36. A szegény ember álma

Vajon miről álmodozik egy szegény ember? Gazdagságról? Királyságról? Vagy valami másról?
Ebben a nagyoknak szóló kötetben olyan meseszerű elemekkel átszőtt szegény emberes fantáziagyöngyöket fűztem a képzelet láncára, melyben a szegény emberek, szegény asszonyok, vagy éppen a leányaik és fiaik álmodoznak egy sokkal szebb, jobb életről, mint amilyet a sors nekik szánt. Miközben kalandoznak s a mese szárnyain messzi-messzi világokba repülnek, átélhetjük velük a jellemváltozásaikat, találkozhatunk sárkányokkal, tündérekkel, bölcs öregekkel, s bepillantást nyerhetünk, mire ébrednek rá hőseink. Mi a kulcsa mindennek?

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/a-szegeny-ember-alma

*************************************************************************

Enyém király

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőszéli kis tanya, ott éldegélt egy szegény ember a feleségével. Szerették egymást, elégedettek voltak az életükkel, hanem a nagy örömükbe egy kis üröm is cseppent…
Éjt nappallá téve dolgoztak, mégsem nem jutottak ötről a hatra, sokszor még így sem maradt betevő falatjuk sem. De hát hogyan is maradt volna, ha tizenhét gyermekkel áldotta meg őket a sorsuk, akik kétévente egymás után sorban születtek. Hiába szereztek bármennyi ennivalót, sosem volt elég, mert mindig tizenkilenc felé kellett osztaniuk. Ha élni akartak, kénytelenek voltak a kicsiket is befogni a munkába. Aki épphogy járni tudott, dolgozott a földeken, a kertben, a konyhában, a mosóteknőnél, vagy éppen a baromfiudvarban. Mindenkinek megvolt a maga feladata, nem is siránkoztak, mert tudták, hamar éhen halnak, ha nem teszik meg a tőlük telhetőt.
Ahogyan cseperedtek, a szülők válláról úgy vették le sorra a terhet, a nagyobbak féltő gonddal nevelték a kisebbeket, akik ugyanúgy szót fogadtak idősebb testvéreiknek, mint a szüleiknek. Sosem figyeltek fel arra, hogy a szülők titokban számtalanszor átadták kenyéradagjukat a gyermekeiknek. Ha megkérdezték tőlük, ettek-e, azt felelték:
– Mi már ettünk az előbb!
Emiatt is folyton folyvást főtt a fejük, mert sajnálták a csemetéket, hiszen jószerivel éheztek. Néhanap a kenyéren és vízen kívül semmi más nem akadt, bár annak is örültek, ha volt. Húst egy évben egyszer láttak és gyümölcs is csak akkor került eléjük, ha termett az almafa.

Emellett azonban másért is akadt aggódni valójuk…
Zsombor, a hetedik fiúcska, nem úgy viselkedett, mint a többi, holott ugyanúgy nevelték őt is, mint a többit. Ha rászóltak, visszabeszélt, nem használt a személyes példa, se a szép, se a csúnya szó, jóllehet elveik ellenére még a sarokban is állt, de a büntetés sem érte el a célját, sőt épp ellenkezőleg, még nagyobb ellenállást váltott ki belőle. Azon tépelődtek, mitévők legyenek, hogyan tudnának változtatni ezen.
Egy napon a szegény ember szörnyen felháborodott.
Zsombor, aki akkor már betöltötte a tizenhetet, betömte a fél szelet kenyeret, amit csomagcipelés fejében a szomszéd Rózsi nénitől kapott. A kishúga, Marika, hiába tartotta két kis kezét, nem adott neki belőle, még akkor sem, amikor a kicsi lánynak kicsordult a könnye.
– Fiam, egy jó gyerek mindent megoszt a testvéreivel, amije van, meg is kell osztania a többiekkel, mert nem egyedül él a családban és bele kell gondolnia, milyen a másiknak. Hogy tudod elnézni, hogy éhezzen valaki, ha a szádban kenyér van? Nézd ezt a cseppet? Miért nem adtál belőle? – nézett rá szomorúan az édesapja.
– Azért… mert… csak… én kaptam…
– Szégyelld magad… mások ilyenkor már saját lábra állnak, eltartják magukat, te meg még a kicsitől is sajnálsz pár falat kenyeret?
– Édesapám! Majd meglátja, ha megnövök, gazdag leszek! Annyi kenyeret eszem, amennyi belém fér, nem adok belőle senkinek! Elegem van abból, hogy mindig mindent meg kell osztanom! A kenyér az enyém! Én kaptam, megdolgoztam érte! Senki sem kérheti, hogy tizenkilenc felé osszam! Nem is lehetett volna annyi felé tépni! Épp csak egy falat volt! – magyarázta, miután lenyelte.
– Drága fiam, láttam, mekkora volt, tényleg csak egy falat, de most egyedül Marikának kellett volna adnod belőle! Nézd, mennyire sír szegényke, volt szíved megenni előle? Te már nagy vagy, neked kellene több eszed legyen!
– Mindig ezzel jönnek, te már nagy vagy… te már nagy vagy! brrrr…
– Én nem tudtam volna jóízűen lenyelni, inkább nekiadtam volna az egészet!
– Az maga, édesapám! Én nem olyan vagyok, én én vagyok! Az biztos, a túlzott önzetlenség sem olyan jó! Sokszor inkább mártíromság, vagy képmutatás… megálljon csak, nőjek fel, nekem egyetlen gyerekem lesz, ha lesz, annak majd nem kell osztozkodni!
– Elég szomorú, ha így gondolod… nem erre tanítottunk, nem ezt láttad tőlünk!
– Nekem nem kell a siránkozás! Miért legyek olyan, mint az apám, vagy anyám?
– Hányszor tömtem be a kenyeret? – ingatta a fejét a szegény ember.
– Láttam, amit láttam, és bevallom, nagyon elegem van! Nem akarok így élni! Sőt, ha édesapám engedi, inkább elmegyek szerencsét próbálni, hogy kiszakadjak ebből a nyomorból! Majd én megmutatom! Ettől többre vágyom!
– Fiam, tudom, azt mondtam, ilyenkor már mások saját lábra állnak, de odakinn a nagyvilág vár rád, az nagyon kegyetlen tud lenni… nincs veled a családod, a biztos háttér, nincs védelem mögötted! Mi itt kiállunk egymásért, bármi történik, segítünk, ha elmész, magadra maradsz, nem számíthatsz senkire! Nem tudunk neked segíteni!
– Értem én, édesapám, de higgye el, mindent meggondoltam, vállalom!
– Te tudod… nem állok a boldogságod útjába!
– Köszönöm! – bólintott Zsombor és a kérésével felkereste az édesanyját is.
A szegényasszony hiába sírt-rítt, a fiú annak ellenére útnak eredt, nem törődve a nyomorgó családdal.
Az édesanyja a maradék lisztből sütött neki hamuban sült pogácsát, betette a tarisznyájába, vállára akasztotta, tiszta szívvel átölelte, ő pedig fogott egy vándorbotot és útnak indult. A család a kapuban integetett utána, amíg az erdőnél el nem takarták a fák. Sírt is mindenki a legkisebbtől a legidősebbig. Féltették, de nem tartották vissza, ha menni akar, hadd menjen, hátha tényleg szerencsével jár, és azzal fordulhat a sorsuk kereke, ráadásul egyel kevesebb éhes szájat kellett betömniük. A fiúnak nem sok hasznát vették, folyton kihúzta magát a munkából, mindig a többiek végezték az ő dolgát is…

