59. Hipnózis

Az amnéziában szenvedő titokzatos asszony életében hirtelen bukkan fel az az ismeretlen férfi, aki felajánlja segítségét és megdöbbentő, krimibe illő dolgokat mesél a múltjáról, ahol semmi sem az, aminek elsőre látszik. A néhol vérfagyasztó bonyodalmak a rejtélyes fájl körül bontakoznak ki, melynek nyomasztó titkát nemcsak a férfi, hanem a nemzetbiztonságiak, a titkos szolgálat és az elnök első emberei is bármi áron meg akarják szerezni. Semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, még az asszony hipnotizálásától sem. Különösen veszélyes izgalmas kaland veszi kezdetét, az összekuszálódott szálak kibogozása közben egyre több furcsaságra derül fény. Olvasd el te is ezt a különösen izgalmas krimi történetet!
Megrendelhető:
http://publioboox.com/hu_HU/hipnozis

A titokzatos asszony

Az asszony szemei előtt már összefolyt a kép, alig bírta magát tartani, teljesen kiborulva a két kezére dőlt és a leégett cigarettavég a bárpultra hullott. A fiatal jóképű csapos igyekezett elvenni tőle és mihamarabb elnyomni, nehogy kárt tegyen a berendezésben. „Ez már megint totál KO” – nézegette a nőt fejcsóválva, de mit tehetett volna? Neki az volt a dolga, hogy eladja a piát, a vevőnek meg az, hogy fizessen, és ha leissza magát a sárga földig, az már legyen az ő gondja. Ezzel az indíttatással mosogatta tovább a poharakat, miközben kiszolgált és fél szemmel az ittas nőt leste. A klubban egyre hangosabbá vált a zűrzavar. Péntek este volt, legtöbben ilyenkor engedték ki a fáradt gőzt. Az újságíróbárban általában a férfi riporterek élvezték inkább ezt a fajta kikapcsolódást, nők ritkán tértek be oda, akkor sem egyedül. Ám az a furcsa, hallgatag asszony napok óta vissza-visszajárt inni. Senki sem tudta, honnan jött, kicsoda, talán senki nem is ismerte. A csapos is csak annyit tudott, hogy néha hónapokra eltűnik, majd ismét visszatér, kíváncsi lett, nem értette, miért pont odajár, miért inni és miért egyedül? Szívesen megérdeklődte volna tőle. Viszont már megtanulta, jobb, ha nem kérdezősködik, „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” És mosogatott tovább. A többiek alig győzték kiszolgálni a vevőket, de nem bánták, mert mint mondták: ez jó, mert ilyenkor dől a lé. Az asszony még mindig a két kezére borulva feküdt, mint egy szobor, azt sem fogta fel, hogy cigaretta volt nála, később üveges tekintettel nézett fel, fél szeme félig csukva maradt, körbepásztázta a pultot és megakadt a szeme a csaposon:
– Pincér! Egy whiskyt! – nyögte alig forgó nyelvvel.
– Hölgyem, azt hiszem, mára elég volt annyi!
– Egy whiskyt kértem, nem tanácsot! – dadogta.
– Ahogy gondolja… – dünnyögte a csapos és töltött egy kicsit a pohárba.
– Ne… nem fél em-ber vagyok! Teli! Az áldóját, én fizetek! – hörögte dühösen.
– Nekem mindegy! – töltötte tele a poharat és megállapította, hogy egy idősödő asszony rém randa tud lenni, ha iszik és még sokkal kötözködőbb is, mint egy férfi. Pedig úgy tűnt, valaha szebb napokat is megélhetett, valamikor bizonyára szép volt. A nő egy húzásra felhajtotta a pohár tartalmát, aztán újra mély letargiába zuhant. Körülötte vadul, egyre hangosabban nyüzsgött az élet, de mintha észre sem vette volna. Kisvártatva újra megszólalt.
– Pincér! Egy whiskyt! – nyögte még kevésbé forgó nyelvvel. Akadt a bárban egy másik férfi is, aki kiszemelte magának a magányos asszonyt. Erre a pillanatra várt, hogy odalépjen hozzá. Úgy tett, mintha ismerné, de miután az nem reagált:
– Kérem, fejezze be! – próbálta csillapítani az ivás iránti vágyát.
– Egy whiskyt kértem! – erősködött tovább a nő és a csapos már öntötte volna, de a férfi óva intette, majd a nő felé fordult.
– Hölgyem, elárulná, mi nyomja a lelkét?
– Mi? – bámult rá bambán, mint aki semmit sem ért az egészből.
– Szerintem mára elég lesz ennyi, engedje meg, hogy hazakísérjem!
– Miért, ki vagy te? – nézett rá olyan szemekkel, mint aki ölni tudna.
– Az őrangyala vagyok, hölgyem.
– Az őrangyalom? Az őrangyalom? Jó, hogy jössz! Elárulnád, hol voltál eddig?
– Én mindig önnel vagyok. – jelentette.
– Egy nagy frászkarikát vagy velem, és amiért eddig nem voltál itt, pláne, mikor rohadt nagy szükségem lett volna rád, most már ne is legyél! Tűnj el, amíg szépen mondom, különben én magam nyírlak ki! – azzal bódult állapotban előkapott a zsebéből egy kézi pisztolyt. Hirtelen megfagyott a levegő körülötte, mindenki tudta, hogy egy beszámíthatatlan állapotú össze-vissza lövöldöző embertől kell a legjobban tartani, mert nem tudja és nem is érdekli, mit csinál, hova lő, ezért bárkit bárhol eltalálhat. A férfire tartotta a fegyvert. Célzott. Remegett a keze.
– Kérem, ne tegye, ha most megkíméli az életem, olyat mondok, aminek nagyon fog örülni. – ígérte. A nő még mindig imbolyogva tartotta a pisztolyt, keresztbeálltak a szemei, haja kócosan lógott az arcába, de kisvártatva feladta és leengedte a pisztolyt. A férfi óvatosan odalépett hozzá és elvette tőle. A bárban lévők fellélegeztek, de ettől a kis közjátéktól többeknek elment a kedve a további szórakozástól, felhajtották az utolsó italt és távoztak, mielőtt megtörténik a tragédia és nekik kell majd tanúskodniuk. A férfi és a csapzott hajú nő maradtak. A csapos szívesen kitessékelte volna őket, de tartott tőle, hogy a nő újra előveszi a fegyverét. Az ilyeneknél nemcsak egy pisztoly szokott lenni, látott ő már ilyet. A férfi nagy érdeklődéssel fordult a nő felé. Melléült és kérdezgette. A csapos ismét csóválta a fejét. „Még ilyet! Még egy ilyennek is akad udvarlója? Van olyan, akit érdekel a sorsa? Most őszintén.” – csodálkozott. Ám a férfi nem törődött senkivel, tovább folytatta, a nő hébe-hóba válaszolgatott, néha az asztalon feküdt, néha üveges tekintettel bámult, vagy bambán imbolyogott, esetleg keserűen vigyorgott. Unalmában igyekezett rágyújtani reszketeg kézzel. A csapos, nem teljesen véletlen, ismét meghallotta a kérést:
– Kérem, hölgyem, engedje meg, hogy hazakísérjem!
– Mit akarsz tőlem? A szüzességemet már rég elveszítettem.
– Távol álljon tőlem az ilyen, abszolúte úriember vagyok.
– De mit érdekel téged a sorsom? Velem már senki sem törődik, te miért?
– Látom, ma már többet ivott a kelleténél és szeretném megmenteni a további atrocitásoktól. – felelte nyugodtan a sármos, őszülő halántékú, barna hajú, barna szemű férfi. Különösen jól állt neki az a két homlokába lógó rafinált hajtincs.
– Miféle atrocitásoktól? – hebegte a nő.
– Például a további ivástól, amivel súlyosan rombolja az egészségét, egy nő sokkal hamarabb tönkremegy a piálástól, mint egy pasi.
– Kit érdekel? Mi van, ha éppen az a célom?
– Ilyen fiatalon még nem teheti meg!
– Dehogynem, még fiatalabban is! Különben meg nincs szeme? Elmúltam ötven!
