41. Az álmok hálójában

Valamikor eszembe jutott ez a cím, s meg is jelent előttem a történet képe, mikor elkezdtem papírra vetni, kikerekedett belőle egy teljes meseregény. Persze Eugenész közbelépett és meg is íródott előbb…
Egyszer egy világszép szegény leány útnak indul, hogy megkeresse az elveszett álmait. Útközben sokféle kalandban lesz része, melyekről sohasem tudja eldönteni, hogy igazak, vagy csupán álmok. Találkozik Cifikével, az Inci-Finci egérkirály legkisebbik leányával, az Álomtündérrel és a fehér bagollyal.
Megmenti Pille Virágot, a kis medvebocsot és Szarvasbogár Szilárdot, akik cserébe segítséget ígérnek neki. Végül eljut a Vasorrú bába palotájába, ahol több próbát is ki kell állnia, s ott ismeri meg Garbonarat, a Vasorrú Bába legkisebb fiát. Vajon az álomlány megtalálja az álmait?

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/az-almok-halojaban

*********************************************************************

Az elvesztett álmok
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy meseszép kisváros, annak a szélében, egy domb tetején, ahonnan pazar kilátás nyílt a környező hegyekre és a kerek tóra, álldogált egy mézeskalács házikó. Abban a házikóban éldegélt Flóra a szüleivel. A lány olyan gyönyörű volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem, a környéken párja nem akadt.
A szülei imádták, s mindig a legjobbat szerették volna neki, bár nagyon szegények voltak, mégis remélték, hogy egy szép napon biztosan eljön érte a királyfi fehér lovon…
A királyváros azonban olyan távol volt tőlük, hogy jóformán csak a nevét ismerték az uralkodó családnak, de még soha életükben nem látták őket.
– Ez a lány egyszer még királynő lesz! – mondogatták neki.
– Ugyan, dehogy… – szabódott a lány.
– Flórácskám, hisz egy ilyen világra szóló szépséget kár lenne bújtatni az ismeretlenség sötét homályában.
– Ugyan drága szüleim! Egy ilyen szegény lányért nem jön el a királyfi!
– Dehogynem, jön az, ha itt az ideje! – bíztatta az édesanyja.
– Hát persze, és pont fehér lovon, igaz? – kacagta Flóra.
– Miért ne? – mosolygott az édesanyja.
– Á! Ilyen, csak a mesékben van… igaz édesapám? – kérdezte a lány.
– Botorság… – legyintett az édesapja.
Ám hiába kérdezgették, mire gondolt, a királyfira, a fehér lóra, vagy egyáltalán az egész ötletre, nem felelt. Az öreg a bajsza alatt mormogott valamit, és inkább kiment a mezőre szénát forgatni.
Anya és lánya jót mulattak az ötleten, s valahol a lelkük mélyén remélték, hogy egyszer tényleg eljön az a nap…
– Milyen szép is a remény, amikor az ember bizseregve várhat olyan nagy csodára, amilyet nem hinne el senki…
– Bizony…
Boldogságban, békességben, szeretetben töltötték napjaikat, azt hitték ennek az idillnek sohasem lesz vége.
Ám egy napon hirtelen meghalt az édesapa, majd rá két napra az édesanya is. Flóra épp eladó sorba került, és rögtön olyan teher hárult reá, amelybe majdnem beleroppant. Mire mindent elintézett, teljesen kimerült. Szívében mélységes bánattal feküdt el az ágyon és a mennyezetet bámulva várta, hogy történjen valami.
Mire várok, mire várok,
mikor elhagytak az álmok,
szeretném, ha szeretnétek,
hogyha újra itt lennétek!
Sóhajtozta.
Rajtuk kívül az ég egy adta világon nem volt senkije.
Teljes szívéből, lelkéből hitte, hogy egy nap újra látja majd a szüleit, akiket mindennél jobban imádott. És valóban, azon kapta magát, hogy arra vár, hátha a szülei még egyszer visszatérnek hozzá.
„A halál visszafordíthatatlan, mégis olyan hihetetlen, olyan elképzelhetetlen, hogy minden percben azt hiszem, csak álmodom, s ha felébredek, minden olyan lesz, mint annak előtte.” – gondolta.
Aztán elkezdett képzelődni…
Sokszor még nappal is látta őket, ugyanazt a tevékenységet végezték, mint életükben, de ha meg akarta fogni a képet, szertefoszlottak a levegőben. Így inkább békésen üldögélt a padon és nézte, amint az édesanyja serényen tüsténkedik a konyhában, vagy, ahogy az édesapja a kinti munkákat végzi. Este azután közösen elköltötték a vacsorát, utána pedig meséltek.