Zsombor három nap, három éjjel bandukolt nyugat felé, mikor egy nagyvárosba érkezett. Hatalmas sürgés-forgás, nyüzsgés, felbolydult népség fogadta. A nagy kiabálásban és zűrzavarban végül ráakadt egy ősz öregre, aki úgy ült az útszéli porban, mintha csak reá várt volna. Zsombor odafordult hozzá, szívélyesen köszöntötte és megkérdezte:
– Jó napot, bátyám-uram, tudja-e, mi ez a nagy zsibongás?
– Hát, fiam, épp jókor érkeztél! Nagy bánata van a városnak, hiszen a hétfejű sárkány elrabolta a király leányát. A király mély fájdalmában kihirdettette, annak adja a leánya kezét és vele a fele királyságát, aki megmenti a sárkánytól imádott legkisebbik gyermekét, Viktóriát.
– Köszönöm bátyám-uram, azt hiszem ez éppen nekem való feladat! – bólintott az ifjú és megpödörte a pelyhedző bajuszkáját.
– Fiam, ne hidd, hogy olyan könnyű lesz… ez a sok királyfi, gazdag- és szegénylegény mind ezért tolong itt a palota kapujában! Többen útnak eredtek már, de még senki sem tért vissza, könnyen ott hagyhatod a fogad! A hétfejű sárkány iszonyúan veszélyes!
– Sose féltsen engem, öreg! Nekem nincs vesztenivalóm, az életem úgysem ér egy fabatkát sem! Nézze meg, üres a zsebem… – húzta ki a nadrágja mindkét zsebét és kiszórta belőle azt a kis port, ami útközben belekerült.
Az öreg bólintott, bár a nélkül is elhitte volna, hogy üres az a két rongyos nadrágzseb.
– Ha otthagyom a fogam, legalább többé nem éhezem, de ha megmentem a királylányt, egyből meggazdagszom, és ha minden jól megy, még feleségem is lesz! Én leszek a király! Ez király! Tetszik! Zsombor, a szegény ember fia király lesz! Zsombor király! Jól hangzik, igaz? – nevette.
– Van testvéred, fiam?
– Hajaj, de még mennyi! Tizenhat! – bólintott.
– Annyit mondok, kísérjen utadon szerencse, hiszen rátok fér a gazdagság!
– Köszönöm! – vigyorgott a fiú.
– Hanem azt tudod-e, hogy amit szerzel, kincset, vagyont, meg kell osztanod a családoddal?
– Megosztani? – riadt meg Zsombor.
– Igen, persze, hisz felneveltek, nekik köszönheted az életed! – Attól többet nem is… azt gondolom, jobb lesz, ha mindenki kiválasztja magának a saját útját, dolgozzon meg azért, hogy jusson valamerre, akkor jobban tudja értékelni!
– Hát fiam… van még mit tanulnod… – csendesedett el az öreg és nem szólt többet.
Lehajtott fejjel ült tovább…
Zsombor nem törődött vele, vállat vont és beállt a tömegbe, hátha neki kedvez a szerencse.
„Megszerzem az összes vagyont! Legyőzöm a hétfejű sárkányt, elhozom a királylányt, bezsebelem a kincset, saját gazdaságot alapítok odahaza, lássa meg mindenki, ki vagyok, és mire vittem! Majd leesik az álluk!” – gondolta.
Eme gondolatok közben leforgott előtte az is, ha a királylány lesz a felesége, az öreg király bizonyára mindenbe bele fog szólni, ráadásul soha többé nem mehet haza, itt kell maradnia a királyvárosban. Azon töprengett, hogyan tudna úgy vagyont szerezni, hogy ne kelljen senkinek sem adnia, de tudja meg mindenki, ki lett belőle.
A fejében már készen állt a gazdagsága, saját palotája…
„Ami Zsombor palota lesz, senki másé… Hm, Zsombor király! A nagy Zsombor király!” – mondogatta magában és széles vigyor jelent meg az arcán.
Elhatározta, ha minden kötél szakad, akkor is véghezviszi ezt a tervet.
„Bármi áron megölöm a sárkányt, aztán majd valahogy megszabadulok attól a vacak királylánytól, aki bizonyára bűn ronda, ha csak egy sárkánynak kellett. Meg aztán, ha a királylány már a sárkány felesége volt, nekem ugyan nem kell!” – dünnyögte félhangosan, amikor észrevette, hogy a toborzó asztalig érkezett.
– Jó napot, uram! – dörrent rá a király egyik katonája.
– Jó napot… – morogta vissza ugyanolyan szenvtelenül, mint ahogyan őt köszöntötték.
– Jól meggondolta? – kérdezte a tagbaszakadt, markos páncélos.
– Meg, persze… – habozott.
Hirtelen nem tudott mire gondolni, hiszen éppen a szépséges gazdagsága védelmében törte a fejét. Nagy nehezen rájött, hogy a királylány megmentéséről, a sárkány legyőzéséről van szó.
– Igen… persze, vállalom! – bólintott magasra emelt fővel, és megveregette a mellét.
– Tudja, hogy eddig senki sem tért vissza? – kérdezte a katona.
– Igen, uram, tudom, de higgye el, engem nem olyan fából faragtak, hogy feladjam! Ha valaki, akkor hát én biztosan visszatérek! – döntötte el.
– Rendben van, ahogy gondolja, kérem az adatait: apja neve, anyja neve, honnan jött, hány éves… – sorolta unottan.
Kezében a pennával várta, hogy írhassa.
– Uram, ennek mi köze ahhoz, hogy legyőzzem a sárkányt? – kérdezte felháborodva.
– Ez formaság ugyan, de ha mégis történne önnel valami, legalább a családját értesíteni tudjuk… – mormogta a katona.