– Én is, miért, az már kor?
– Na, hagyjon békén! – legyintett lenézően.
– Jöjjön velem, nem bánja meg! – fogta meg a karját.
– Miért erőszakoskodik velem? Azt akarja, hogy rendőrt hívjak?
– Ugyan, én csak jót akarok.
– Tudja, mit, akkor hívjon meg egy italra.
– Egy habos kávé jó lesz?
– Ha whisky is lesz benne.
– Oké, rendben! Pincér, két habos kávét kérünk, whiskyvel! – és kacsintott, mutatva, hogy whisky nélkül. A csapos értette a nyelvet, bólintott és csak aromát tett a gőzölgő feketébe.
– Parancsoljanak!
– Köszönjük! – mosolygott a férfi és búsás borravalóval jutalmazta a tettét. A csapos zsebre vágta és dolgozott tovább.
– Nos, meséljen, hogy érzi magát?
– Áh, szóval a kávéért cserébe diskurálnom kell?
– Elnézést, dehogyis, ha nem akarja, ne mondjon semmit! – szabadkozott.
– Ezt megbeszéltük, nem mondok semmit! – azzal belekortyolt a kávéba. Rögtön érezte, hogy nincs benne whisky, de kivételesen szó nélkül hagyta. Nagy mogorván megitta és néhány perc múlva felállt.
– Most pedig, ha megbocsát, távozom, köszönöm a kávét és az érdeklődést! – és elindult a kijárat felé. Egyik széktől a másikig dülöngélt, minden elérhető dologba belekapaszkodott, ide-oda imbolygott, végül a kijáratnál megbotlott és elterült, mint egy krumplis zsák, de úgy, hogy már fel sem bírt állni. A csapos még fél szemmel látta, amikor a férfi felnyalábolta és magával vonszolta. Azon tűnődött, talán értesítenie kellene a rendőrséget. De mielőtt még tárcsázott volna, eszébe jutott, jobb, ha nem ártja bele magát, egyszer már járt így. Akkor még majdnem ő lett a hibás. A pasas a nő férje volt, csak úgy adták elő magukat, mintha nem ismernék egymást. „A fene a jó dolgukat, unalmukban már nem tudják, mihez kezdjenek, mit csináljanak. Talán erre gerjednek, előadják, hogy aznap szedték fel egymást és beindul, ami már régen elveszett? Jaj, csak ilyen ne legyek öreg koromban! Nem, inkább most nem tárcsázom. Nem vagyok köteles. Nem az én dolgom, van nekem elég bajom. Nem láttam semmit!” – döntötte el és vállvonogatva folytatta a munkát. A bár nemsokára bezárt. Amikor az ifjú csapos szétnézett a sötét utcán, már nem látta az iménti párocskát. Elköszönt a többiektől, beült a kocsijába és hazahajtott.
Hajnalodott, a piaszagtól bűzlő, füstillatú rendetlen szobába besütöttek a nap első sugarai. A levegőben izgő-mozgó pihecsíkok úszkáltak a vakító fényben. A franciaágyon két személy hevert. Egy úriembernek látszó trikós alvó férfi és egy lezüllött másnapos nő feküdtek egymásnak háttal. A nő hatalmasat ásított és a kinyitotta fél szemét. „Nahát! Még mindig élek, vagy már meghaltam?” – kérdezte magától csalódottan – „Á, nem ez az én szobám.” – állapította meg, majd észrevette a fényt – „Hiába, a nap nem válogat. Még ide is besüt!” – gondolta. Aztán mérgesen felmordult, mert égett a gyomra, hasogatott a feje és fájtak az ízületei. Megnézte a kézfejét, és ismét elcsodálkozott, mennyire ráncos a bőre, kidagadnak az erei, göcsörtösek az ujjai. Aztán rálegyintett, mondván ez már úgysem érdekel senkit. Egy italra vágyott. Reggelire egy jó nagy pohár whisky, aztán egy jó erős fekete és egy cigi, igen, ez kellene most, akkor nem remegne annyira. Szívesen felugrott volna az ágyból, mint régen, amikor még sztár volt, de most képtelennek érezte magát. Az életét unottan adta át az enyészetnek. Ha nincs cél, nincs élet. De miért nem távozhat? Miért? Hiszen már semmi sem köti e világhoz. Végtelen önmarcangolásában a hátára fordult. Akkor vette észre a férfit. Ijedtében magára rántotta a takarót. Hiába kutatott az emlékeiben, ki lehet az, nem jutott eszébe. Első reakciója az volt, hogy feláll, és rávág egyet a lepedővel, aztán mást gondolt. A neszre a férfi is felébredt.
– Jó reggelt! – mosolygott a nőre.
– Neked jó? – csodálkozott.
– Határozottan, nézd, milyen szépen süt a nap, kialudtam magam, egyszóval elégedett vagyok. – pislogta kedvesen és hátrasimította a haját.
– Ki vagy te?
– Hát ez jó kérdés, azt gondoltam, majd te megmondod!
– Miért én?
– Mert nagyon hasonlítasz egy régi ismerősömre. – kacsintott huncutul.
– Na, jó, nem bájcsevegek veled tovább. Azonnal öltözz fel és hordd el magad innen, mielőtt hívom a rendőrséget! Komolyan, neked ez a legjobb ötleted, hogy kihasználj egy magányos asszonyt?
– Elnézést, nem értem, miről beszélsz?
– Nem vagy normális? Hát itt fekszel mellettem, pedig sosem láttalak!
– Csak segíteni akartam…
– Ja, persze! Én is ezt mondanám, tűnj el! – mérgesedett be a nő, felugrott és a takarójával vonta körbe magát, miközben ráordított a férfire. Konokul mutatta az ajtót. A férfi hiába vigyorgott tovább, látta, hogy túllépte a határt, kénytelen-kelletlen felkelt, magára kapta az ingét, öltönyét, cipőjét és elindult az ajtó felé.
– Azért gondold meg, kedves…
– Hordd el az irhád, különben lelőlek! Meg sem büntetnének, önvédelemből tettem! Egy ámokfutó megerőszakolt és betört a lakásomba! – sikította, a férfi még mindig mosolyogva elővette a fegyvert a kabátja zsebéből.
– Ezzel akarsz lelőni? Tájékoztatásul közlöm, nincs benne a tár, és csak, hogy tudd, köztünk nem történt semmi. Minek nézel engem?
– Oké, akkor mit keresel itt?
– Mondom, csak segíteni akartam!
– Ne szórakozz velem! Ki küldött?
– Mi?
– Ne játszd nekem a hülyét! Ki küldött? Mit akarsz tőlem, miért éppen tőlem?
– Most már végképp semmit sem értek!
– Azt érted, hogy kotródj el innen? – a férfi bólintott – Akkor csináld végre! Mit bámulsz azzal a bárgyú képeddel? Mit akartál tőlem? Nézz körül, innen már semmit sem tudsz elvinni, csak engem, én meg úgysem kellenék neked!