„Hej, amíg így történt, minden rendben volt, természetesnek vettem, sohasem gondoltam, hogy a boldog hétköznapok ennyire hiányozhatnak, nemcsak az ünnepek. Boldog voltam, és nem is tudtam róla… Most pedig… Óh, drága jó szüleim! Bárcsak még egyszer láthatnálak, még egyszer ölelhetnélek benneteket, és elmondhatnám, milyen földöntúli örömöt okoztatok nekem!” – kívánta.
Ám hiába sóhajtozott, nem változott semmi. Egyedül maradt a mézeskalács házikóban, nem volt sem édesapja, sem édesanyja.
Árva vagyok árva,
világnak árvája,
sem apám sem anyám,
ajtót nem nyit reám!
Hiába kiáltozott, sírt, zokogott: „Miért hagytatok el?” – Senki sem válaszolt.
Aztán egy napon szörnyű dologra ébredt rá. Nem látott többé álmokat, sem jelenéseket. Már nem figyelhette meg, amint az édesanyja serényen tüsténkedik a konyhában, vagy az édesapja a kinti munkákat végzi.
Csend lett… örök és néma csend.
És ez a csend őrjítően zúgott a fejében.
Ahogyan este lefeküdt, úgy ébredt reggel, közben se nem látott, se nem tapasztalt semmit.
Bánatában keservesen itatta az egereket.

Hetek múltán felfigyelt a sarokra, ahonnan egyszer csak egy igazi kisegér bújt elő. Furcsának találta, hogy amikor megpillantotta, nem ijedt meg tőle és nem szaladt vissza a lyukba. Sőt! Inkább érdeklődve közelített hozzá és egyenesen a szemébe nézett. Flóra tovább könnyezett, s a sós nedűből egy kis patak keletkezett, mely elindult az ajtón kifelé, onnan kifolyt az utcára és a dombról lefelé végighömpölygött a kisvároson. Mindenki tudta, hogy Flóra bánatának folyama sodródik a tó felé, onnan pedig Fürge patakkal lecsörgedezik a Fehér Tengerig. Tudták, de senkinek sem sikerült vigaszt nyújtania, vagy valami olyasmit mondania, amellyel új erőre kaphatott volna.
A kérők is elijedtek tőle, pedig addig alig lehetett lerázni őket. Úgy hemzsegtek körülötte, mint a méhek a virágokon. Most azonban elpártoltak…
– Kinek kell egy szomorúfűz?
– Még a végén olyan utódokat hoz világra, akikkel egész álló nap sírhatunk, ríhatunk!
– Egy ilyen búbánatos virágszál bármilyen gyönyörű is, nem kell senkinek! – hangoztatták.
Ám a kisegér nagy érdeklődéssel szemlélte a történteket. Pici gombszemei bölcsen ragyogtak, ráadásul egyre közelebb merészkedett a lányhoz.
– Kedves Flóra, elmondanád, miért keseregsz?
– Jaj, te kedves kisegér, ne is kérdezd! Nagy az én bánatom, hisz mindenki elhagyott, a világon senkim sem maradt. Sem apám, sem anyám, se hozományom, de ez nem bántana annyira, mint inkább az, hogy már az álmaim is örökre elillantak… Reggelente úgy ébredek, mintha nem én lennék én… mintha nem élnék… sokszor azt hittem, a szüleim után én is meghalhatok, de ha jól értelmezem, még mindig itt vagyok! Itt vagyok egyáltalán? – kérdezte az egeret.
– Igen itt vagy, a könnypatak jelzi, hogy élsz! – mutatott az áradatra.
– Látom… – szipogta, de nem bírta abbahagyni.
– Te jóságos ég, jaj, miket beszélek, és kihez? Bizonyára hallucinálok, ez nem lehet, egy beszélő egér? – sopánkodott.
– Hallucináció ide, vagy oda, én bizony beszélek! – felelte az egérke.
– Akkor most álmodom? Téged álmodlak?
– Nem, én igazi vagyok, csípj a karodba, hogy érezd, te is az vagy!
– Hát jó, nem bánom, legyen… ki vagy te? – kérdezte, mikor jó alaposan belecsípett a karjába.
– Aú! Hát mégis élek… ez nem álom… – állapította meg.
– Szóval, ki vagy te?
– Én Cifike vagyok… az Inci-Finci Egérkirályság királyának a legkisebbik leánya… sorsunk hasonló, megértelek…
– Sorsunk hasonló? Miért neked is meghaltak a szüleid?
– Nem, csak én sem tudok álmodni! Elvesztettem az álmaim, akárcsak te!