Erre, bár mérgesen, de felsorolta a kért adatokat.
Miután ezzel is megvoltak, átvette a sorszámot, és nagy tétován az udvar másik végébe vonult, ahol a többiekkel együtt szállást kapott. Rögtön látta, hogy mindenki nagyon bizakodik, remélték, hogy legyőzik a sárkányt, feleségül veszik a szépséges királykisasszonyt és vele együtt megkapják a király fél birodalmát. Akkor vette észre, hogy tőle sokkal daliásabbak, erősebbek, magasabbak, gazdagabbak, okosabbak is várakoznak a sorukra. Rápillantott a kezében lévő sorszámra, amin a 27-es állt.
– Hű! – csúszott ki az ajkán.
Ekkor felfigyelt rá egy hozzá hasonló szegény legény.
– Hányadik vagy? – kérdezte.
– Huszonhetedik…
– Az elég sok! – bólintotta.
– Az, hát… és te?
– Én? A huszonkilencedik! Mögötted álltam, láttalak…
– Akkor te sem szólhatsz semmit! – nevette.
– Nem… – nevetett a legény.
– Hanem, aki utánam jön, jobb, ha hazamegy, mert úgyis én győzöm le a sárkányt! – jelentette ki.
– Azért kivárom a sorom! Mellesleg, nem kell elbízni magad, mert eddig még senki sem tért vissza!
– Eddig… de majd én! – mosolygott vidáman.
– Neked aztán van önbizalmad… – dünnyögte félénken.
– Van ám! – hangoskodott tovább.
– Péter vagyok! – nyújtotta a kezét a szegény legény.
– Zsombor. – fogadta.
Kezet ráztak, és mivel nem tudta, mi miért történik, tovább kérdezősködött.
– Egyébként te tudod, mikor ment el az első?
– Hétszer három napja…
– Nahát…
– Igen, mindenki három napot kap, akkor indul a következő… addig a király vendégszeretetét élvezzük a vendégfogadónak kialakított teremben. – mutatta Péter.
– Értem, tehát ha már heten elmentek, és még nem tértek vissza, akkor még húszan vannak előttem, az húszszor három nap… nem baj, addig sem kell dolgozni, ha jól látom, bőkezű az ellátás… – számolgatta az ujjain, miközben az asztalokon lévő ételekre, italokra pillantott.
– Igen, az, de nem olyan jó itt lenni, mert sokszor feltörnek az indulatok… a nemeseknek nem tetszik, hogy együtt vannak a szegénylegényekkel…
– Miért, ők mitől különbek tőlünk? – kérdezte Zsombor.
– Nemesek!
– És?
– Na, mindegy… a királyfiaknak másik termet biztosítottak.
– Tényleg, egyet sem látok! Honnan tudod mindezt? – nézett körül.
– Tudom… a barátom a tízedik… nemsokára sor kerül rá! – intett a terem másik végében rámosolygó fiatal szőke fiúnak, aki azon nyomban elindult feléjük.
– Szerbusztok, Sándor vagyok! – nyújtotta a kezét Zsombor felé.
– Zsombor. – ráztak kezet.
– Kedves öreg barátom! – lapogatta meg a hátát Péter ölelés közben.
„Öreg? Ezt komolyan mondja, hiszen olyan ifjú, tán még tizennégy sincsen…” – nézegette Zsombor a két fiút.
– Holnap indul a nyolcadik… még hat nap… – suttogta Sándor.
– Igen, nekem meg még hatvan… – vigyorgott Zsombor.
Közben arra gondolt:
„Sajnálom, hogy ez az ifjú Sándor is otthagyja a fogát, pedig még gyerek, de a kincset nekem kell megnyernem… az, hogy ő is indul, nem az én felelősségem… ő akar menni, ki tudja miért…”
Mintha Sándor észrevette volna, mint töri a fejét, válaszolt a fel nem tett kérdésre.
– Megyek, mert ha én nyerek, a családomnak legalább lesz mit ennie… az életem amúgy sem ér egy fabatkát sem… hát, csak nyerhetek, ha győzök pénzt, sikert, gazdagságot, ha ott hagyom a fogam, eggyel kevesebb éhes szájat kell otthon etetni… – sorolta, miközben elkomorodott.
– Nyugi, hasonló a sorsunk… ezzel magam is így vagyok, a kincs mindünket kihúzna a kátyúból! – felelte Zsombor.
– Ez már igaz… – bólintott Sándor.
– Szóval te sem a királylányért teszed? – kérdezte Zsombor.
– Nem is ismerem… de ha a feleségem lesz, majd meglátjuk…
– Igaza van, én is így vagyok! – bólintott Péter.
– Te Sándor, olyan ifjú vagy még… kár érted, arra gondoltam, mivel úgyis én győzöm le a hétfejű sárkányt… egyszóval minek kockáztatnád az életedet feleslegesen, cseréljünk sorszámot! Ha nekem nem sikerül, akkor huszonhetedik leszel, vagyis nem veszítesz semmit, legfeljebb később hagyod ott a fogad! – javasolta Zsombor.
– Minek rohannál előbb a halálba? Nem értem… jó nekem a tízedik hely, előbb kiderül, aminek ki kell derülnie…
– Nekem nyolc, gondoltam, szívesen cserélnél velem…
– Nem, nagyon kedves vagy, köszönöm! Ha meg kell halnom, meghalok…
Azután nem beszéltek erről többet. Megpróbálták vidámabb dolgokra terelni a szót és elkerülni a nemesekkel való összetűzést. A nemesek azonban a hatalmas terem másik végébe tömörültek és lenéző pillantásokat küldtek a rongyosok felé. Hallották, amikor arról beszéltek, mit képzelnek ezek a semmirekellők, hogyan merészelnek a királylány kezére pályázni…

Ahogyan az időpont felé haladtak, egyre többen nem tértek vissza, szívükbe költözött a félelem. Volt, aki meggondolta magát, és visszaadta a sorszámát, vagy átadta egy utána következőnek.
Sándor is útra kelt, de hiába várták, három nap múlva sem tért haza…

Teltek, múltak a napok, hónapok, lassacskán sor került Zsomborra is. Akkorra már teljesen átélte a sorstársak fájdalmát, de még mindig élénken élt benne a remény, hogy ő bizony győzni fog.
Mikor elindult, kapott egy páncélt, egy kardot és egy fehér lovat. Az ott maradottak sok szerencsét kívántak neki és már repült is vele a ló.