– Megyek, vigyázz magadra, szép napot! – felelte a férfi és kilépett az ajtón. Az asszony pár percig tétován várta, hátha visszatér, de úgy tűnt végleg elment. Egy pillanatra megrémült az egyedülléttől, mivel fogalma sem volt, kicsoda és hol van. Aztán körülnézett a szobában. Mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon. Te jó ég, ekkora disznóólat, és mégis befeküdt mellém az ágyba? Megtapogatta magát, jeleket keresett, de nem talált semmit. Úgy tűnt, az ismeretlen igazat mondott. Meg is jegyezte magában: Jó, hogy hozzám sem ért, ahogy kinézek, akárcsak a lakás. Azonnal eldöntötte, hogy kevesebbet fog inni, ha a piától ennyire kiüti magát. Gondolta, mielőtt megkezdi a szokásos semmittevést, összetakarít, mert így szégyen, ha belép valaki, akárki, talán visszajön az ismeretlen. Ágyat húzott, kitárta az ablakot. Mélán bámulta az utcai forgatagot. Ismerős volt minden, és mégsem. Mintha annak idején nem is itt lakott volna. De minek az idején? Nem talált magyarázatot, ezért folytatta. Felszedte a csikkeket, kiporszívózott, illatos öblítővel feltörölt, aztán a többi helyiségben is folytatta. A konyhában már hegyekben állt a mosatlan edény, és a különféle ételes dobozok, belepenészedett maradékokkal, mindenütt üres whiskys üvegek, műanyag poharak. Az egészet bedobta egy zsákba és kihajította a szemétbe. Az egyik üveg alján még akadt pár korty ital. Első reakciójában letekerte a tetejét és a szájához emelte az üveget. Ám mielőtt kiitta volna, hirtelen meggondolta magát és a csapba öntötte, hogy onnan már ne tudja visszacsinálni. Az az üveg is a szemétben landolt. Áldásos tevékenysége nyomán egyre illatosabbá és tisztábbá vált a lakás. Csaknem dél lett, mire végzett, pedig a kis garzon nem is volt akkora. A kosz annál inkább. Ledobta az ócska gönceit, megfürdött, beillatosította magát és szépen felöltözött. Farkasszemet nézett a tükörrel, de nem ismerte fel, ki lakik odabenn. Még a ruhák sem voltak ismerősek. Közben eltűnődött az élet nagy kérdésein. Pillanatnyilag nem emlékezett arra, valójában kicsoda, hol dolgozik, van-e családja, egyébként is, most mit kellene tennie? A tükörben olyat látott, amitől végleg eldöntötte, egy kortyot se többet. A maradék cigit is kihajította. Bekapcsolta a laptopot, hogy megnézze, milyen napot írunk. Majdnem leesett az álla. 2017. május 5. Mint az őrült, rohant, hogy előkeresse az emlékeit. „Mit csináltam két teljes évig? Nem emlékszem semmire!” – kiáltozta rémülten. Feltúrta az egész íróasztalt, de semmi érdemlegesre nem bukkant rá. Néhány napilap, színes magazin, más semmi. Majd kilépett a folyosóra, hátha összefut egy ismerőssel. Egy idős néni sétált a lifttől az ajtóig az unokájával, aki egyfolytában csacsogott. Nem tűntek ismerősnek.
– Jó napot kívánok! – köszönt illendően, hátha.
– Jó napot! – felelte a néni, de látszott rajta, hogy igyekszik mielőbb az ajtón belül kerülni. Mintha menekült volna előle, már csak azt nem értette, miért? Visszalépett a saját lakásába és leült az asztalhoz. Erősen törte a fejét, hogy kiderítse, ki is valójában és mi történhetett vele. Néhány emlékkép fájdalmasan beugrott, köztük az is, hogy ő egyáltalán nem iszik, nem dohányzik és nagyon pedáns ember, aki egész életében fegyelmezetten élt, ehhez mégsem tudott semmit hozzákapcsolni. Nála mindennek megvan a helye, és mintha hallotta volna a szót: tisztaságmániás. Felnevetett, igen, és egy tisztaságmániásnak így néz ki a lakása? Na, ne, ez kész röhej! Legyintett, és rutinból a laptop elé ült. Elkezdett egy cikket írni. Ki vagyok én? – címmel. Feltette a fura kérdéseit. Aztán gőzerővel verte a billentyűket és estig meg sem állt. Akkor már alig látott és a tagjai annyira elgémberedtek, hogy kénytelen volt felállni. Nyújtózott egy nagyot és észrevette, hogy bedagadtak a lábai. Kiment a mosdóba. Arcot, kezet mosott, ám ott ismét szembetalálkozott a tükörrel. Valami nagyon sötét felhőt látott, ezért rálegyintett és meglátogatta a konyhát. Iszonyúan korgott a gyomra. Megevett egy natúr joghurtot, hozzá egy barna zsemlét. Aztán rácsodálkozott az ételekre, hisz nem emlékezett rá, mikor vette őket. Vállat vont. Ivott egy pohár narancslevet és visszament a laptophoz. Amikor elkezdte átolvasni, mit írt, még a vér is meghűlt benne. Olyan dolgokat írt meg, amit rég elfelejtett, amit nem is tudott magáról. Életének jelenetei rajzolódtak ki a szeme előtt, de még mindig nem tudta, hogy hívják és valóban ő-e az a nő, akit akkor annak hitt. Mikor végre sikerült elolvasnia a saját írását, döbbenten ült mozdulatlanul. Jó pár percig merengett, mire eszébe jutott, hogy megkeresi az iratait. Az előszobában a telefonszekrénykén talált is egy kisebb női táskát. Szerencsére benne voltak az iratok. Eü. kártya, jogosítvány, slusszkulcs. Ebből tudta meg, hogy vezetni is tud, és valószínűleg autója is van valahol. Reszkető kézzel tartotta a személyi iratait. Csukott szemmel fogdosta, alig merte megnézni. A kíváncsiság azonban mindennél erősebb volt. Nagy bátran kinyitotta a szemét és rámeredt a névre: Claire Mindell? Szóval ez lennék én? Érdekes, egyáltalán nem emlékszem! Az iratait bedobta a kistáskába és kezében a slusszkulccsal elindult a parkolóba. Mintha ismerte volna az utat. A lábai vitték, ameddig vitték, és egyszer leálltak. Ott megnyomta a kulcson lévő érzékelőt és az egyik autó jelzett, hogy nyitva áll. Akkor nézte meg, melyik az. Egy háromajtós metálkék Ford Fiesta. Ez valóban egy igazi női autó, amibe rajtam kívül semmi és senki sem fér bele. – mosolygott rá és beült, hogy elhajtson a … apropó, hova is? Mindegy, csak innen el! Rábízta magát az érzékeire. Azt mondta az autónak: Vezess! Vigyél valahová, ahová sokszor mentem veled! És rutinból elindult. Addig-addig kanyargott a városban, ahol akkor gyúltak ki az esti fények, amíg a szerkesztőség előtt kötött ki. Leparkolt és elindult felfelé a lépcsőn. Ekkor két fekete öltönyös férfi fogta karon, majd feltűnés nélkül betoloncolták egy fekete autóba és durván elindultak. Az egyik mogorván bekötötte a szemeit.
– Megmondtam, hogy nem lesz így jó, megint kikupálódott, ráadásul emlékszik.
– Most már mindegy, a főnök majd eldönti!
– A főnök? Megáll az eszem, mit számít neki, egyel több, vagy kevesebb? Miért nem engedte, hogy kinyírjuk és kész?
– Látod! – egyezett a vezető, aki iszonyú sebesen, ráadásul elég veszélyesen hajtott. Az asszony hallotta, mennyire nem jó szántukból cselekednek, de megtették, mivel volt egy főnökük. Vajon ki lehet az? Ezek rólam csevegnek? – gondolta, miközben fülelt, vajon merre mehetnek. A külső városi zajok egyre csendesedtek, az autó most sokkal simábban haladt, nem kellett annyit fékeznie, mintha az autópályán repesztettek volna. És valóban úgy is volt. Az autópályán száguldoztak egy jó félórát, mikor letértek róla. Begördültek egy kavicsos részre, majd leálltak. A két férfi sietve kiszállt és a nőt is kitépték. Levették a rongyot a szeméről. Az asszony pislogott, és megnézte, hol lehetnek. Már sötétedett, de a lámpák olyan világosat csináltak, mintha nappal lett volna. A kastély ismerősnek tűnt. A két férfi nem hagyta nézelődni, megmarkolták a karját és tolták felfelé a lépcsőn. A dolgozó szobában egy idősebb pocakos, tokás jól öltözött úriember elé citálták, aki fölényesen nézett le rájuk, miközben rágyújtott egy márkás kubai szivarra. Talán egy maffiavezér? – gondolta a nő. A főnök gondterhelten csóválta a fejét, úgy tett, mintha nagyon meg lenne lepve.
– Nocsak, nocsak, nocsak, hát megint találkoznunk kellett? Nem megmondtam, hogy nem szeretném itt látni többé?
