40. Eugenész, a sárkányölő

Mikor már azt hittem, kész vagyok a mesékkel, sőt a kilenc mesét láncra is fűztem egy tízedikben, akkor egy pillanat alatt megjelent a fejemben a tizenegyedik… Engedtem neki, és elkezdtem írni, de még a közepénél sem jártam, amikor közbejött ez a mese. Betolakodott. Jót nevettem, „közben” meg is írtam. S mi történt? Előbb megjelent, mint ami először „jutott eszembe”.
Volt egyszer egy nagyravágyó fiú, aki sehogyan sem tudott beilleszkedni a saját, szegényes otthonába. Érezte, hogy valami titok lappang körülötte, de olyan, amit álmaiban sem gondolt volna. Folyton azt hajtogatta:
– Édesanyám, édesapám, én nem ide való vagyok!
A szülei olykor búbánatosan lehajtották a fejüket, és nem feleltek semmit. Próbálták a fiú vágyait tompítani, de ő az első adandó alkalommal elhagyta őket, mégpedig igen rejtélyes módon. A huszonegyedik születésnapján, furcsán ismételte meg magát a sors. A verőfényes napsütést és a tikkasztó hőséget hirtelen felváltotta a zord égiháború és egy különös vándor érkezett.
Eugenész elképzelhetetlen kalandjai még csak ezután kezdődtek.
Vajon ki lehet a titokzatos vándor, s hogyan küzd meg hősünk a sárkánnyal?

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/eugenesz

***************************************************************************

A várva várt fiú
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csendes tanya, ott lakott egy szegény ifjú pár. Igen boldogan éltek, mert nagyon szerették egymást, csupán egyetlen pici felhőcske árnyékolta be az életüket…
Nem született gyermekük…
Évekig próbálkoztak, imádkoztak, mindent megtettek, hogy a gyermekáldást siker koronázza, de mégsem jött össze.
Kettesben töltötték mindennapjaikat, s már nem is beszéltek a gyermekről. A szegény asszony néha még elképzelte, hogy a csendes zugot hogyan tölthetné be új élettel egy vidám gyermek sírása, kacagása öröme, bánata és mozgékonysága. Ám a sok sikertelen évtized után végleg feladta.
– Drága jó uram, bocsáss meg nekem, hogy képtelen voltam betölteni asszonyi feladatomat, hogy nem váltam anyává és nem örvendeztettelek meg egyetlen fiú utóddal sem…
– Semmi baj… – legyintett az ember.
– Arra gondoltam, talán ez a büntetésünk, amiért csak egyetlen gyermeket szerettünk volna…
– Meglehet… – dünnyögte az orra alatt.
– Sajnos azonban most már végképp kifutottam a korból, már nem lehet gyermekem, ha mégis, az bizony nagy-nagy csoda lenne! – szabadkozott.
– Drága jó asszonyom! Miért ne lehetne egy nagy-nagy csoda? Igaz, szeretlek, szeretjük egymást, jól kijövünk, s bár valóban csak egy utódot szerettem volna, csupán egyetlen egyet, de már azt sem bánom, hogy nincs, beletörődtem! Nekünk ez volt a sorsunk… ez volt megírva, hát ez jutott…
– Igazad van, meglehet… én is feladtam már…
– Jól van, drága feleségem, nem számít, hol és kik vagyunk, az sem, hogy szegények vagyunk, mint a templom egere, továbbra is szeressük egymást, akkor semmi nem számít. Itt vagyunk mi egymásnak!
– Így igaz! – mosolygott az asszony.
Az új esküjüket egy szeretetcsókkal pecsételték meg.
Ám az ember másnap útra kelt és csak három nap múlva tért haza. Az asszony azt hitte, a gyermektelenség miatt végleg elhagyta, ezért nagyon megörült neki, mikor megérkezett, az sem érdekelte, merre járt addig, nem kérdezősködött.
Telt-múlt az idő és a beszélgetés után három héttel az asszony egy éjjel furcsa álmot látott. Egy aranyfényben ragyogó tündér jelent meg neki, aki azt ígérte:
– Örömhírt hoztam, te szegény asszony! Mához egy évre … születik! De jól vigyázz, úgy neveld, hogy … meg mi az igazi érték az életben, különben…
Erre riadt fel a szegény asszony.