Amint kiléptetett a palota kapuján, figyelmes lett az ősz öregemberre, aki még mindig az út szélén ült, ráadásul ugyanabban a pózban. Először rá sem akart nézni, a fejét is elfordította, de aztán meggondolta magát, mert úgy vélte, ez nem véletlen.
„Talán az öreg reám vár?” – futott át az agyán.
Leállította a lovat és megszólította:
– Jó napot bátyám-uram! Még mindig ugyanitt?
– Még mindig, fiam… hanem látom, rád került a sor…
– Igen, most én indulok… de nem baj, győzni fogok, ha nem, hát többé nem lesz gondja velem senkinek! Úgysem hiányoznék a leltárból…
– Látom, egy picit inadba szállt a bátorságod, mintha kisebb lenne a szád…
– Nem éppen! Na… jó, de egy kicsit, már nem vagyok olyan hevesen bizakodó, mint hatvan nappal ezelőtt! Rossz hatással volt rám az a sok kudarc… hányan odavesztek, Sándor sem tért vissza… – ismerte be őszintén.
– Az jó… tudod, sosem szabad elbízni magad! De a szívedben olyan erőnek és hitnek kell lennie, ami rendíthetetlenné tesz, az az, ami hozzásegít ahhoz, hogy győzz!
– Sejtem… de ez az erő most picit alábbhagyott…
– Akkor gyere ide! – intett az öreg.
A fiú leszállt a lóról és közel ment az öreghez.
– Itt vagyok, ön tud segíteni?
– Az attól függ… – suttogta az öreg.
– Mitől?
– Hogy hajlandó vagy-e nekem segíteni…
– Ugyan, mi kellene önnek? – nézett végig a rongyos, ráncos, lógó bőrű, sovány emberen.
– A sárkány palotájának udvarán áll egy csodálatos, gyémánt vizű szökőkút… Szeretném, ha megmártanád benne ezt a kulacsot és elhoznád nekem azt a vizet!
– Hűha! Minek önnek az a víz? Kút itt is van bőven!
– Igen ám, de az nem akármilyen víz…
– Hanem?
– Biztosan hallottál már róla… az az élet vize… szükségem lenne rá… – Ahogy magát elnézem, megértem… – vágott a szavába Zsombor.
– Az még a holtakat is feltámasztja… – folytatta az öreg, mint aki nem hallotta az iménti gúnyos megjegyzést.
– Hahaha! Bátyám-uram, a holtakat szeretné feltámasztani? Hiszen, ha már egyszer valaki meghalt, soha többé nem jön az vissza, adhat annak akármilyen vizet! – nevette a szegény legény.
– Persze, ha itt volt az idő… de aki gonosz varázslat miatt halott…
– Gonosz varázslat? Nahát! No, és mi hasznom lenne nekem ebből? – kérdezte a fiú.
– Segítek legyőzni a sárkányt…
– Ugyan, hogyan? – mérte végig a földön ülő szikár öreget.
– Tudod, nem egy sima öregember vagyok, de most még nem árulhatom el, hogy kicsoda… viszont van pár varázsszerem, ami segíthet rajtad… érdekel?
– Hm-hm… varázsszer? Hát éppen kipróbálhatom… nincs mit veszítenem… – vonta meg a vállát.
– Nos, akkor áll az alku?
– Áll! – csapott bele a férfi tenyerébe.
– Akkor ígérd meg, hogy hozol egy kulacs vizet, de jól vigyázz, mert az adott szó kötelez, ha megpróbálsz átverni, halálnak halálával halsz meg!
– Nocsak, fenyegetőzünk?
– Nem fiam, ez egy egyezség, így szól a törvény!
– Jól van, megígérem, nem verem át! Hozok egy kulacs vizet! No, meg magamnak is! – vigyorgott.
– Jól van, fiam, de ne feledd el, az élet vizét nem szabad pazarolni! Csak jóra használhatod és csak az igazak kezében válik azzá, ami! Amint nem úgy teszel vele, az ellenkező hatást éred el, akkor az élet vize halált hoz…
– Értem én, miért, azt lehet rosszra is használni? – tettette a csodálkozót.
– Mindent lehet jóra is, rosszra is! Remélem, te a jóra fogod fordítani!
– Azért igyekszem! – mosolygott.
– No, akkor jól figyelj! A sárkányt senki sem képes legyőzni! Ember fia nem! Olyan tüzet okád, amivel egyből kővé égeti azt, aki a közelébe merészkedik!
– Ó! Hát akkor a királykisasszony már régen kőleány és én hiába kockáztatom érte az életem!
– A sárkány csak azt győzi le, akit akar! Ha a királykisasszonyt feleségnek vitte, akkor őt bizonyára nem bántja! Jó esély van arra, hogy még életben találod! Ám az érte küldött sokféle dalia bizonyára az út szélén állja a sort, kőszoborként…
– Hű… remélem, nem emelem a szoborpark darabszámát!
– Ez nem vicces fiam, inkább azon törnéd a fejed, miként fogod te legyőzni, mi a terved? Hallgatlak!
– Hát… izé… odamegyek, kihívom, és teljes erőbedobással küzdök, levágom mind a hét fejét és kész! Elhozom a királykisasszonyt, bezsebelem a jutalmat… és boldogan élek, amíg meg nem halok… – sorolta el egy szuszra.
– Sejtettem, hogy ilyen hebrencs önfejű vagy! – bólintott az öreg.
– Jó-jó, csak vicceltem, gondolom, majd ott kiderül, hogyan győzöm le!
– De a segítség elfogadása az nem megy, ugye?
– Dehogynem, boldogan fogadom, ha így nem lesz jó, ön mit tanácsol?
– No, itt van ez a tégely… – nyúlt be a köpenye alá és kivett onnan egy kis fehér dobozkát – Ha ezzel bekened magad, mielőtt a sárkány közelébe mész, nem fog rajtad a tüze!
– Hű! Ez komoly? – csodálkozott a fiú.
– Igen, ez egy varázslónő csodálatos gyógynövénykeveréke! Jól figyelj, minden részedet kend be vele, mert ha csak egy porcikád is kimarad, az a részed kővé változik!
– Ez a pici doboz elég az egész testemre?
– Mint mondtam, varázslónő készítette! De várj, adok még valamit… – azzal leakasztott a derekáról egy aranykardot.
– Ezt is? – nyitotta tágra a szemét a fiú.
– Varázskard! Tessék, fiam, ezzel biztosan sikerül levágnod a sárkány összes fejét! Az első fejét lesz a legnehezebb megközelítened, de ha már ott vagy, a többi jön magától!
– Ezt nevezem! Megtarthatom?
– Még mit nem… ilyet nem szoktak megtartani, vissza kell adni!
– De kár, pedig olyan gyönyörű… drága kincs… – nézegette.
– Csak éppen speciális feladata van, kizárólag arra lehet használni, amire kiképezték, amire felszentelték!
– Ez érdekes… ilyesmi még sosem történt velem!
– Várj, adok még valamit! Ez itt egy láthatatlanná tévő köpeny, ez pedig egy hétmérföldes csizma! Ha valóban győzni akarsz, akkor ezeket is használnod kell! Most figyelj, de nagyon és mindent jól jegyezz meg! Először felveszed a köpenyt, amitől láthatatlan leszel, utána felhúzod a csizmát és ott leszel, ahol akarsz, vagyis azt mondod:

„Hipp-hopp, ott legyek ahol akarok, legyek a sárkány birodalmában!”