– A fogdmegjei hurcoltak ide, nem én akartam jönni! – morogta a nő, közben beugrott neki egy emlékkép. Ugyanaz a kellemetlen férfihang szólt hozzá, amely régebben utasította a többit, hogy mit tegyenek, hogyan kínozzák. Látta önmagát egy sötét pincében, amint lebilincselve szenved. Talán hetekig, de lehet, hónapokig tartott, amíg rászoktatták a whiskyre és a dohányzásra, ráadásul úgy rémlett, mintha kábítószert is használtak volna. Amúgy mindig normálisan élt, sosem használt ilyen szereket. Ám ezeknek még az sem volt elég, különböző eszközökkel kínozták is. Vallatták, de nem jutott eszébe, vajon mit akartak tudni. Eltorzult az arca. A főnök észrevette.
– Látom, már tudja, ki vagyok.
– Ö… maga az ördög? – pislogott rá ironikusan.
– Nagyon vicces, csakhogy én nem vagyok vicces kedvemben.
– Mit akarnak tőlem?
– Ó, semmi különöset, még mindig ugyanazt!
– Pontosabban?
– Azt a fájlt, amit olyan gondosan rejteget előlünk, de hiába, mert ha ezer évig él, mi akkor is megtaláljuk!
– Miféle fájlt?
– Tudja azt maga nagyon jól!
– Fogalmam sincs, milyen fájlról van szó, arról sem tudok, kik maguk, sőt, még arról sincs fogalmam, ki vagyok én. Hát hogy a búbánatba tudnám, mit keresnek rajtam? – eredt meg a nyelve.
– Igaza van, az ön helyében én is ezt mondanám. Pillanatnyilag azonban nincs abban a helyzetben, hogy eldöntse, mit válaszolhat a kérdésünkre. Tehát, ha jót akar magának, kérem, mondja meg végre, hová rejtette a fájlt!
– Miért, különben mi lesz? Megkínoztat? Tegye, hisz máskor is megtette már! Megölet? Felőlem, így úgysem élet az élet! Megettem már kenyerem javát, nem számít, mi lesz tovább, meg akarok halni! – kiáltotta feldúltan.
– Csakhogy bármennyire szeretném, addig nem teljesíthetem ezt a kívánságát, amíg el nem árulja a fájl helyét!
– Hát ez kész! Ilyen nincsen! – röhögött fel a nő idegesen.
– Úgy? Majd mindjárt elvesszük a jókedvét! – intett a fogdmegeknek, akik ismét megmarkolták két oldalt, és elindultak vele a folyosó végén lefelé a pincébe. Az asszonyt már nem érdekelte, hová viszik és miért. Annyira mindegy volt. Egy kínzással több, vagy kevesebb már nem számított. Érdektelenül tette a lábait egymás után. Úgy vélte, ha belepusztul, legalább vége lesz. Nemsokára meg is érkeztek a pincerészbe, ahol előzőleg alaposan megkínozták. Felismerte a helyet. Érezte a levegőben. Megborzongott és felfordult a gyomra. A két férfi jó erősen belesatuzta a középen lévő fogorvosi székbe és elővették az infúziót.
– Vallasz végre? – kérdezte az egyik, miközben benyomta a tűt a karjába. A nő hirtelen megszédült, a kép elnyúlt, elhomályosult, imbolygott, többet is látott.
– Na, ez már megint bekómált! – jegyezte meg az egyik fogdmeg.
– Áh! Csak az időnket pocsékoljuk, lehet az a fájl nem is létezik, ennyitől már rég ki kellett volna köpnie!
– A tüdejét is, de szívós egy banya ez! Vajon még hányszor kell, kiüssük?
– Ha jól számolom, ez már legalább a hatodik agymosás, más már régen beledöglött volna, de ez itt? Ez nem! Mindig magától befejezi az ivást, leszokik a dohányzásról és visszatér a helyszínre!
– Vissza bizony. Az emlékezetéről nem is beszélve! Tényleg. Más már rég feladta volna, két éve nyüstöljük és még mindig nem mondta el, hol az a fájl. Vajon miért ragaszkodik ennyire a tyúkszaros életéhez?
– Az az érzésem, nem is fogja elárulni. Nyírjuk ki a rohadt életbe, és le van a gond róla! – hörögte vérszomjasan.
– Igazad van, én is nagyon unom már! Ez hihetetlen, és mindig mi? Bezzeg a piszkos meló a mienk? Nyiff! – mutatta a torkán.
– Jó, de a főnök kinyír minket, ha direkt kinyuvasztjuk.
– Ez a szerencséje ennek az átkozott ribancnak, csak legalább vallana már!
– Azt vettem észre, egyre hamarabb hat a szer, jóformán még be sem indult, ő máris megadta magát. Látod, ártott neki, a végén még tényleg magától kinyúlik.
– Csak nehogy a mi kezeink között! Meg is kérdezem a főnököt, hogy mennyivel emeljem a dózist?
– Szerintem mára elég lesz ennyi, hagyjuk itt, totál kész van!
– Rendben, menjünk a másikhoz! – kiléptek a folyosóra és rázárták az ajtót. Neki épp teljesen mindegy volt, hol fekszik. Se kép, se hang, se múlt, se jövő, se emlékek, se semmi. Arra riadt, amikor valaki pofozgatta.
– Helló, ébresztő, én vagyok, nyisd ki a szemed! – felnyögött és tiszta erejéből megpróbálta kinyitni a szemét. Nagy sokára sikerült, egy elnyúlt, homályos arc mosolygott fölötte, de nem ismerte fel, ki az, sőt a hangja sem volt ismerős. Újra elalélt, minden kiesett az emlékezetéből. A pofozgató ember azonban nem adta fel, addig-addig élesztgette, amíg fel nem nyitotta a szemét.
– Ébredj! Lábra bírsz állni? – kérdezte, és feltámogatta. A nő kócosan a távolba meredt, gőze sem volt róla, ki ő, hol van, és mi történik vele, mint aki nem is e világon él, de mit tehetett volna? Nem ellenkezett, hagyta magát, a férfi azt tehetett vele, amit akart. Látta, hogy nem bír járni, ezért hirtelen ölbe kapta és kiosont vele a hátsó ajtón, majd a sötét folyosókon bujkálva eljutott egy hátsó kijáratig. Ott rászólt a nőre, hogy ne nyögjön annyira hangosan, körülnézett és óvatosan ellopakodott a bokrokig. Onnan nem messze egy dzsip parkolt, abba hátulra beültette és igyekezett minél gyorsabban elhajtani. A nő időnként fel-felnyögött, nagyon rosszul érezte magát. Nemsokára hányt egy nagyot, de az autó nem állt meg, egyre gyorsabban hajtott. A férfi idegesen kapkodta a kormányt, miközben bosszúsan dühöngött.
– Ez kész, észrevettek, társaságot kaptunk! – és félrerántotta a volánt. Úgy tűnt, elég vad lehetett a társaság, mert többször is nekik ütköztek, majd lőttek is. Kitört az első szélvédő, majd a hátsó, és az oldalsó. Menekülés közben hátranyúlt, lehajtotta az ülést, hogy megvédje a nőt, ő pedig hol jobbra, hol balra hajtotta a fejét, hogy megússza a találatokat. Egy félórányi országúti hajsza után úgy látszott, lerázta az üldözőket, be is hajtott a sűrűbe és ott vezetett tovább. A nő hangosan nyöszörgött, minden egyes rázkódás borzalmas fájdalmat okozott neki, de nem tehetett ellene, önkívületben szenvedett. Amikor végre megálltak, egy sűrű bozótok között rejtőző vidéki kúria bontakozott ki a tisztáson, ahová a férfi bekísérte. Bevezette egy szobába, megtörölgette az arcát, a kezét és lefektette, majd betakargatta. Felszívott egy injekciót, beadta a bal kezén lévő vénájába.
– Így ni, ettől majd újra emlékezni fogsz. Pihenj csak, majd holnap beszélünk!
A nő reggel felkelt és körülnézett. Fogalma sem volt, hol lehet és mi történt vele. Talán órákig tartó merengés után a férfi lépett be, aki szintén nem tűnt ismerősnek.