Torkában dobogott a szíve, levegőért kapkodott és alig tért észre az álomból. A férje ura nem győzte kérdezgetni, mi történt. Jó időbe tellett, mire képes lett elmesélni az álmát.
– Hahaha! – kacagott a férje.
– Miért nevetsz ki jó uram?
– Ne ijedj meg, nem téged nevetlek! Pusztán az álmaid képtelenségén kacagok… hahaha! – közben sejtelmes arcot vágott, mintha többet tudna annál, mint amit elárul.
– Ahogy gondolod, de mi van, ha igaz?
– Ugyan, már nem a mesékben élünk, ahhoz már túl öregek vagyunk! – hahotázott tovább a szegény ember.
– Csak azt nem értem, mit mondott még a tündér, mert a végére nem emlékszem… „De jól vigyázz, úgy neveld, hogy … meg mi az igazi érték az életben, különben…” Ez nem jut eszembe, mi az, hogy különben, miért akkor mi történik?
– Nem tudom és nem is érdekel, mi már rég lemondtunk a gyermekáldásról, most a fiatalokon a sor! Engem már nem érdekel a téma!
– Annyira azért még nem vagyok öreg…
– Nem, de az évek során egy dolgot alaposan megtanultam, ha valami nem megy, nem kell erőltetni, akkor jöhet az elfogadás, végtére is minden így van jól!
– Igen, ezt értem… De…
– Hagyd már, asszony!
– Ó, jó Uram, mit nem adnék érte, ha legalább csak egy icinke-picinke fiam születhetne! Tejben-vajban füröszteném, megmutatnám neki, milyen az élet! Ha látnám benne a párom és önmagam… hm…
– Jól van, most, hogy már felébredtél, nyugodj meg! Gondolj szépen másra!
– Igazad van, jó uram, megpróbálom, de az álom nem hagy békén…
– Felejtsd el! Gyere, készíts valami reggelit és kezdjünk neki a munkának! Mit is terveztünk mára? – ugrott ki az ágyból, mint akibe a bolha csípett bele.
– Mára? Azt, hogy leszedjük azt a kis uborkát, eltesszük télire és magokat is gyűjtünk belőle, hogy legyen jövőre is elvetni való…
– Na, ugye-ugye? Van nekünk mit csinálni, mi még a jég hátán is megélünk!
– Úgy, ahogy… – kontrázott az asszony.
Azzal felkerekedtek s sok szeretettel végezték a munkájukat.
Nem sokára az asszony elkezdett gömbölyödni, amin együtt nevettek, mert azt hitték, idősebb korban lerakódik rá némi zsírpárna.
– A nem jóját, legalább van mit fogni rajtad! – kuncogott a szegény ember.
Ám a szegény asszony nagyon megijedt, amikor a hasában megmozdult valami. Előbb nem merte elmondani a férjének, mert nem volt biztos benne, hogy mi az.
Egyre többször érzett kisebb rúgásokat, miközben a pocakja csak nőtt, növekedett, de még mindig nem sejtette, mi lehet az oka. Azzal együtt olyan érdekes érzelmek ragadták magukkal, amilyet addig sohasem élt át.
Egy éjjelen a férjét hátulról átölelte, mikor a szegény ember is megérezte a rúgásokat.
– Te asszony! Te babát vársz! – ült fel meglepetten.
– Ugyan, dehogy…
– De bizony, hogy! Éreztem, a pici megrugdosta a hátamat!
– Az lehetetlen, ötvenöt éves vagyok, biztos csak a gyomrom korgott… farkaséhség gyötör…
– Na, látod? Észrevettem, hogy mostanában jóval többet eszel, mint kellene, nem is kettő, hanem három helyett, meg aztán az a sok ecetes uborka… hej, de boldog vagyok! Ha ez igaz… Hát mégis csak igaz? – ugrott ki az ágyból és táncot járt a szoba közepén.
– Nagyon remélem, hogy tényleg annak örülsz, aminek gondolod… – dünnyögte a felesége.
Bármennyire is kételkedett, az álomhoz egy évre valóban fia született…
Történt akkor még valami más, de ne rohanjuk ennyire előre…
Elég az hozzá, hogy a legénykét Eugenésznek nevezték, mert már kiskorában úgy nézett ki, mint egy királyfi.
Nevették is a faluban őket.