Ha odaértél, bekened magad, és lépsz még egyet a sárkány elé.

„Hipp-hopp, ott legyek ahol akarok, legyek a sárkány előtt!”

A sárkány nem fog észrevenni, ha nagyon csendben maradsz, de iszonyú dühös lesz, mert érzi, hogy történik valami, ezért forogni kezd. Várd meg, amíg lenyugszik és megáll, azt figyeld, merre fújja a tüzet. Akkor háromszor fergetegesen erős tüzet fog fújni, nem kerülheted el! Téged is eltalál, de ne aggódj, ha jól bekened magad, nem érhet semmi baj! Aztán a varázskarddal megcélzod az első fejét, és amikor az levált a nyakáról, a kard a többit magától megtalálja. Midőn porba hullott a sárkány összes feje, nagyon meg fogsz lepődni, de jól jegyezd meg, semmiképpen ne szólalj meg, mert akkor vége a varázslatnak!
– Honnan tudjam, melyik az első feje?
– Ne vágj közbe, mert ha nem mondok el mindent, nagy baj lehet… Az első feje az, ami legelöl nőtt ki a testéből. Észre fogod venni, mert egy picit nagyobb, mint a többi hat… Abból fújja a legerősebb tüzet. Tehát, ott tartottunk, hogy az egész művelet alatt nem szabad megszólalnod! Mikor majd a meglepettségtől észhez térsz, megmártod a kulacsot, és azt teszed, amit a szíved diktál, ettől függ a további sorsod… jól gondold meg, mit teszel…
– És a királylány?
– A királylány a toronyszobában raboskodik, amikor megtörik az átok, lehull a lakat és magától lejön a palota udvarára. Fogd meg a kezét és gyere vissza! Itt várok rátok!
– Hm… és mi legyen a lovammal?
– Itt marad velem, kösd ki a fához!
– Rendben, köszönök mindent! Lássuk, mi lesz ebből!
Azzal kikötötte a lovát és megkezdte élete legcsodálatosabb és legveszélyesebb utazását.

Először magára öltötte a köpenyt, amitől azon nyomban láthatatlanná vált, utána felhúzta a csizmát és elkántálta:
„Hipp-hopp, ott legyek ahol akarok, legyek a sárkány birodalmában!”
Hát uram fia, láss csodát, valóban azonnal ott termett egy ismeretlen, csodálatos birodalomban. Épp csak körülnézett, látta, hogy minden egészen más, mint odahaza, mások a fák, sokkal dúsabb a lomkoronájuk, kövérebb és zöldebb a fű, a levegő más illatú, de megérezte a füst szagot is, amit valószínűleg a sárkány tüze hagyott maga után. Gondolkodás nélkül bekente magát a tégelyben lévő gyógy keverékkel és már fújta is:
„Hipp-hopp, ott legyek ahol akarok, legyek a sárkány előtt!”
Abban a minutumban ott találta magát a sárkány palotájának udvarán, éppen a hétfejű sárkány előtt, aki szerencsére nem vette észre, mert még a lélegzetét is visszafojtotta. Nemcsak azért, mert az öreg azt tanácsolta, hanem azért is, mert annyira megijedt az óriási, félelmetes hétfejűtől. A sárkány iszonyú dühös lett, szimatolt, tajtékzott, toporzékolt, majd ahogyan az öreg mondta, azonnal forogni kezdett, méghozzá eszeveszett sebességgel. Zsombor bele is szédült, és már-már elájult a nagy vihartól, amit kevert, mire végre, valahára csillapodni látszott. Várt, amíg lenyugodott és megállt, közben azt figyelte, merre fújja majd a tüzet. Nem kellett sokat várnia… mikor a sárkány lenyugodni látszott, egymás után háromszor szörnyű erős tüzet fújt, Zsombor sem kerülhette el, menekülni hasztalan lett volna. A szemét azonban becsukta, nehogy kiégesse a forró, erős láng fénye. Mikor úgy vélte, vége, kinyitotta a szemét és meglátta a tétova, megzavart sárkány tekintetét. Az első fejével, ami valóban egy picit nagyobb volt, mint a többi, egészen közel hajolt hozzá és beleszippantott a levegőbe.
– Asszony! – üvöltötte olyan erővel, hogy Zsombor alig bírt talpon maradni, majdnem elsodorta a szele.
– Idegen szagot érzek! Ki járt itt? – hörögte félelmetesen.
A legény azonban nem sokat teketóriázott, a varázskarddal megcélozta a közel hajolt sárkány első fejét, és amikor az levált a nyakáról, a kard a többit magától megtalálta. Egymás után csak úgy kaszabolta a félelmetes fejeket, egy szempillantás alatt mind porba hullott.
Abban a pillanatban megkondult egy harang, kitisztult az ég, a sárkány teste egyre kisebbre húzódott össze. S mikor már majdnem egyenlővé vált a föld felszínével, hét zöld hattyú szállt fel belőle. Meglebegtették szárnyaikat, hálásan bólintottak a fiú felé és elszálltak kelet felé.
Zsombor, ha akart volna, sem bírt volna megszólalni. Nagyon meglepődött, földbe gyökerezett a lába. Tátott szájjal, lélegzet visszafojtva figyelte, mi jöhet még ezután. Mikor az első döbbenettől észhez tért, levette a csizmát és a köpenyt, felemelte a kardot, a szökőkút vizében lemosta, a derekára akasztotta, utána megmártotta a kulacsot a palota udvarán lévő csodakútban, egy kis üvegcsébe magának is töltött, majd körülnézett. Akkor vette észre az addig útnak indult összes, szám szerint huszonegy pórul járt lovagot, hisz nem mindenki jutott el a palotáig.
Ott álltak mind kővé dermedten:
Szegény legények, királyfiak, nemesek, együtt, kőszoborként hirdették, hogy nem sikerült a tervük, legtöbbjét felismerte, sőt Sándort is megpillantotta közöttük.
Ekkor jutott eszébe, mit mondott az öreg:
„Azt tedd, amit a szíved diktál, ettől függ a további sorsod… jól gondold meg, mit teszel…”
Eltöprengett:
„Vajon ez mit jelenthet? Áh! Mentsem meg Sándort? Vagy az összes fiút? Hm-hm…”
Odasétált a kőszobrokhoz végignézte, megérintette mindet.
„Azt is megmentsem, aki lenézően méregetett, mint koszos rongyos koldust, vagy pedig csak azokat mentsem meg, akik kedvesek voltak velem?” – morfondírozott.
Nehéz volt a döntés, de végül sikerült legyőznie a lelkében dúló háborút, az igazságosztó szerepét.
„Nagylelkű és megbocsátó leszek! Zsombor a könyörületes!” Azzal az élet vizéből az összes lovagra cseppentett egyet-egyet. Attól egytől egyig feléledtek, és hálásan pillantottak a szemébe.
– Köszönöm… – rebegte a nemes, akit nem akart megmenteni.
Hiszen kőszobrok voltak ők, mégis mindent láttak, halottak és éreztek, csak kőtestben képtelen voltak megmozdulni.
Sándor végtelen örömmel ölelte magához…
– Köszönöm Zsombor barátom… mert kőszoborként rájöttem, hogy az életem még szegényen is sokkal többet ér, mint előtte gondoltam. Hisz olyan fiatal vagyok, még előttem az élet, bármi megtörténhet, ami egyedül rajtam múlik! Jó, hogy kaptam még egy esélyt, megyek is, hasznossá teszem magam másutt, egy éppen nekem való feladatnál! – nevette boldogan.