– Ah, vagy úgy… akkor is lehet nem álmodni, amikor élnek a szüleid?
– Igen, sajnos… előfordulhat…
– Miért?
– Ha én azt tudnám, akkor biztosan álmodnék… hanem most nem ezért jöttem! Egészen más okból!
– Csak nem hozzám jöttél? – csodálkozott a lány.
– De bizony, hogy hozzád! Egyenesen hozzád!
– Miért?
– Az Egérkirályság Jó Tündére, Ervínia azt javasolta, hogy téged keresselek meg és mondjam el a jó tanácsát. Ha neked sikerül újra álmodnod, akkor nekem is, úgyhogy közös az érdekünk…
– Hogyan? Miért függenek a te álmaid az enyémektől?
– Ezt csak a jó tündér tudhatja… Ervínia azt mondja, te megtalálhatod az álmainkat…
– Hogyan? És miért én?
– Azt nem tudom, csak azt, hogy nagyon messzire… el kell menned…
– Nem bánom, mondd el a jó tanácsokat.
– Szóval kerekedj fel egy nagy útra, kövesd a könnyfolyamot, az mutat neked utat, menj egyenesen délre és egyszer csak egy nagy barlanghoz érkezel. Ott majd mindenféle szörnyek el akarnak riasztani, de neked nem szabad elhinned őket! Az egész csupán illúzió! Vagyis nem valódi, csak látomás…
– Miféle látomás? Álom?
– Nem, egyáltalán nem, inkább valamilyen fantáziaképek… tudod, amilyeneket a mesekönyvekben látni. Az a különbség, hogy ezek élőnek tűnnek, de nem azok! Viszont, ha hagyod őket, elpusztíthatnak… Ha azonban elmondod, hogy:
Tudom, ezek látomások,
nem igazak, csak képmások,
tűnjetek el éppen mostan,
hadd lássak már világosan!
Egyszóval, ezt a mondókát mondogasd, míg a rémképek el nem tűnnek, kisvártatva pedig megjelenik az Álomtündér…
– Az álomtündér?
– Igen!
– És ő mit fog mondani?
– Az érzéseidtől, a kérdéseidtől és a válaszaidtól függ… előre nem tudhatjuk… de az bizonyos, hogy mielőtt kérdezel, vagy válaszolsz, tízig kell számolnod…
– Miért?
– Mert közben a szíved megsúgja a helyes szót…
– Nahát… ilyet sem hallottam még! Minden esetre ettől az állapottól minden más jobb lehet… igazad van, most azonnal indulok!
– Ennek örülök! Jaj, de jó! Remélem, megtalálod az álmaid, hogy én is újra álmodhassak! – tapsikolt az egérke.
– Azt hiszem, én is örülök, ha nem jöttél volna, előbb–utóbb biztosan elemésztem magam…
– Épp időben érkeztem! – örvendezett Cifike.
Flóra felállt, kifújta az orrát, letörölte a szemeit, vett egy mély lélegzetet és belekezdett. Előkereste a tarisznyáját, tett bele egy üveg otthoni kútvizet, egy kis kendőbe hamuban sült pogácsát csomagolt, majd a vállára akasztotta a tarisznyát és útilaput kötött a talpára.
– Kedves Cifike! Viszlát! – köszönt az egérnek.
– Itt várok rád! – integetett az egérleány.
Flóra kinyitotta a nagykaput, és hatalmas sóhajjal kilépett a nagybetűs életbe.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mindig egyenesen délre, követte a könnyfolyamot, mely egyre keskenyedett, és apadt, de a barlangot sehol sem lelte. Hét nap és hét éjjel megállás nélkül rótta az utat, mire annyira kifáradt, hogy jártányi ereje sem maradt. Elfogyott a vize, elapadt a folyó, megette a pogácsa utolsó morzsáját is…
Ekkor már nem érdekelte sem a barlang, sem az Álomtündér, az összes maradék erejével az út szélére vonszolta magát és összerogyott.
– Pihennem kell, aludnom, nem bírom tovább… – sóhajtotta.
Lehunyta a szemeit, és azon nyomban elaludt.
Az Álomtündér
Mikor felnyitotta a pilláit, furcsa mód a barlang bejáratánál állt. Teljesen ledöbbent, még a szemeit is megdörzsölte.
– A mindenségit, épp ezt kerestem, ennyire kifulladtam, hogy nem vettem észre, hol vagyok? – ámuldozott, de nem maradt ideje tovább töprengeni.