„Még, hogy Eugenész! Mit képzelnek ezek magukról? Azt sem tudják, mit jelent! Az Eugenész jó születésűt, jó családból származót jelent, ők meg a falu legszegényebb emberei!”
A szegény ember és a szegény asszony azonban nem törődött a pletykákkal, kezdetben a boldogságuk minden rosszat félresöpört. Később azonban…
Legszívesebben mindent megadtak volna a gyermeknek, ha lett volna miből…
Szörnyen sajnálták, hogy egy ilyen csodálatos emberi lényt kacatokban kell járassanak, s vacak ételeken kell neveljenek. Ennek ellenére, mindennél jobban szerették, imádták és megtanították a jóra. Ám mégis többre tartották maguknál, úgy hajbókoltak előtte, mint egy fűúr előtt, sokszor saját szájuktól is megvonták a falatot, csak hogy neki jusson mindennek a java.
A fiú idővel elfelejtette a tiszteletet, mert ő is úgy gondolta, többre való annál, mint ahová született. Ha nem lettek volna a nadrágján azok a szégyenfoltok, melyek a foszladozó anyagot egybetartották, cicomás ruhában bárhol, bármikor királyfinak nézhették volna.
– Édesanyám, édesapám, nem idevaló vagyok! – hajtogatta.
– Édes fiam, mindenki odavaló, ahová érkezett, baljós dolog attól többre vágyni! – ráncolta a szemét az asszony.
– Édesanyám, ön olyan szépasszony, nem értem, miért nem királyfi lett a férje?
– Drága gyermekem, nekem apádtól nem kell jobb ember! Ő a párom, a társam, mindenben együtt vagyunk, megértjük és még mindig, sőt örökké szeretni fogjuk egymást! Akárcsak téged, hisz te vagy a szerelmünk élő gyümölcse… – fejtegette és könnybe lábadt a szeme.
Ha a fia a „nem ide való vagyok”, vagy a királyfi szót emlegette, az édesanyjának, de még az édesapjának is folyton folyvást elakadt a szava. Az apa olykor mogorván hátat fordított és kiment a kertbe, az anya pedig nem felelt a miértre, hanem lehajtott fejjel igyekezett a dolgára koncentrálni. A fiú sohasem értette, miért tesznek így, de hiába faggatózott, választ nem kapott.
– Szóval én vagyok a szerelmük gyümölcse? – kérdezte akkor is hetykén.
– I… igen… – préselte ki az asszony és idegesen pislogott lefelé.
– Hát, ahhoz képest elég vacak rongyokban járatnak… mondom, hogy nem idevaló vagyok én… néha azt álmodom, királyfi vagyok… pompás ruhákban pózolok, az asztal roskadozik a sok finomságtól, szolgák hada lesi minden kívánságom… hej…
– Fiam, a mi fajtánk… szóval maradjon mindenki a saját kaptafájánál…
– És ha ezt a kaptafát nem én választottam?
– Már itt vagy, és az nem véletlen, keress egy hozzád illő menyasszonyt, nősülj meg, szülessenek gyermekeid… ez az élet rendje! – dünnyögte az anyja.
– Ez mind szép és jó, régebben egészen biztosan másképp szólt minden, de manapság ilyen szegényes rongyokban nem találok magamhoz illő asszonyt! A mai lányok nem olyanok, mint régen, nekik már biztos alapok kellenek, ház, kincsek, megélhetés, arany, gyémánt…
– Mindenkinek megvan a párja… aki őszintén szeret, az nem várja el, hogy királyfi legyél! Nem szégyen a szegénység…
– Dehogyisnem…
– Drága fiam, akkor menj el a bálba ismerkedni, itthon sosem találsz rá az igazira!
– Az igazira? Nem akarok egy koldusból kettőt! Ha a bálban ismerkednék, csak valami hozzám hasonló szegény leányra akadnék rá… aztán hozzám jönne feleségül, szülne egy rakat gyereket, akiket nem tudom, miből tartanék el…
– Furcsa elképzeléseid vannak… a szeretet mindennél többet ér!
– Az meglehet, de azt például nem lehet megenni, és nem lehet ruhára cserélni, attól még nem leszek gazdag!