Zsombor minden újjáéledő szemében meglátott valami olyat, amit addig soha. Hálát, megbocsátást, szeretetet…
Örvendezett a lelke, rájött, mi több teljesen átérezte, milyen jó érzés jót tenni másokkal.
A megmenekültek szívből megköszönték és gratuláltak neki a szerencséjéhez, majd felültek a lovaikra és vidáman integetve elindultak hazafelé.

A királylány a toronyszobában raboskodott, s amikor megtört az átok, az ajtóról lehullott a nagylakat, ő pedig csodálkozva sétált le a palota udvarára. Zsombor tüstént elé sietett és leborult előtte, akkor látta meg, mennyire gyönyörű.
– Úrnőm… – csókolta meg a kezét.
– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte a királykisasszony, mint aki akkor ébredt fel az ezeréves álmából.
– Vége van… a sárkány nincs többé.
– Köszönöm… – rebegte Viktória.
Zsombor nem teketóriázott tovább, felkapta a köpenyt és a csizmát, megfogta a királylány két kezét és azon nyomban indultak is vissza.
„Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, legyek a palota előtt az ősz öregnél!”
Alig mondta ki, máris ott álltak az út szélén az öreg előtt. Azonnal levette a köpenyt, hogy mielőbb észrevegye, ám az öreg úgyis tudta, hogy megérkeztek.
– No, fiam, látom, szerencsével jártál! – örvendezett.
Zsombor büszkén mosolygott, átadta a köpenyt, a karddal, a csizmával és a kulacs életvizével együtt.
– Köszönöm, fiam, valóban derék legény vagy, nem csalódtam benned, jól döntöttél, megérdemled a jutalmad!
– Köszönöm, de ön nélkül nem ment volna! – ismerte be és kacsintott.
– Egy valamire vigyázz! Mindig a szíveddel dönts, a vagyon soha ne vakítson el, és a nálad lévő vizet jól használd fel, tudod, nem szabad elpazarolni!
– Úgy lesz, ígérem!
Azzal elbúcsúztak, az öreg visszaadta a lovat, a királylány felült rá, a szegény legény meg mögé és büszkén kaptattak be a királyi udvarba. A legény még visszanézett az öregre, ám az már nyomtalanul eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. De már akkor nem tudtak másra figyelni, mert a nép hangosan éljenzett és kiáltozták:
– Megjött a királylány!
– Megmenekült a királylány!
– Zsombor a hős! Éljen!
– Éljen, éljen!
– Hurrá!
– Zsombor lesz a király!
– Zsombor király!
Lett is nagy öröm, a király és a királynő végtelen örömében azt sem tudta, hová legyen. Hullott a könnyük, mint a záporeső, úgy megölelgették legkisebbik leányukat, szinte összeroppant belé. Viktória királykisasszony a boldogságtól némán könnyezett.
A király és a királynő azonnal ki akarták hirdettetni a jó hírt, de az ifjú előbb beszélni akart velük.
– Uram-királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, szeretnék kérni valamit… – kezdte térdre borulva.
– De hiszen tiéd mindenem, a legkedvesebb leányom keze, és vele a fél országom! – döbbent meg a király.
Arra gondolt, ha valakinek még ez sem elég, hát akkor nem tudja, mit ajánljon fel neki…
– Éppen erről lenne szó… Uram, nem vagyok méltó gyönyörű leánya párja lenni, az uralkodás sem nekem való… szegény legénynek nőttem fel… kérem, engedjen utamra, csak annyit kérek, ha jó cselekedetemért némi jutalmat érdemlek, azt megkaphassam…
– Ah… vagy úgy… – csodálkozott a király.
Addig alig győzte elhessegettetni a kérőket, most pedig egy rongyos koldusnak nem kell a leánya, de hogy még a fél országa sem… Mélységesen ledöbbent…
– Mondd, akkor, mit kívánsz?
– Önre bízom, királyom…
– Nos, hát, ha úgy, legyen úgy… Mit kívánhat egy szegény legény? Egy szekér arany talán elég lesz? – kérdezte némi töprengés után.
– Igen, uram-királyom, hálásan köszönöm! – hajolt még mélyebbre örömében.
Úgy is történt, ahogyan kívánta.

A királylány is boldog lett, mikor megtudta, hogy nem kell hozzámennie csak azért, mert megmentette, hiszen volt egy titkos szerelme, a szomszéd Vilmos herceg személyében, aki addig-addig gyámoltalankodott, míg a sárkány el nem rabolta a menyasszony jelöltjét…
Ám mikor hírét vette a szerencséjének, és megtudta, hogy a szegény legényhez mégsem ment hozzá, sikeresen megkérte a királykisasszony kezét.

Három nap, három éjjel harsány dínom – dánom keretében ünnepelték a királylány megmentését, a negyedik napon pedig egy szekér arannyal útnak indították a szegény legényt. Attól fogva már nem illett rá a „szegény legény” jelző…

Zsombor győztes hadvezérnek érezte magát. Kidüllesztett mellel ült a bakon és hajtotta a lovakat. Amikor a falujába hazaért, senki sem ismerte meg az aranydíszes szekéren, hiszen olyan szépet még sohasem láttak, azt hitték a király hintaja, hisz úgy volt. A szegény legény cifra ruhában végig hajtott a falun, amíg ki nem ért az erdőszéli kis tanyára.
A szülei már-már azt hitték odaveszett, hiszen jó ideje nem hallottak felőle, sírva borultak a nyakába, mikor felismerték, hogy az ő fiúk tért haza, ráadásul gazdagon, dicsőséggel.
Zsombor a számára készített ünnepi vacsoránál töviről hegyire elmesélte, mi történt vele. Amikor azonban megörült a család, hogy többé nem kell éhezniük, elkomorodott és így szólt:
– Hogy gondoljátok? Ez az én szerencsém, az arany az enyém! Egyedül az enyém! Mindenkinek ott a lehetőség, menjen szerencsét próbálni, dolgozzon meg a pénzéért!
Azzal egy hatalmas lakattal lelakatolta a fészert, amibe betolta a szekeret. A döbbent családtagok szétszéledtek a kunyhóban és szótlanul bebújtak az ágyba.