A hatalmas barlang bejárata előtt megjelent egy hétfejű sárkány. Pörgött forgott dühében, és olyan kénköves tüzet okádott, hogy minden leégett tőle, még a legmagasabb égig érő fa is azon mód hamuként omlott a földre.
Flóra reszketett, szíve a torkában dobogott, ijedtében földbe gyökerezett a lába, majd mikor képessé vált megmozdulni, egyre csak hátrált.
Mikor már majdnem megfutamodott, eszébe jutott az egérke mondókája és sebtében a sárkány felé kiáltotta:
Tudom, ezek látomások,
nem igazak, csak képmások,
tűnjetek el éppen mostan,
hadd lássak már világosan!
Hát, uram fia, amint végigmondta, a félelmetes sárkány egy csapásra szertefoszlott.
Csak a füstje maradt a levegőben…
Flórának azonban még annyi ideje sem maradt, hogy a félelemtől verítékező homlokát megtörölje, máris megjelent a következő rém. Előbb fel sem ismerte, mi lehet az, aztán rájött, hogy bizonyára egy rókafarkaskutya, aki olyan félelmetesen vicsorított, hogy azt hitte, nyomban széttépi. Alig maradt ideje kinyögni:
Tudom, ezek látomások,
nem igazak, csak képmások,
tűnjetek el éppen mostan,
hadd lássak már világosan!
A háromfejű rém fogainak csattogása még a levegőben rezgett, de a teste már eltűnt.
– Hála az égnek! – sóhajtott fel a lány.
Ekkor három haramia lendítette magasba a szablyáját, azt kiáltozva:
– Most aztán halálnak halálával halsz meg! – azzal egyszerre suhintottak felé a szablyájukkal.
Flóra ugyanúgy tett, mint az előző kettőnél. Szélsebesen elskandálta a mondókát:
Tudom, ezek látomások,
nem igazak, csak képmások,
tűnjetek el éppen mostan,
hadd lássak már világosan!
A szablyák suhintásának hangja sőt, még a szele is megcsapta az arcát, de szerencsére eltűntek a gazdáikkal együtt.
Azt hitte, már vége, mert letelt a három próba, de sajnos, tévedett. Összesen huszonegy félelmetes látomás kísértette meg, a szellemektől kezdve az ördögökön át a kígyókig, mire vége szakadt a rémisztgetésnek.
Flóra tétován álldogált a barlang bejárata előtt. Éppen azon tűnődött, hogy belépjen, vagy ne, amikor hatalmas fényesség kerekedett. Teljesen elvakította, ezért gyorsan a szeme elé kapta a kezét. Mikor a fény csillapodni látszott, leengedte a kezeit.
Hát uram fia, mit látott?
Egy talpig kékesfehéren vakító fényes tündér állt előtte. Meg sem bírt szólalni, annyira meglepődött, lenyűgözte a tündér gyönyörűsége.
– Szépséges álomfényes napot! – hajolt meg a tündér.
– Bo… bocsánat, neked is… viszont kívánom. – dadogta a lány.
– Mi járatban vagy errefelé, ahol még a madár sem jár?
– Engem az… engem… – hebegte.
Sehogyan sem bírta kimondani, hogy egy egérke tanácsára indult útnak. A nyelve egyszerűen nem állt rá.
– Jól van, tudom, ki vagy s miért jöttél, ezek csupán formalitások… – mosolygott a tündér.
A lány bólintott.
– Egyszóval elvesztetted az álmaidat…
– Igen! – bátorodott fel.
– Hallgatlak! – intett a tündér.
– Ha ismersz, és tudod, ki vagyok, akkor azt is tudod, hogy elvesztettem a szüleimet, egyedül élek… félek, mert egyedül vagyok a nagyvilágban és folyton keseregve még kérőre sincs esélyem. Ám mégsem ez a legnagyobb gondom. Az álmok… az álmok nagyon hiányoznak…
– Van megoldás, kérdés, meddig akarsz elmenni?
– Akár a végsőkig is… nekem már úgyis minden mindegy…
– Ahogy gondolod… de tudnod kell, semmi sem garancia, bármikor odaveszhetsz…
– Vállalom!
– Jól van, látom már elhatároztad magad! – bólintott az Álomtündér.
Azzal elővette az arany varázspálcáját és hármat suhintott vele a levegőben.
A következő pillanatban egy szelencét tartott a kezében, benne három különlegesen fénylő bogyóval.
– Itt ez a három egyforma pirula! Mindegyik más megoldást rejt magában, de kívülről nem látszik, melyik-melyik.
– Érdekes…
– Igen érdekesek… és különlegesek… titokzatosak… egyedül neked készültek!
– Mire valók?