– Hogy aludtál? – a nő nem válaszolt – Tutira kipihented magad, hiszen három napja egyfolytában durmolsz! – vigyorogta – Nézd, itt a fürdő! Megfürdesz egyedül, vagy segítsek? – kérdezte és letett az ágyra egy adag tiszta női ruhát egy szép puha rózsaszín törölközővel, és egy fürdőpapucsot tolt a lába elé.
– Ki vagy te? – kérdezte a nő bambán.
– Reggeli után beszélünk.
– Azt kérdeztem, ki vagy, nem azt, mit csinálunk! – dünnyögte morcosan.
– Még mindig az őrangyalod vagyok, és most igyekezz!
– Miért?
– Mert minden perc számít!
– Hol vagyok?
– Nálam, ne aggódj, itt biztosan nem találnak rád! Menj fürödni, öltözz át és a konyhában találkozunk! Készítek reggelit, jó éhes lehetsz, siess! – kacsintott rá csábosan és távozott. A nő tétován körülnézett, totál megsemmisülten bámult a levegőbe. Minden tagja sajgott, mint akin átment egy úthenger. Ez a férfi meg úgy tesz, mintha ismerné, pedig ez sem számított már, annyira fájt minden porcikája, alig élt. Fel sem akart kelni, de mégis megpróbálta összeszedni minden maradék erejét, mert a jóképű őrangyal várta. Gondolta, biztosan ismeri, ha így ajnározza. Nagy nehezen feltápászkodott, érezte, hogy annyira gyenge, mindjárt összeesik. Jártányi ereje sem maradt, mégis ledobta a ruháit és elindult a fürdő felé a törölközővel. A fürdő a szobából nyílt. A szoba csendes, nyugodt helynek tűnt. Az ablakból hajlongó fenyőfák látszottak a rendezett udvarból, amelyet magas fakerítéssel vettek körbe. Bujkálásra ideális. Ezekkel a gondolatokkal lépte át a küszöböt. A tükör ismét egy idegen arcot mutatott, és a szemei, azokból teljesen kiveszett a tűz. Úgy emlékezett, régebben egy izgő-mozgó, minden lében kanál ember volt, aki szerette a társaságot, sőt, mindig a középpontban fürdőzött. De vajon ez mikor volt? Talán ezer éve, mintha nem is ő lett volna ő, az is lehet, csupán álmodta az egészet. Vállat vont és beállt a zuhany alá. Hosszú, göndör festett vörös haját alaposan megmosta, leöblítette, az utóbbi napok eseményei közül ez az élmény volt az, amelyik először töltötte el jó érzéssel. Hiába, egy fürdés minden mocskot lemos az emberről. Ettől újjá lehet születni. Gondolta, és addig állt a zuhany alatt, amíg volt meleg víz. Amikor csaknem teljesen kihűlt, elzárta a csapot és kilépett a zuhanyfülkéből, magára terítette a törölközőt és visszacsoszogott az ágyhoz. Bár fürdés közben egészen jól érezte magát, mégis, mikor kijött, teljesen kimerült. Bedőlt az ágyba és magára húzta a takarót. Elpilledt, arra eszmélt, amikor a férfi szólongatta.
– Gyere, enned kell, minden van, amit szeretsz! – támogatta fel, majd öltözni is segített, végül kikísérte a konyhába. Az asztalon mézet, frissen főtt tojást, sajtot, lekvárt, vajat, kenyeret, teát és kávét szolgált fel. A nő komótosan leült és nekilátott. Végül szinte mindenből evett egy kicsit. Aztán alig bírt megmozdulni, úgy tele lett a pocakja. A férfi is jóízűen csemegézett, majd elpakolt, mint akinek mindig ez volt a dolga. Otthonosan mozgott a saját lakásában. A nő egyre kíváncsibb lett, ki lehet valójában és miért tartja itt? Még nem szóltak semmit, reggeli alatt csendben eszegettek. Amikor a férfi mindent elpakolt, kérte, menjen vele. Átsétáltak egy faborítású dolgozószobába, ahol mindenféle számítógép, tablet, laptop, webkamerák, kamerák, mikrofonok, hangfalak, tévék, monitorok és hasonló híradástechnikai eszközök sorakoztak az asztalokon és a falakon. Az oldalfalon térfigyelő kamerák képeit láthatták, és hasonló kamerák sorakoztak a másik oldalon, de azok jelen pillanatban sötéten tátongtak. A férfi rámutatott az egyik forgószékre, ő pedig levágódott a másikba.
– Nos, bizonyára kíváncsi vagy rá, ki vagy te, ki vagyok én, miért vagy itt és mit akarok tőled? – a nő bólintott – Örülök, hogy végre eljutottunk eddig, és vendégül láthatlak a titkos dolgozószobámban! Íme, Lukrécia, a mesterséges intelligencia! – mosolyogta és bekapcsolta a számítógépet, amivel az egész rendszer beindult.
– Minő szerencse, titkos dolgozószoba, mesterséges intelligencia, hogy oda ne rohanjak! Ha lehet, ne húzzuk tovább az időt, mondd el, mit akarsz tőlem, ki vagyok, és hadd menjek a dolgomra!
– Mert tudod, mi a dolgod? – tettette a meglepettet.
– Még nem világos, de érzem, hogy valamit meg kell tennem.
– Ebben segíthetek, tessék, az irataid. – adta át a kis táskát. A nő kinyitotta és kiszedte belőle a személyi iratait, ezeket mintha már látta volna.
– Claire Mindell? – nézte hitetlenkedve.
– Ezek szerint, de nyugi, nem az az igazi neved, ezt ők akarták elhitetni veled.
– Kik?
– A fogva tartóid! Emlékszel rájuk? – a nő megborzongott.
– Azt hiszem, halványan rémlik valami, de mit akartak tőlem?
– Azt a bizonyos fájlt.
– Miféle fájlt?
– Ezt neked kellene tudnod!
– Persze. Emlékszem, agyon kínoztak, de nem tudtam semmit, olyasmi nem rémlik, amit akartak, pedig annyit szenvedtem, biztos odaadtam volna, ha tudom!
– Te? Soha! Az életed árán sem! – nevette a férfi.
– Rendben, ha ennyire biztos vagy benne, áruld el végre, ki vagyok, ha tudod, és azt is mondd meg, ki vagy te! Különben itt a vége a beszélgetésünknek!
– Erről beszélek, látod, milyen erős jellem vagy? Ha te valamit akarsz, vagy nem akarsz, az tutira úgy van! – vigyorogta.
– Mi a neved? – kérdezte erélyesen és rutinból az öve felé nyúlt.
– Nos, elárulnád, mit keresel ott? – a nő zavartan pislogott és látszott rajta, hogy ő maga is elcsodálkozott. Vállat vont és tétován nézett. – Majd én elárulom, a fegyveredért nyúltál.
– Micsoda? A fegyveremért? Miért, van, illetve volt fegyverem? – hökkent meg.
– Bizony, ez egy olyan rutinos mozdulat, amit nem lehet elfelejteni, bármennyi GHB után sem!
– GHB?
– A Gina, nem ismered?
– Gina-t tudtommal nem ismerek.
– Hahaha, ez vicces, pedig főleg neked illene tudnod! A Gina a GHB, a gamma-hidroxibutirát beceneve, ez a hidroxivajsavakhoz tartozó, a természetben is előforduló szerves vegyület, amelyet ma már széles körben mesterséges úton is előállítanak. Sok mindenre használják, főleg illegálisan, például különböző bódult eufórikus állapotok előidézésére, vagy randidrogként nemi erőszak elkövetéséhez, mert bűncselekmény esetén ellenállás képtelenné teszi az áldozatot.
– Áh, tudom már, ez az a kábítószer, amely emlékezetkiesést is okoz?
– Majdnem. De most nem akarok belemenni a GHB elemzésébe, a lényeg az, hogy neked infúzióban adták nagy dózisban és más anyagokkal is keverték, melyek késleltetett felszívódásúak voltak, együttesen azt a hatást hivatottak ellátni, hogy megtörjenek téged. Vagyis egyrészt emlékezetkiesést okoztak, amely által azt is elfelejtetted, ki vagy, másrészt olyan engedelmessé tettek, hogy azt tehettek veled, amit akartak, képtelen voltál ellenállni. Ehhez egyre nagyobb dózisokra volt szükség, mert amikor szabadon engedtek, hogy elvezesd őket a fájlhoz, időnként feleszméltél és ott folytattad volna, ahol abbahagytad, ám ezt nem engedhették.
