a végén te döntesz! Benne vagy?
– Ki vagy te? – nézett mérgesen a sötét öltönyösre.
– Hogy ki vagyok, azt majd a végén úgyis megtudod, sőt, te magad döbbensz rá! Addig is szeretnélek emlékeztetni, hány ember életét próbálhatod fel, hogy megtudd, mit éreztek belül!
– Na, ne!
– Emlékszel a gyerekkorodra, és hogy a suliban mennyire elítélted a srácok barátságát? Igen, azokét, akik nem fogadtak be maguk közé, akiket egyszer be is árultál a tanároknál? Rémlik valami? Voltak még hasonló barátok, egy szórakozott professzort rendkívül leszóltál, meg akadtak rokonaid is, akiket sosem értettél. Sosem értetted, ki miért tette, amit tett. Nem értetted a szegényebbeket. Nos, itt a lehetőség, hogy kipróbáld az életüket, hogy egy kissé empatikusabbá válj!
– De én nem akarok! Ez marhaság! Ezt nem akarom!
– Félreértettél, ez már nem kívánságműsor! Ha akarod, ha nem, először te leszel Tobias, mégpedig úgy, hogy semmire sem fogsz emlékezni az egyezségünkből! Vagyis tiszta lappal indulsz és átéled, amit ő, mintha ő lennél! Utána a másik fiú életébe is belepillanthatsz! Ugye emlékszel, mennyire leszóltad Pankrátor életét?
– Jaj, ne már, csak őt ne!
– De-de igen, őt is, főleg őt! Aztán sorra a többiekét.
– Nem! Ezt nem és nem akarom! – tiltakozott, de a sötét öltönyös nem tűrt ellentmondást.
– Édesapád rendkívül tudatosan viselkedett, jól döntött, amikor beíratott abba az iskolába, tudta, hogy sokat tanulhatsz az emberek életéről és a kapcsolatokról. Ám lásd be, te sem úgy profitáltál belőle, ahogyan ő szerette volna. Akkor miért csodálkozol a lányodon, akinek nehéz sorsa volt anya nélkül felnőni? Emlékezz ifjú önmagadra! Okulás helyett mindenkit lenéztél, elítéltél. Nagy koponyákat is, akik azóta bejárták a világot, felemelkedtek, meg olyanokat is, akik lecsúsztak, vagy örökre a mélyben maradtak. Ha most csak a karrierépítést nézzük, bár, de nem árulom el, mi a fontosabb attól. Nos, több osztálytársad, üzletfeled, munkatársad, vagy távoli családtagod életét felveheted, átélheted, mintha ők lennél te! A világ bármely pontján, ahová az élet sodorta őket. Például Armandét is, amikor a szerettei balesetet szenvedtek. Teljes szíveddel átélheted, amit ő akkor! A közvetlen főnöke megértette a mélységes bánatát, de mikor tudomásodra jutott a gyengesége, úgy bántál velük, mint a kapcáddal, a főnökét is kitessékelted, aki aztán két évig nem talált munkát, mert azt is elintézted!
– Ezt nem hiszem el! Mi jöhet még? – csóválta a fejét Harold.
– Nem adakoztál, nem bírtad a szegényeket, az elesetteket, az igaz szerelmet, az öregséget sem értetted soha, egyszerűen semmit sem, ami az élettel jár itt a Földön. – sorolta a sötét öltönyös.
– Nekem nem az volt a dolgom!
– Teljesen félreértetted, mi a dolgod! Neked nincs szíved, a lelked nem váltható meg, hisz nincs is lelked! Én szóltam, de kérték, adjak neked még egy esélyt! Íme, megteszem, de ezt ne nekem köszönd!
– Dehogy köszönöm, eszemben sincs megköszönni! Ez nem kegy, hanem kínzás! Nem hallod, nem akarom? Tiltakozom! Hol marad a szabad akaratom? Ki a felettesed? Majd én elintézem!
– Ez az ok-okozati összefüggés törvénye, te kiérdemelted! Ha végeztél, nálam találkozunk, akkor majd meglátjuk, mit sikerült tanulnod ebből a játékból! A további sorsod attól függ, ezek ismeretében hogyan döntesz!
– Várj még egy kicsit, beszéljük meg! Kössünk alkut!
– Nem, kedves Harold, a kocka el van vetve! Ez a karmád!
– A karmám?
– Mindent magadnak okoztál! Pápá! – intett a férfi.
– Hol marad a szabad akaratom? Én ezt nem akarom! Engem nem kérdezett senki!
– Lásd be, vannak tőled hatalmasabb erők is! Nem árt megtudnod, milyen az élet a palotáidon kívül!
– A Földön? – a sötét öltönyös férfi nem válaszolt, vigyorgott és forgatta a sétapálcát, majd szó szerint ködbe veszett, eltűnt a semmibe. Harold a lánya ágyánál állt. Szívesen mondott volna valamit, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Némán bámulta a halottnak tűnő asszonyt. Akkor kezdett letisztulni benne az egyetlen sarja személyisége, akiben annyi élet, annyi szeretet lakozott, mint benne soha, annak ellenére, ahogyan bánt vele. Mégsem érzett semmi megbánás félét, de még csak szeretetet sem. Teljesen közömbösen pislogott, már nem bánta volna, ha legalább haragot, vagy dühöt érez, de hogy semmit, ezt sehogy sem értette. Nagyot sóhajtott, elképzelni sem tudta, mit illene tennie. Biztos volt benne, jól tette, amit addig tett. Hiába hasonlított a lány az anyjára, még az sem hatotta meg. Konokul hitte, minden úgy volt jó, ahogyan megtörtént. Eszébe jutott a felsége. Felidézte kedves ifjú alakját, bizonyára benne is túl sok szeretetféle lakozott, talán azért nem bírta. Lorettát az üzlet miatt vette el, de nem jöttek ki jól, arra is kényszerítenie kellett, hogy utódot szüljön. Az sem fiú lett, pedig mi mindent megadott volna érte, még a csillagokat is lehozta volna. Aztán már csak arra eszmélt, hogy meghalt. És ott hagyta a bömbölő kislányt, akit a dajka nevelt fel. A lány sem olyan lett, amilyet szeretett volna, pedig ő nagyon igyekezett.
A következő pillanatban már a saját ágya mellett állt, egyre homályosabban látta időskori önmagát az ágyban fekve. Utána hirtelen összevisszaság keletkezett, amelyben a körülötte lévő tér körbe-körbeforgott. Szédülni kezdett, émelygett. Filmként pergett előtte ezernyi élet, majd egy hatalmas örvény magába szippantotta. Azután már se kép se hang, elveszítette az eszméletét.
 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s