– Az imént említetted, hogy az álmaid visszaszerzéséért a végsőkig elmennél, elmondom hát, mit rejthetnek magukban ezek a különleges pirulák. Az egyik semmilyen változást nem ígér, vagyis minden a régi marad. Ha azt választod, akkor szépen elköszönünk, hazamész és holnap reggel úgy ébredsz, mintha itt sem lettél volna, az elveszett álmaid soha nem térnek vissza és erre a találkozásra sem fogsz emlékezni! A másikban ott rejlik a lehetőség… hogy is fogalmazzam, hogy megértsd… szóval a másikkal teljesen átlendülsz az álmok birodalmába, vagyis soha sem térsz vissza onnan. A harmadik pirulában rejlik az igazi megoldás, ha azt választod, előbb az álmok hálójában fogsz lebegni, elvisz mindenféle képtelen képzeletbeli helyre, majd szép lassan visszatérsz a valóságba és attól a naptól újra képes leszel álmodni…
– Hej, de jó is volna az utóbbi…
– Jó volna, de sajnos előre nem lehet tudni, hogy melyiket választod… Csak akkor láss hozzá, ha valóban kész vagy elfogadni bármit, amit a sors eléd tár. Érezned kell, hogy minden mindegy, nem számít, melyiket választod, elfogadod!
– Azt hiszem, már érzem is… nekem már úgyis minden mindegy, így sem jó, úgy sem jó, tehát nem számít, melyiket választom. Ha elfeledem, hogy itt jártam, és lehetőségem lett volna jobb helyzetbe kerülni, úgysem fogok emlékezni, ha átlendülök az álmok birodalmába, legalább boldog leszek, mint aki a tündérmesékben él… ha pedig mégis összejönne a harmadik lehetőség, hát annak nagyon örülnék…
– Helyes! Látom, helyén van a szíved és az eszed! Akkor hát lássunk neki! Az lesz a feladatod, hogy válassz ki egyet, mert a háromból csak az egyik lehet a tiéd…
– Hogyan?
– Hunyd be a szemed, koncentrálj a vágyaidra és csukott szemmel nyúlj a három pirula felé. Amelyik fölött bizsergést érzel, azt vedd el. Hogy melyiket választottad a három közül, sajna akkor derül ki, ha már lenyelted a kezedben lévőt, sőt, még akkor sem. Ám akkor már nincs visszaút…
– Legalább megtudjuk, mire számíthatok, ettől minden csak jobb lehet…
– Igen… de ne aggódj, ha az érzéseid tiszták, ha a szívedre hallgatsz, ha a vágyaid összhangban állnak a gondolataiddal és a tetteiddel, vagyis hajlandó vagy bármit megtenni az álmaidért, akkor a számodra legmegfelelőbb fölött kezd el bizseregni az ujjad…
– Ez nagyon izgalmas és egyben félelmetes is… de nincs mit vesztenem… belevágok… – határozott Flóra.
– Jól van… sejtettem, hogy ezt fogod mondani… – mosolygott a tündér és odatartotta a pirulákat…
Flóra becsukta a szemét, reszkető kézzel nyúlt a pirulák fölé, engedte, hogy az érzékei vezéreljék, majd választott.
– Ez lesz az… tisztán éreztem a rezgést! – emelte magasba és a verőfényes nap felé tartotta a kiválasztottat.
A nagy ragyogástól a pirula még fényesebben csillogott, ráadásul érezhetően rezgett az ujjai között.
– Biztosan jól döntöttél! – bólintott a tündér.
– Érzem, de mégis kétségeim támadtak… nem is tudom… vajon melyiket választottam?
– Amelyik számodra a leghasznosabb! Az élet tudja azt…
– Remélem…
– Most pedig nyeld le és add át magad a történéseknek!
– Milyen színűek valójában? – nézte a bogyókat tétován, mert az övét még nem merte lenyelni.
Húzta az időt…
– Vörös, lila és kék… A kék nem ígér változást, a vörössel az álmok hálójába repülsz, a lilában rejlik a vegyes megoldás, attól előbb az álmok hálójában lebegnél, majd szép lassan visszatérhetnél a valóságba és attól a naptól újra képes lennél álmodni…
– Vajon most melyiket nyelem le? Bárcsak a lila lenne…
– Már döntöttél…
– Hát igen… és tényleg csukott szemmel nyúltam érte, és csak ez az egy bizsegett…
– Nyeld le, engedj utat a változásnak!
– Engedek… – lehelte.
Flóra átszellemülten vette a nyelvére a ragyogó pirulát. Egy ideig érzékelte az enyhe bizsergését, majd gyorsan lenyelte.
Minden elhomályosult előtte.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s