– Dehogynem, érzelmekben… a szívedben…
– Az nem elég! Nekem nem! Elég baj az, hogy ilyen szegények vagyunk… Jaj, minek is kellett ideszületnem… édesanyám, higgye el, nem idevaló vagyok! – bizonygatta.
– Édes fiam, ha gazdagságra vágysz, indulj el szerencsét próbálni, hátha megfogod az Isten lábát! Ki tudja, talán valahol megmentesz egy királylányt és ő lesz a feleséged. Aztán király lehetsz… – javasolta az édesanyja nagyokat sóhajtozva.
– Édesanyám, mese habbal… bár, mit nem adnék érte, ha igaza lenne! – sóhajtotta, majd lemondóan legyintett és bement a szobájába.
Eugenész nem vett részt a közös munkában, mert a földtúrást, az állattartást, a házimunkát alantasnak tartotta. A két szülő hétrét görnyedve is megteremtette a mindennapi betevőt, de a fiút nem érdekelte, ő sokkal többre, jobbra, nagyobbra vágyott. Csóválták is a fejüket a szülők, de nem tehettek ellene. Igyekeztek feledtetni vele az álmait…
– Csak el innen, csak innen el! – sóhajtozta álmodozásai közben.
Egyre nagyobb vágyai lettek, palotákról, kastélyokról, hintókról ábrándozott, és szolgák hadáról, akik minden kívánságát lesik.
– Mit nem adnék érte, hogy így legyen! Minden kincsem odaadnám… – mondta ki hangosan.
Magában pedig jót nevetett:
„Hiszen nincsen semmi kincsem, azt oda is adhatnám!”
Így aludt el…
A váratlan vendég
Másnap felébredt és várta, hogy valami nagy csoda történjen, hiszen éppen a huszonegyedik születésnapjára virradt. Mikor kinyitotta a szemét, már javában delelőn állt a Nap, az egész házat beragyogta. A tikkasztó hőségben a szülei a konyhában tüsténkedtek, ő pedig nagy nehezen kicsoszogott, hogy megnézze, miféle zöldséggel ünnepelheti a felnőtté válása napját.
Amikor meglátta a nagy tál uborkát, amit a szülei éppen az üvegekbe raktak, az érettebbekből pedig magot szereztek, hogy jövőre is legyen mit elvetni, elborult az agya.
– Maguknak még a mai nap sem más, mint a többi? Komolyan uborka lesz az ebéd és a vacsora is? Ó! Mit vétettem, mit vétettem, hogy ezt kell, megérjem? – fogta meg a fejét.
A szülei nem szóltak semmit, már régen lemondtak arról, hogy ilyenkor, amikor a düh kitör belőle, megértsék, vagy vigasztalják.
Eugenésznek tombolhatnékja támadt. Dühében felrúgta a vödröt, meg a kosarat, amiben az uborkát válogatták. Azután földhöz vágta a kenyeret.
Az édesapjában felforrt a méreg, de türtőztette magát és tovább válogatta az uborkát, mintha mi sem történt volna.
„Majd meglátjuk, mikor a saját kenyered eszed, hogy az ételt hogy fogod hajigálni!” – morogta magában.
Az édesanyja lelke sírt…
Kifelé nem mutatott semmit, de belül zokogott:
„Istenem, mit vétettem? Hol rontottam el? Sajnálom, hogy ilyen fiúnk lett, talán, ha elmenne világot látni… kérlek, történjen már valami!”
Abban az évben kivételesen jól sikerült az uborkatermés, a vele való munka egész napra, sőt egy egész hétre kitartott. Miután Eugenész kidühöngte magát, felvette a földről a kenyeret, szelt magának egy jó nagy szeletet, tett rá egy kis szalonnazsírt és egy uborka után nyúlt, hogy eszik hozzá. Az édesapja azonban akkor olyan villámló tekintettel nézett rá, amitől egyből elengedte a zöldséget.
Felhúzott orral bevonult a szobájába és ki sem dugta onnan az orrát.
A szülők fájó szívvel válogattak tovább, s bár nem szóltak, de mindketten ugyanarra gondoltak:
„Most már történnie kell valaminek!”
Abban a pillanatban elborult az ég, hatalmasat dörgött, villámlott, sűrű sötét felhők gyülekeztek és kitört a vihar. A derült égből olyan égiháború csapott le rájuk, mint még soha, és úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék a vizet. Kisvártatva borsónyi jégdarabok verték a tetőt. A szegény asszony ijedtében rohant, hogy minden ablakot bezárjon. Rémülten ültek a konyha közepén, várták, hogy a nem kívánt csata továbbálljon.