– Miért?
– Nem voltak benne biztosak, hogy totál elfeledtél mindent. És itt jövök én a képbe, ahányszor kiengedtek, mindig felkerestelek, láttam, mit tettek veled. Ezt több-kevesebb sikerrel próbáltam ellensúlyozni. Minden esetre, örülök, hogy itt vagy és végre sikerült meglógnunk előlük! Itt soha nem bukkannak ránk! Ez egy jól eldugott, levédett terület, olyan energiapajzs rejti el az illetéktelenek elől, mely által sehonnan sem befogható. Az IP cím tízpercenként változik, így mi belelátunk a világ dolgaiba, de mire ők bemérnének minket, már el is tűntünk előlük. Ez az én titkom, csúcs hacker vagyok! Szóval, mit mondasz?
– Nem is tudom. Nekem ez túl magasnak tűnik. Nem értem, amit mondasz, nem ismerem ezt a helyet, nem tudom, ki vagy és miért akarsz segíteni rajtam, talán ismersz valahonnan?
– Miért, te nem ismersz engem?
– Egyáltalán nem.
– Mondhatom szép dolog így bánni egy régi baráttal! – tette a sértődöttet.
– Miért, a barátom vagy?
– Most viccelsz? – csodálkozott őszintén, felállt, odalépett a nőhöz, felemelte a bal karját és hónaljtól végigsimította az ujjai végéig – Nos? Fincsi? – lehelte tele érzékiséggel. A nő elhúzta a karját és maga mellé szorította. Konokul nemlegesen ingatta a fejét – És ez? – kérdezte a férfi és csókokat lehelt a nyakára. A nő megborzongott, mint akinek fáj valamije, vagy rémálmai vannak.
– Ezt felejtsük el! – tolta el magától a férfit.
– Pedig ha itt leszünk összezárva, beszélgetnünk kell!
– Helyes, máris mondhatod, ki vagy!
– Miért fontos az neked, attól ismerni fogsz?
– Azt kérdeztem, ki vagy? – nézett villámló tekintettel.
– Hm, ki vagyok, ki vagyok? – kacsintott huncutul.
– Mi a neved?
– A nevem Victor, Victor Schwarcz.
– Nagyon vicces tényleg és micsoda „eredeti” név! – ingatta a fejét ironikusan.
– Miért, ez nem mond neked semmit?
– A név nem, de talán, ha elárulod, mit dolgozol.
– Á, a munkám érdekel?
– Kértelek, hogy ne húzz tovább, nincs kedvem játszani!
– Nyugi, van időnk!
– Az imént azt mondtad, sietnünk kell!
– Igen, mert szerettem volna, ha mielőbb minden eszedbe jut, de még mindig nem emlékszel, ki vagy te. Úgy látom, ez hosszadalmasabb folyamat lesz.
– Ki vagy te?
– Nos, az imént említettem, Victor Schwarcz.
– De ez nem az igazi neved!
– Miből gondolod?
– Tudom, tehát ne ezt szajkózd, hanem áruld el, ki vagy valójában!
– Nos, látom, ettől nem tudsz jobbat kérdezni. Rendben, bevallom, a barátod vagyok, együtt éltünk, mielőtt megtörtént a … tudod, mi.
– A mi? Úgy mesélj el mindent, hogy tudd, nem emlékszem semmire! Tehát?
– Szóval, te egy oknyomozó riporter vagy és olyan darázsfészekbe nyúltál az egyik riportsorozatoddal, amely sokak szemét szúrta, főleg a nagykutyákét, mert róluk is csináltál riportot.
– Én olyan riportot sohasem adtam le, amibe nem egyezett bele az alany! Ezt már a kezdet kezdetén eldöntöttem, nem nyúlok olyan eszközökhöz, hogy utána magyarázkodnom kelljen.
– Egyszer mégis megtetted, méghozzá igen magas rangú személlyel, akinek messzire ér a keze.
– Kivel?
– Majd rájössz.
– Biztosan nem én voltam, valaki rám akarja kenni az egészet.
– A-a-a-a. – ingatta a fejét a férfi.
– És ha úgy van, akkor miért vagyok még életben?
– Mert nincs meg a bizonyíték.
– Miféle bizonyíték?
– A fájl.
– Hagyjuk már ezt a fájlt, annyira elegem van belőle, lehet, nem is létezik! Valaki kitalálta és most keresik, pedig nincs is!
– Állítólag álnéven írtad, de nem tudták kiszedni belőled, mi az álneved.
– Ezért neveztek el Claire Mindell-nek?
– Fogalmam sincs. Ez nem is érdekel engem, nekem sokkal fontosabb az, hogy előkerüljön a fájl, mert azzal bizonyítani tudjuk, hogy nem igazak az állítások.
– Miféle állítások?
– Nálam van a Micro SD. – rebegte sejtelmesen.
– Igen?
– Bizony! – kacsintott.
– És? Mi közöm hozzá? Miért érdekelne ez engem?
– Cicukám, azért, mert a tiéd.
– Na, és?
– Úgy látom, te csak arra nem emlékszel, amire nem akarsz, olyan vagy, mint egy rossz gyerek, alkalmi amnéziás.
– Miről beszélsz?
– Pörgesd csak vissza, miről csevegtünk az imént! Vehemensen állítottad, hogy te olyan riportot nem csináltál, amibe nem egyezett bele az alany és bla-bla-bla. Emlékszel rá? Hogyne, hisz nincs egy perce, hogy történt.
– Ezt nevezem segítségnek, folyamatosan letorkolsz, kielemzed, amit mondok, egyéb ötleted nincs is?
– De van, a tervem a következő, megnézed, mi van rajta, aztán beszélünk.
– Remélem, abból megtudom, ki vagyok!
– Én is nagyon remélem, itt ez a laptop, a The Secret mappában találod a fájlokat. Lejátszhatod, ahol akarod, akár most itt velem szemben, akár a szobádban egyedül, de még mielőtt végzetes butaság jutna az eszedbe, szólok, hogy ez egy másolat, nem az eredeti, tehát semmiképpen sem tudod megsemmisíteni. A Micro SD nálam van, és velem is marad, biztonságban.
– Kösz. – húzta el a száját a nő.
– A felvételekből láthatod, mintha előre erre készültél volna.
– Bizonyára érdekes lesz. Apropó… Még mindig nem tudom, hogy szólítsalak?
– Nyugodtan szólíts Victornak, vagy drágámnak.
– Szóval akkor Victor, köszönöm a segítséged, megnézem a mappa tartalmát, aztán majd beszélünk, hátha rájövök, ki vagyok, és mit akarok.
– Úgy legyen, addig, ha nem haragszol, én végzem a saját dolgom. Egy órakor ebédelünk, van bőven kaja, gondoskodtam róla.
– Főztél?
– Hahaha! Nem, dehogy, rendeltem ételeket, mind le vannak fagyasztva, csak fel kell melegíteni őket.
– Hkhm… Értem.
– Egyébként az előbb miért lepődtél meg annyira?
– Nem is tudom, azt hiszem, nem vagyok egy konyhatündér.
– Nem szeretsz főzni?
– Talán inkább nincs rá időm. – habozott.
– Ez jó jel, te emlékszel. – örült meg Victor.
– Ez még nem azt jelenti, mellesleg te hogyan szólítasz engem?
– A drágám, a cicukám, vagy az édesem lenne a megfelelőbb most?
– Nem ez érdekelt, hanem az, milyen néven ismertél előtte?
– Cathy, de töredelmesen bevallom, az annyira távol állt tőlem, sosem szólítottalak a neveden, inkább becézgettelek, úgy sokkal bensőségesebb.