Zsombor egész éjjel nem tudott elaludni, félt, hogy a kincset valaki ellopja tőle, ezért ki-besétálgatott. Már másnap felült a bakra és elment föld után nézni. Meg is vásárolta a legelőkelőbb helyen a legszebb portát, ahol felépíteni készült saját Zsombor palotáját. Három hétig a környék összes legkiválóbb iparosa éjjel nappal azon dolgozott, akiket igen csak szűkmarkúan fizetett ki, sőt a kőművesnek nem fizette ki a bérét, mondván csíkos lett a vakolat. A háta mögött szidták is, mint a bokrot, egyre több haragost szerzett magának…
Végül megépült a szépséges kastély.
A megmaradt fél szekér aranynak biztonságos rejtekhelyet építtetett, ahol minden darabra úgy vigyázott, mintha az élete függene tőle. Az építőmester süket és vak volt, hogy ne tudja elmondani, mit épített és hol.
A palota ragyogott, csillogott, a falu büszkesége, idegen forgalmi látványossága lett. A környékbeli városokból, majd egyre távolabbról is nem győztek a csodájára járni. Az ám, csakhogy oda ritkán tehette be a lábát idegen, hisz még a családtagok sem látogathatták, nehogy bepiszkolják a márvány padlót, vagy netán valami fertőzést behordjanak. A falu büszkeségére végül már csak rálegyintettek s szomorúan elmentek mellette.
– Itt lakik az Enyém Király! Minden az övé, maradjon csak magának, majd rájön… – mondogatták.
– Bizony, egyszer mindenki megtudja!

A családja alaposan elcsodálkozott, hogy Zsombor számára fontosabb lett a palota, mint az élet, a rokonok, a testvérek a szülök, és a gyerekek. Mivel azonban annyira őrizte a vagyonát, már ők sem merészelték meglátogatni, nem merték átlépni a verőfényes küszöböt, így lassacskán teljesen magára maradt.

Egy szép napon Zsombornak hiányérzete támadt, nagy nehezen rájött, hogy jó lenne neki is egy saját család, de a feleségét alaposan meg akarta választani.
„Nehogy már valami holmi szegény leány tegye be ide a lábát ebbe a nagy vagyonba, amiért az értékes és egyedi életemet kockáztattam!” – gondolta.
Elment egy gazdag emberhez, de az látni se akarta, hallani sem akart arról, hogy a veje legyen, nem adta hozzá az egyetlen leányát.
– Uram leánykérőben vagyok… megkérném…
– Nem adom a lányom! – vágott közbe a gazdag ember, mielőtt elmondhatta volna a kérését.
– Vajon miért nem? – kérdezte mérgesen.
– Enyém Királyhoz nem adom a kincsem! – döntött az ember.
– Milyen kincset? A kincs nem itt kezdődik! – legyintett és tovább állt.
„Mi baja ennek az embernek? Még, hogy kincs… fura elképzelése van a kincsről…”
Furcsállotta, de még mindid nem értette…

Egy kissé kedvét szegte a kudarc, de nem adta fel. Évekig keresett, kutatott, amíg egy szegény leány annyira meg nem tetszett neki, hogy el tudta képzelni vele az életét, sőt, még talán a vagyonát is megosztotta volna.
Megkérte hát a kezét, a szülei boldogan nekiadták, remélve, hogy a leány nem éhezik többé. De már az esküvő napján szerződésben foglalta össze, mihez nyúlhat hozzá, mihez nem, és melyik helyiségbe teheti be a lábát, melyikbe nem. Minden esetre a hetes szoba szigorúan titkos lett számára. A szegény leány, Lizett megkedvelte Zsombort, ezért elfogadta a feltételeit.
Boldogan élhettek volna, ha a férfi nem akart volna uralkodni felette. Mire megszülettek a gyermekek, előbb egy fiú, majd egy leány, Zsombor kibírhatatlanná vált. Lizett hiába sírt, hiába kérlelte és bizonygatta, hogy az élet ettől sokat többet ér, Zsombor kizárólag magára hallgatott. Egy nap dühösen jelentette az asszonynak.
– Láttad a kis Zsombort? A fényesen csillogó kristálypoharakat használta!
– Bizony, szegény azt hiszi, azért vannak a poharak, hogy abból igyuk a vizet… – felelte az asszony gúnyosan.
Zsombor tajtékzott. A palotában nem lehetett megmaradni, annyira féltett mindent, hogy bedobozolta a poharakat, az evőeszközöket és a kincset érő tányérokat, saját gyermekei elől dugta el a holmikat. Mindenből beszerzett valami szegényeset, lecsapódott szélűt, mások által kidobottat és azt tette eléjük:
– Olyanoknak, akik törnek-zúznak, az is megfelel! – mondta.
Külön folyosót alakított ki, amin járhattak, a többi helyiség tabu volt számukra, azokat lelakatolta.
Lizett egyre többet sírdogált, végül, de talán még épp időben elmenekült, magával vitte a két ártatlan gyermeket…
Zsombor nem bánta, hogy magára maradt, nem is kereste őket.
Minden ajtóra, ablakra rács került, ami folyton hétpecsétes lakat alatt állott, néha hetekig ki sem dugta az orrát, csak amikor már az élelmiszerkészletei fogytán voltak. Esténként óvatosan, körültekintően beoldalgott a hetes szobába, ahol mindig megszámlálta, mennyi aranya van még. Onnan azután elégedetten jött ki, ha megvolt mind és újfent jól elzárt mindent. Ám amikor ki kellett adjon belőle, képes volt belebetegedni.
És ez így ment évekig…

A szülei számtalanszor töprengtek, hogyan menthetnék meg gyermekük életét, de nem találták a megoldást.
– Egy anya annyira boldog, amennyire a legboldogtalanabb gyermeke! Egy anyának minden gyermeke egyforma, egyformán szereti őket, nem tesz különbséget, mindegyiknek jót akar! Zsombor, drága fiam… sajnálom őt, mert, hogy így nem boldog, az biztos! – hajtogatta a szegény asszony.
– Talán már késő… ő már elveszett…
– Nem apjuk, sohasem késő!
A szegény ember egyetértett, de semmi okos dolog nem jutott eszükbe. Vérzett a szívük, amikor Lizett is elmenekült a két gyermekkel…

Egy napon a szegény asszony tervet eszelt ki. Megnézte, mit tudna elkészíteni, aminek biztosan örülne a hetedik fia s a meglepetéssel a tarisznyájában tiszteletét tette palotájában.
– Itt a Mikulás, talán ez majd meglágyítja a kővé vált szívét!
– Járj szerencsével, Csillagom! – pödörte meg a bajuszát a szegény ember és örvendezett, hátha sikerül megmenteni a fiúk lelkét.