Ekkor többször mintha zörgésre lettek volna figyelmesek.
– Kopogtak? – tűnődött az asszony.
– Á dehogy, csak veri az ördög a feleségét…
– Jó uram, de nem hallottad? Megint… fülelj csak egy picit… az égzengés közben mintha valaki zörögne a kapun, úgy, mint tudod, mikor…
– Ugyan, ki járna ilyenkor odakinn, amikor még a kutyát sem verik ki az ehhez hasonló ítéletidőben?
– Pszt… maradjunk csendben… – fülelt az asszony.
– Csakugyan… valaki zörgeti a nagykaput!
– Eredj ki, nézd meg, mit akar az a szerencsétlen! Csak nem?
– Megyek, no…
Azzal a szegény ember magára kapott egy nagykabátot és a zuhogó áradatban kirohant a kapuig. A szegény asszony az ajtóból leste, de a sűrű vízesésen át alig látta, mi történik. Mikor a párja már újra az ajtóban állt, akkor vette észre az idegent.
– Egy szegény vándor kért bebocsátást, hiszen bőrig ázott a nyomorult… – magyarázta az öreg.
– Jó napot kívánok! Kerüljön beljebb! – tessékelte az asszony.
– Jó napot, adjon Isten, jobbat, mint most… – felelte a bőrig ázott.
– Az imént még hétágra sütött a nap… derült égből villám… – felelte az öreg.
Szegény ifjú annyira elázott, hogy alig lehetett ráismerni. Az asszony azonnal adott neki egy száraz törölközőt, a fia ruhái közül sietve kikapott pár kopottas holmit, közben az öreg begyújtott a tűzhelybe. A bőrig ázott vándor felmelegítette a jeges zuháréban átfázott tagjait, megszárítgatta a haját és magára öltötte a kölcsön kapott ruhákat. Akkor mindketten döbbenten meredtek rá… Aztán sietősen elfordultak. Az ember tovább válogatta az uborkát, az asszony átöblítette az idegen ruháit és felaggatta száradni.
– Foglaljon helyet körünkben, mi járatban van errefelé? – mutatott a székre az öreg.
– Hát éppen vándorútra indultam, csodákat kerestem, mert szörnyen sivár az életem… de alig tettem meg néhány mérföldet, elkapott ez az ítéletidő. Köszönöm, hogy beengedtek, pedig azt sem tudják, ki vagyok!
– Szeretettel tettük, egy embertársunk sem szenvedhet ilyenkor a szabadban… – felelte a kedves asszony, miközben egy pohár forró teát nyomott az idegen kezébe.
– És magukat nem is érdekli, hogy ki vagyok?
– Ha fontosnak tartja, bizonyára elmondja… most fontosabb az, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt… egy kis házi sütésű kenyerünk van szalonnazsírral és hozzá uborka… – ajánlotta fel a készletet.
– Nagyon köszönöm, elfogadom, még soha… illetve rég ettem ilyeneket…
Az asszony levágott egy nagy szelet kenyeret, szalonnazsírral megkente és felvágott pár szép nagy uborkát. A vándor az asztalhoz ült és olyan jóízűen befalta, mintha soha életében nem evett volna olyan finomat. Mikor végzett, bár még evett volna, de látta, hogy a vendéglátói mennyire szegények, megtörölte a száját és így szólt.
– Kedves asszonyom és uram… nagyon köszönöm a szíves vendéglátást, majd meghálálom…
– Dehogyis, nem kell! Nem azért tettük, ne is gondoljon ilyenre! – szabadkozott az asszony, a férje pedig bólogatott.
– Hát jó, akkor segítek a munkában!
A szegény asszony, meg a szegény ember hiába tiltakoztak, a vándor közéjük ült egy lócára és velük válogatta az uborkát.
A ruhái még a szárítón lógtak, csöpögött belőlük a víz, ezért gondolni sem mert arra, hogy távozzon, pedig közben elállt az eső. Az ég kitisztult és a vidám napocska előbújt a felhők mögül.