– Szerintem maradjunk annál, hogy kihagyod a megszólítást, amíg…
– Jól van, és most menj! – a nő nem szólt semmit, fogta a laptopot és átsétált vele a szobába, ahol aludt. Reszkető kézzel tette le az asztalra, félt attól, hogy megtudja, kicsoda, de a kíváncsisága minden félelemnél erősebb volt. Körülnézett, vajon a szoba is be van-e kamerázva. Aztán azt gondolta, sebaj, akkor is érdekli, mit lát a mappában. A The Secret mappában több mappát is talált, az egyiknek az volt a címe: „Üzenet a jövőbe”, a másiknak „Interjú sorozat”, és amikor abba belekattintott, két mappát talált benne, az egyikben kép és hangriportok sorakoztak, a másik egy dokumentum volt „Olvass el!” – címmel. Előbb azonban sokkal jobban izgatta a fantáziáját az üzenet. Vajon mi lehet az? Megnyitotta a mappát, melyben egy videót talált. Rákattintott.
Üzenet a jövőbe

A lejátszó program elindította a videót, felhangzott a kedvenc komolyzenéje, amely mély drámai hatással indított. A zene mellé a videó elején egy feliratot is látott: Helló, ha most ezt a videót nézed, valószínűleg bekövetkezett, amitől tartottál. Aztán rögtön hátrahőkölt, mert a következő képkockán egy fiatalabb kori, csinosabb, gondozottabb saját magát látta viszont. Még a szája jobb sarkában lévő anyajegy is stimmelt.
– Helló, jövőbeni önmagam! Nyugi, ha ezt a filmet nézed, bár bekövetkezett, amitől tartottam, de örülj, mert legalább még élsz! Viszont most tutira azon töröd a fejed tétován, ki lehetsz valójában, hol vagy, mit csinálsz és azt miért? De ami még ettől is fontosabb, vajon ki voltál egykor, s hogy kerültél ilyen helyzetbe? Így van? Persze, hogy így, hisz ismerlek! – mosolygott – Bizonyára nem emlékszel, sajnálom, pedig nagyon igyekeztem. Mintha egész életemben azért gyűjtögettem volna a különböző információkat, az emlékeket, hogy amikor majd elveszítem az emlékezetem, segítsek önmagamnak megtudni, ki vagyok valójában. Akkoriban még az Alzheimer kórra gondoltam. Ne kérdezd, miért? Talán előre éreztem azt a szörnyűséget, ami be is jött, az ember megérzi az ilyesmit. Ma már tudom, sajnos, abban az esetben hiába nézném meg ezt a filmet. No, de ez vagyok én, hagyjuk a kesergést, ha most ezt nézed, hallgatod, örüljünk, hogy még élek, és hogy akadt valaki, aki segített nekünk újra felismerni önmagunkat. Mindig is minden lében két, sőt több kanál voltam. Felismersz? Nos? – felnevetett. Elővett egy stúdió mikrofont és azzal bohóckodott. Az asszony azonban megérezte, hogy ez a vidámság csupán egy álarc, ami mögött sokkal mélyebb, évezredekkel súlyosabb dolgok lapulnak a háttérben. Érezte. Mintha múltbéli önmaga csupán azért viselkedne így, nehogy ráijesszen. Az erőltetett vidámsággal csacsogó nő folytatta:
– Szóval kedves én, fogadd el az önriportomat önmagammal. Hahaha. Miért is ne készíthetnék önmagammal is riportot? – ismét nevetett – Te, vagyis én, aki ki tudja, milyen néven futsz, és miben sántikálsz mostanság, jól figyelj, beavatlak pár apró dologba, amit soha nem szabad elfelejtened! Jelen pillanatban Cathy Morgen-ként ismernek az emberek, de ne aggódj, jó pár írói álnevem van, amelyeket majd idővel megismerhetsz. Legyen elég annyi, hogy most csak azt árulom el, ami az életben maradásodhoz, az új élet kezdetéhez elég, a többi már rajtad múlik, úgyis kialakul. Oknyomozó riporterként dolgozom és jelenleg több olyan sikertémám fut, aminek rendkívül nagy az olvasottsága. Ez egy sarkalatosan fontos momentum, ami miatt többféle atrocitás érhet, ezért ebben az üzenetben nem árulom el minden álnevem, sőt lesznek olyanok, melyekre neked kell majd rájönnöd. Rengeteg irigyem van, akár szakmai féltékenységből, vagy pusztán a jogos kritika el nem viseléséből, netán politikai érdekekből adódóan. Keresd a rejtett fájlokat, ott megtalálod, amit virágnyelven közölni akarok veled! Ezt soha senki sem tudja megfejteni, egyedül te, aki többé-kevésbé legalább ismersz, tudod, ki vagyok, bocsánat, voltam. Vigyázz ez lehet az életbiztosításod, tehát olvass a sorok között! – ismét nevetett – Mindjárt mutatok rövid filmecskéket az életünkből, de előbb még hallgass végig! A legolvasottabb, legsikeresebb sztárújságnak dolgozom, több külön projektem fut, csaknem mind más írói néven, de nem azért, nehogy rájöjjenek a kilétemre, hanem azért, mert én így szeretem. Játszom. Ezzel is. Mondok néhány kényes témát a közelmúltból, ami sokaknak szúrta a szemét, megakadt a torkán. Bár soha nem adtam ki a forrásaimat, belőlem senki sem szedte ki, sőt, voltak, akiktől a nevüket sem kértem el, mégis sokan magukra ismertek, pedig nem is róluk szólt a riport. Ebből származtak a bonyodalmak. De tudod mit? Ne bánd, hogy ilyen voltál, mert én imádtam csinálni, ez töltötte ki az életem. Nem mondom, pénzem is van bőven, időm viszont annál kevesebb. De ismét, sebaj! A férjemmel így is boldogan élünk, éltünk bár ő mindig óva intett attól, hogy beleártsam magam mindenbe. Áh, olyan komoly, mint egy fába szorult féreg, későn ismertem fel valódi énjét. Illúzióikat tápláltam vele szemben, mint utóbb kiderült, kezdettől elítélte, amit csináltam. Nem szerette, ha mosolygok, ha kedves vagyok, ha mások is kedveltek, féltékeny volt és mindenben a rosszat látta. És ez csak akkor derült ki, amikor… Erről az igazi darázsfészekről nem is tud, mert közben… de erről is majd később – komorult el – Az egyetlen fiúnk egyetemre jár, komoly ügyvédi karriernek néz elébe, akárcsak az apja. Igaz, Simon akarta, hogy inkább őt kövesse, mint engem. – nevette keserűen – No, de a viccet félretéve, ilyenek az ügyvédek, mindenben rémeket látnak. Hú, de komoly! Én nem voltam és nem is vagyok az, mindig vidáman fogtam fel az élet nevű játékot, és bár ha most ott állsz múlt nélkül, akkor is örülnöd kell, ne feledd, élsz, Cathy Morgen, az élet egy jó játék, színház. No és most figyelj, ezek vagyunk mi! – és egy videóra irányította a kamerát. A kisfilm bemutatta, amikor Cathy megszületett, láthatta a szüleit, a nagyszüleit. Majd óvodás lett, iskolás, és végül egyetemre járt. Aztán hamarosan bemutatta a fiút, akit Simon-nak neveztek. Őrülten szerelmesek lettek, élni sem tudtak egymás nélkül, összeházasodtak, majd hamarosan jött a baba, a kis Simon. Cathy szülei autóbalesetben meghaltak. Nem sokra rá a nagyszülők is sorra távoztak, majd Simon édesanyja. Az édesapja már rég nem élt. Egyéb rokonokkal nem tartották a kapcsolatot, így hárman maradtak meg egymásnak. Minden jóban és rosszban együtt voltak. Együtt ettek, ittak, kirándultak, játszottak, dolgoztak. Nagyban segítették egymást. A kisfilmen egy csodálatos, boldog, idilli családi élet rajzolódott ki.