A szegény asszony magára tekerte a rongyos vállkendőjét és útnak indult a jeges szélfúvásban. Nem érezte a hideget, mert a szíve csordultig telt szeretettel, különösen, amikor a fiára gondolt. Becsöngetett és várta a bebocsátást.
Zsombor a látogatástól nagyon ideges lett, amikor meglátta az édesanyját, különösen azt, hogy milyen havas, azt sem tudta, hogyan úszhatná meg, hogy beljebb kerüljön. Az édesanyja azonban nem tágított, rendíthetetlenül állt a kapuban.
Kinyitotta a bejárati ajtón lévő kicsi ablakot és azon kiszólt.
– Édesanyám, mi szél fújta erre? – kérdezte a hangjában nem éppen vendégváró szeretettel.
– Drága gyermekem, hozzád jöttem!
– Ilyen időben?
– Igen, miért, mi a baj vele, fantasztikus az idő, csodálatos fehér hópelyhek hullanak, mesésen kavarja a szél… no, most már bemehetek, kisfiam?
– Hm… igen… – morogta.
Kinyitotta az ajtót, kisietett a kapuig és kénytelen-kelletlen beengedte a szegény asszonyt.
– Édesanyám itt vegye le a cipőjét! – mutatott a bejárati ajtón kívülre.
– Kisfiam, összefagytam, majd odabenn…
– Jaj, édesanyám, ne hozza be a sarat, nem látja, hogy most takarítottam? Erről a vacak cipőről le fog olvadni a hó és ocsmány sáros latyak lesz a tükörfényes kövön! – kiáltotta idegesen.
– Drága fiam, tél van, nem tudok repülni!
– Akkor is hagyja kinn a cipőjét az ajtó előtt!
A szegény asszony levetette a cipőjét és kinn hagyta a nagy hidegben. Amint belépett, a fia rongyot dobott a lába alá, nehogy bepiszkítsa a padlót. A kendőjét sem vihette beljebb, Zsombor leverte róla a havat s ott kellett hagynia, a bejáratban lógni.
A szegény asszony ezt látva legszívesebben elrohant volna, de szeretettel teli tervei voltak, amit nem szándékozott feladni. Beoldalgott a csillogó-ragyogó vendégfogadó helyiségbe. Zsombor a nyomában lihegett, kísérte, amerre ment, egyfolytában körülötte sertepertélt, nehogy valamihez hozzáérjen. A szegény asszony kényelmetlenül érezte magát, egyre letörtebbé vált, de még mindig nem szólt semmit. Végre eljutottak a nagy asztalig, ahol a felkínált helyre leülhetett.
– Édesanyám, mit hozzak, kér valamit? – kérdezte Zsombor nem túl szívélyesen.
– Drága fiam, csak egy pohár vizet kérek.
Zsombor az aranycsapból engedett és óvatosan, nehogy lecsöppenjen, egy konyharuhával az alján az asztalig vitte, ott pedig egy poháralátétre helyezte.
– Tessék, de vigyázzon, ki ne borítsa!
– Köszönöm… – suttogta és ivott egy kortyot.
– Mi járatban van, édesanyám? – ült le vele szemben.
– Érdeklődnék, hogy vannak a gyerekek?
– Hm… a gyerekek? – Igen… hiszen Mikulás nap van!
– Nem tudom, biztosan jól vannak… – vonta meg a vállát kelletlenül.
– Mióta nem láttad őket?
– Amióta elmentek… de most nem kérek lelki fröccsöt! Lizett elment, magával vitte őket, érje meg vele! Én biztosan nem fogom keresni őket! De gondolom, nem ezért jött, hogy erről beszéljünk, vagy ha igen, akkor már most szólok, nem mondok többet és soha többé hallani sem akarok erről! Soha, de soha többé! – fogta be a fülét.
– Drága gyermekem… hozzád jöttem, hogy beszéljek veled…
– Kölcsönt nem adok, nincs pénzem, sokba került ez a lakás, minden kincsem ráment! – vágta rá azonnal.
– Félreértesz… egyáltalán nem ezért jöttem, ismerhetnél már ennyire! Tudod, mi bármilyen szegényen is élünk, boldogok vagyunk, mert összetartunk, szeretjük egymást, és kiállunk mindenkiért… A pénz nem minden, a gazdagság elválaszt mindenkitől… Látod, mi lett belőled?
– Édesanyám! A király nekem ígérte a fél országát, meg a lánya kezét! Ha akartam volna, elfogadhattam volna, akkor most király lennék egy távoli országban! Mégsem fogadtam el, inkább hazajöttem, hogy lássam magát, apámat és a testvéreimet! Maguk miatt mondtam le az uralkodásról!
– Tudom, fiam, tisztellek is ezért, örülök neki, én csak annyit kérdezek: boldog vagy így egyedül?
– Igen, boldog vagyok! – vágta rá.
– Értem… mint tudod, mi még mindig ott élünk, ahol eddig, akinek sikerült férjhez mennie, elköltözött a párjához, aki ugyanolyan szegény ember, mint ő maga, mégis boldogok, mert szeretik egymást, mert nincsenek egyedül, születtek unokáink… ismered őket?
– Nem, még nem, de majd egyszer, biztosan meglátogatom őket, amíg kicsik, jobb, ha nem jönnek ide, mert a gyerekek mindig össze-vissza rohangálnak, mindent összetörnek, semmire sem vigyáznak, jól is néznénk ki, ha itt minden csodát összetörnének! – mutatott körbe.
– Te is elmehetsz hozzájuk… – suttogta.
– Persze, tudom, de nem akarok olyan lepusztult helyen vendégeskedni, ahol még egy szék sincsen, ahová üljek! Ide meg nem szívesen hívom őket, mert mindent tönkretesznek! Vigyázni kell a tárgyakra!
– Erről beszélek, tudom, hogy a kincset kiérdemelted, ez mind a tiéd, nem vitatja senki, nem kér belőle senki… de nem lehet ennyire a kincsnek élni! A kincs van érted, nem te érte! Ha egyszer meghalunk, innen semmit sem viszünk magunkkal, meztelen érkezünk, meztelen távozunk… A kincs nem a külvilágban, hanem bennünk van! A palotád, bár gyönyörű, de ismerlek, ismerem az embereket, bármennyire is bizonygatod, akkor sem hiszem, hogy boldog vagy benne… főleg nem egyedül…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s