Uborkaválogatás közben elmesélte, hogy egy módos gazda fia, kinek meghaltak a szülei, nincsenek rokonai, ezért indult el szerencsét próbálni.
Erre már a két kis öreg majdnem sírva fakadt. Hiszen mindig ilyen gyermeket szerettek volna… Olyat, aki leül velük dolgozni, képes velük beszélgetni, és ha éppen úgy hozza a sors, akkor elindul világot látni, hátha tanul valamit a nagy idegenben. Már-már meg is feledkeztek Eugenészről, aki a szobában duzzogott. A vándor még külsőleg is hasonlított a saját fiúkra, sőt a rongyaiban egészen úgy nézett ki, mintha a fiúk jobbik énjét testesítette volna meg…
Ekkor azonban Eugenész kilépett a szoba fogságából és meglepetten tapasztalta, hogy egy idegen ül a szülei között. Mogorván odavakkantott:
– Na, mi az, amíg én a szobámban voltam, befogadtak egy idegent?
– Ejnye! Fiam, hogy lehetsz ilyen, üdvözöld az urat!
– Nem üdvözlöm, mert ő tolakodott ide, köszönjön ő előre!
A vándor felállt és kedvesen bemutatkozott.
– Jó napot fiatalúr, Olivér vagyok… – hajolt meg előtte.
– No, fene… Olivér? Én meg Eugenész… és mi szél hozta ide? Csak nem be akar költözni hozzánk?
– Nem, kedves uram… bekéredzkedtem, mert elkapott az ítéletidő, de mihelyt megszáradnak a rongyaim, azonnal tovább állok.
– Akkor jó… – bólintott Eugenész.
Ám irigyelni kezdte, hogy a szülei milyen jól megértik magukat a fiúval. Sőt, azt is észrevette, hogy a ruháit viseli, no meg az asztalon lévő tányérból kikövetkeztette, hogy már enni is adtak neki. Elöntötte a pulykaméreg, de mégsem akart túlságosan neveletlennek és szemtelennek látszani, hát ezt nem tette szóvá. Viszont csak furdalta a kíváncsiság és megszólalt:
– Azért nem gondoltam, hogy a születésnapomon is zsíros kenyér lesz az ebéd… hozzá azzal az undorító uborkával…
– Nekem is ma van a születésnapom, és ilyen finomat még életemben nem ettem! – lelkesedett a vándor.
– Biztosan valami mással tömte a fejét eddig… de ha minden nap ez lenne a vacsorája, nem ezt mondaná!
– Ebben az ételben nemcsak a kenyér, az uborka és a zsír volt a finom… – suttogta a vándor.
– Hanem?
– A benne lévő szeretet…
– Á! Te jó ég! Ekkora badarságot sem hallottam mostanában! Még hogy a benne lévő szeretet! Atyám, hova kerültem? – csapott a homlokára.
– Az étel attól finom, ha szeretettel készítik, ha belefőzik a szívüket-lelküket, és ön kiváltképp szerencsés, hogy ilyen édesanyja van, aki így készíti az ételeket, és ez minden egyéb tevékenységére igaz…
– Honnan tudja azt maga? Ugyan! – legyintett.
– Nekem elég egy szó és tudom… – bólintott a vándor.
– Na, én megyek! Mára ennyi öntömjénezés elég lesz! – azzal befordult a szobába és magára zárta a nehéz faajtót.
A vándor a szülőkkel estére befejezte az uborka eltevést és a magválogatást.
Majd vacsorát készítettek és miután megkérték, maradjon még éjszakára, ő pedig elfogadta, a pitvarban megvetették az ágyát. Olyan jóízűen még soha életében nem hajtotta álomra a fejét és nem aludt olyan édesdeden mióta megszületett. Ennyi szeretetet sem tudott felgyűjteni addigi huszonegy évében…
Úgy aludt, mint a bunda, még a nyála is kicsordult…
Másnap reggel jókor felkelt, amikor a vendéglátói és mivel még nedvesek voltak a ruhái, kitették a napra, ő pedig hálából velük ment kapálni a kertbe.
És ez így ment három nap, három éjjel. A ruhák valahogy nem akartak megszáradni…
A szegény kis öregek szívesen befogadták volna a vándort, de tartottak tőle, hogy a fiúk megharagszik…
A vándor szívesen ott maradt volna örökre… de hát nem az ő otthona volt…

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s