– Cathy! Hm. Ez lennék én? – suttogta a nő és önkéntelen eleredtek a könnyei. Bármennyire próbálta magáévá tenni a filmen pörgő eseményeket, minduntalan úgy nézte, mint egy idegen történetét, mintha nem vele történt volna. Szomorú lett, úgy érezte, minden elveszett. Lecsukta a laptopot. Az ágyhoz lépett, eltette az ágyneműt, csak egy párnát hagyott elől és arra dőlt le. Hatalmas vihar dúlt a lelkében, forgott vele a világ, próbálta feldolgozni a látottakat. El is szórakozott ezzel addig, amíg Victor nem kopogott az ajtón.
– Bejöhetek?
– Be. – kinyílt az ajtó és a mosolygó férfi osont be rajta.
– Nos? – a nő legyintett – Mi történt?
– Nem tudtam magamévá tenni a történetet. – sóhajtotta lemondóan.
– Gondolom, idő kell hozzá.
– Talán… bár meglehet, az egész hátralévő életem nem lesz elég hozzá.
– Hagyd abba, ne rágódj ezen, gyere ebédelni!
– Mi a menü? – kérdezte erőltetett érdeklődéssel.
– Csirkemell filé tejszínes öntettel, rizzsel és gyümölcsökkel.
– Rendben, megyek. – szótlanul kioldalgott a konyhába, megvárta, amíg a férfi megmelegíti az ételt, addig kitette a tányérokat és közben elmerengett. Arra riadt fel, amikor Victor elétette az ételt.
– Jó étvágyat! – mosolygott hozzá.
– Viszont. – felelte tömören. Szó nélkül ettek, Victor hiába próbálta kifürkészni a gondolatait, semmit nem árult el magáról. Semleges arcot vágott, se nem mosolygott, se nem szomorkodott. Amikor végzett, felállt és indulni készült.
– Köszönöm az ebédet, megyek, tovább nézem a videókat.
– Egy kávét? – próbálkozott még Victor.
– Köszönöm, nem! – visszament a szobájába, ahol ismét felnyitotta a laptopot és még egyszer megnézte a kisfilmet. Ezúttal sem tűnt semmi ismerősnek, hiába ismerte fel saját arcképét a vidáman csacsogó nőben, aki csak mosolygott és mindenféle, számára ismeretlen történetet mutogatott. Aztán egy pillanatra megrémült, majd próbált újra nemtörődöm arcot vágni, a háttérben rohanó léptek zaja hallatszott, mintha több nehézsúlyú férfi trappolt volna felfelé egy lépcsőn, odanyúlt a gombhoz és azt suttogta:
– Most mennem kell, megjöttek, el kell tűnnöm! Minden az SD kártyán lesz. Ott keresd a fájlt, semmi se riasszon vissza! – és megnyomta a gombot. A kép eltűnt, de a videó végén még zavaros csíkok futottak. Vissza-visszaléptetgette, és egyre biztosabb volt benne, hogy a nővel bizonyára szörnyű dolog történhetett, illetve, ha igaz az állítás, akkor az akkori saját önmagával. De vajon micsoda? Egyszer csak észrevette a dátumot a kisfilm sarkában. 2015.május 5. Ki is kerekedett a szeme rendesen. Eszébe jutott a lakás, amelyben az ismeretlen férfi oldalán ébredt. Aztán a nagytakarítás, majd a laptopja, különös tekintettel a dátumra, 2017. május 5. Mintha egy időgépbe került volna. Hirtelen forogni kezdett vele a világ. Emlékek százai rohamozták meg és kavarogtak a fejében, be akartak törni az elméjébe, de egyiket sem volt képes konkretizálni. Ahogy jöttek, úgy távoztak is, néhány nüánsznyi pillanatot töltöttek nála, s máris tovatűntek. Az azt követő idő úgy kiesett az életéből, hogy már csak arra eszmélt, amikor a férfi vacsorázni invitálta. Megpillantotta az ajtóban, és rögtön rájött, hogy ő az, akivel a lakásban együtt aludt. Már csak ezért is kiment a konyhába. Leült vele szemben és evés helyett beszédet kezdeményezett.
– Te vagy az a férfi, aki mellettem ébredt abban a bizonyos lakásban? Te vetted el a pisztolyomat?
– Jaj, de jó, drágám, te emlékszel! – örült meg Victor.
– Még mindig nem emlékszem, csak rémlik valami.
– De-de, ez már egy emlék, ez nincs a videón. Hogyan jutott eszedbe?
– A videó sarkán lévő dátumról. Amikor elmentél…
– Pontosabban elzavartál. – vetette közbe.
– Igen, szóval, amikor elzavartalak, utána körbenéztem, mekkora rumli van, minden szanaszét hajigálva, felborongatva, elszégyelltem magam, kitakarítottam, megfürödtem, átöltöztem, és mintegy rutinból felnyitottam a laptopom. A dátumon döbbentem le először, azt kiáltoztam, mit csináltam teljes két évig?
– Nahát, de hiszen akkor te emlékszel a múltra!
– Ugyan, csak a dátum ugrott be hirtelen, az is lehet, hogy nem volt igaz, vagy mégis? Erre itt ez a laptop és napra pontosan két évvel későbbi dátumot mutat. Megdöbbentem, most tényleg 2017 van?
– Persze, a dátum helyes. – pislogott Victor zavartan.
– Két év teljesen kiesett volna?
– Hm.
– Van ennek jelentősége az én szempontomból?
– Fogalmam sincs. – tárta szét a karját – Nem tudom, az viszont tény, hogy ezek két éve próbálják megtudni a fájl hollétét, ez alatt többször kiütötték az emlékezeted, de érdekes módon te mindig visszanyerted.
– Ezt már mondtad, bár én ezekre sem emlékszem. Mellesleg kik azok az ezek?
– Később elmondom, most még korai lenne. – dadogta.
– Már csak az nem világos, miért nem adják már fel? Ha két évig, többszöri kiütéssel sem jutott eszembe semmi, akkor biztosan nincs semmi érdekes.
– Nem egészen így van, főleg a te esetedben nem.
– Miért, ki vagyok én?
– Ez egy fogas kérdés még annak is, aki egész életében tiszta emlékezettel bír, hát még neked, akinek többször is kimosták az agyát.
– Nem ezt kérdeztem!
– Miért, mi érdekel?
– Érdekelne, te mit tennél a helyemben, ha így jártál volna?
– Szerencsére nem vagyok a te helyedben!
– Képzeld el, ha benne lennél!
– Szerintem egyél, aztán nézd végig a riportokat, és majd beszélünk, egyelőre többet nem mondhatok.
– Kösz, elment az étvágyam, egyáltalán nem vagyok éhes, inkább kíváncsi, most már a végére járok a dolgoknak! – csattant fel a nő.
– Ez a beszéd, kicsim! – lelkesedett Victor.
– Mellőzzük a bizalmaskodást! – tartotta maga elé a két kezét. Irritálta a férfi mézesmázos modora. Sohasem bírta, ha valaki túl előzékenyen viselkedett. A mögött mindig hátsó szándék lapult, mindig. Victort egy minden hájjal megkent, „szemedbe mosolygó, hátad mögött hátba szúró” embernek képzelte el.
– De hiszen mindig annyira élvezted. – próbálkozott.
– Most viszont nem élvezem, nem vagyok olyan hangulatban, kérlek, ezt tartsd tiszteletben! – Victor bólintott, a nő hevesen sarkon fordult és nagy dérrel-dúrral ismét visszatért a kisfilmekhez. Amikor megnyitotta a mappát, és belenézett pár riportba, rádöbbent, hogy annyi anyag van rajta, amit évekig is elnézegethetne. Munkanélküliekről, közmunkásokról, nyomorultakról, gazdagokról, az utca emberéről, feketékről, fehérekről, sárgákról, színészekről, írókról, festőkről, szobrászokról, építkezésekről, időjárásról, korrupcióról, sportról, bundákról, footballról, baseballról. Azt sem tudta, melyikkel kezdje, ezért inkább nekilátott, hogy elolvassa az „Olvass el” dokumentumot, hátha abból megtud valami érdekeset. Megnyitotta és látta, hogy az a címe: Interjú „más”okkal. Nocsak, ez meg mi lehet? – kezdte kíváncsian átfutni. Ám már az első sorok olvasása után magával ragadta a történet.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s