44. A Jégcsaptündér könnyei

Valamikor réges-régen, a világnak kezdetén szárnyra kelt egy legenda a Jégcsaptündér létezéséről, akinek a könnyei sok szenvedő embert meggyógyítottak, amíg hittek benne és közel álltak hozzá. Az emberek egyre inkább eltávolodtak a legendának tartott történettől és már nem vélték igaznak az ősi mesemondók által egy titkos kódexbe összegyűjtött történeteket. Igaz, a kódex a születése pillanatában azonnal önálló életre kelt és a maga útját járta. Kizárólag ott és akkor jelent meg, ahol, és akinek a legnagyobb szüksége volt a segítségére. Sokan még ma is fejcsóválva pödörik meg a bajszukat és azt mondogatják: „Majd hiszem, ha a saját szememmel látom.” Ám ez a fantasztikus ország mindenki számára csak akkor létezik, csak akkor látható, ha hisz benne… Igaz, avatatlan szemek nem is pillanthatják meg, ma már kizárólag az arra érdemes gyermekek láthatják. Ők is csupán az álmaikban, s mire felébrednek, egyáltalán nem emlékeznek rá. Így van ez rendjén, Jégország őrzői vigyáznak, nehogy illetéktelen személy bukkanjon rá ama tündöklően misztikus világra, ahol örök időktől örökké minden csupa szépség, öröm, tánc, zene és végtelen szeretet. Némelyik szülő esténként még ma is elmeséli gyermekének és együtt merülnek el az álmok világában.
Történt egyszer, hogy egy kislány, akit Tündikének neveztek a szülei, elveszítette az édesanyját és ettől annyira rosszul érezte magát, hogy olyan dolgokat tett, amit egyébként meg sem próbált volna. Az édesapja sem tudta megvigasztalni, hiszen ő is naponta siránkozott a nagy-nagy veszteségen. A kislány tanító nénije javasolta a könyvtárat és az olvasást.
Tündike kalandjai ekkor kezdődnek, elindul, hogy megkeresse a Jégcsaptündért, akinek a könnyei talán rajta is segítenek.
Hosszú-hosszú útja során olyasmire is rálel, amire nem is számított…

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/a-jegcsaptunder-konnyei

**************************************************************************

Az öreg

Hol volt, hol nem volt, a világnak egy nagyon távoli sarkában volt egyszer egy kis település, ahol egyszerű népek éltek. Jól működött minden, akár egy nagycsaládban, mindenki végezte a dolgát, segítettek, ahol tudtak. Az idő haladásával azonban egyre inkább eltávolodtak egymástól, elkezdtek gyűjtögetni és a megszerzett javaikat félteni, amellett mindenkinek megvolt a maga gondja-baja, amivel nem akarta zavarni a másikat. Eluralkodott a kapzsiság, féltve őrizték a magántulajdont, minden és mindenki gyanús lett. Ha megtudtak valamit, nem adták tovább, titkaikat nem árulták el, nehogy mások is boldoguljanak. Árgus szemekkel lesték a többieket, attól tartva, hogy pusztán azért beszélgetnek velük, hogy kifosszák őket, vagy kipuhatolják féltve őrzött rejtélyeiket. Nem maradtak el a rosszindulatú pletykák, sőt az áskálódások sem. Kerítést húztak a telkek köré, az ajtókat zárva tartották és az ablakokra is rácsok kerültek. Az idegeneket kinézték, nem látták szívesen, legszívesebben a falut is körbezárták volna. Már nem éltek királyok, a nép is egyenlőnek számított, mégsem voltak túlságosan boldogok, mert nem hittek a mesékben, a csodákban, a szépben, a jóban, a szeretetben, inkább elmerültek saját problémáikban, s egyfolytában a szenvedéseket hangoztatták. Úton, útfélen panaszkodtak, s csodálkoztak, ha nem jutottak előrébb. Bárki megkérdezte, hogy vannak, válaszként egy egész siralomáradat zúdult a nyakába, így aztán többé inkább nem is kérdezgettek. Épp köszöntek és mentek tovább. Elidegenedtek, nem törődtek másokkal. Ebben a környezetben élték mindennapjaikat és várták a csodát, hátha történik valami, hátha egyszer majd jön valaki és megváltja őket…
Hajdanában, danában azonban még ezen a településen is különös dolognak jutottak tudomására. Egy zord téli napon ugyanis arra járt egy vándor, akit senki sem akart beengedni, mert vadidegen volt és féltek, hogy kirabolja őket.
– Szép napot jó emberek, szegény öreg vándor vagyok, rám tört ez az ítéletidő, kaphatnék szállást és egy adag meleg ételt? – kérdezgette.
A válaszokon azonban alaposan ledöbbent. Hiszen hallotta már a hírét ennek a falunak, mégsem akarta elhinni, hogy ennyire kapzsi, gonosz és zsugori emberek létezhetnek a világban. Amerre addig járt, azért csak akadt valaki, aki beengedte, még ha a legszegényebb is, aki az utolsó falat kenyerét osztotta meg vele. Itt azonban nem akarta senki befogadni. Házról házra járt és egyre szomorúbban kopogtatott be.
„Jaj, legalább csak egyetlen egy ember legyen, aki miatt azt gondolhatom, van még remény…” – sóhajtotta.
Ám bármerre is vitte az útja, hasonlóan durván utasították el.
– Mit keresne az én házamban egy vadidegen ember? – kérdezte az első, akihez bekopogott.
– Ugyan jóember, miért kelt útra ilyen időben?
– Hogy mit akar? – sikította hitetlenül egy termetes asszonyság.
– Mi vagyok én, szálloda? Menjen a panzióba! – csapta be az ajtót az orra előtt egy felháborodott középkorú férfi.
– Csak nem képzeli, nem ismerem magát… – felelte a következő.
– Mi közöm nekem magához?
– Menjen haza íziben!
– Tűnjön a szemem elől vén bolond, még az kell, hogy nálam dobja fel a talpát!
– Miért csúfítja a falu képét? Hordja el innen azt a rongyos irháját!
– Nem látja, hogy senki sem kíváncsi a társaságára?
– Ha ilyenkor útnak eredt, vessen magára! Nem látta, mi várja?
A jámbor öregember egyre letörtebben járta sorra a házakat, jó pár családnál próbálkozott, gazdagabbaknál, szegényebbeknél, de senki sem adott neki szállást. Mégsem ez bántotta annyira, hanem az érzések, a rosszindulat, a segíteni nem akarás, az elutasítás és az a mérhetetlen bizalmatlanság, amit mindenkinél tapasztalt. Búskomoran csóválta a fejét, és néha-néha az orra alatt dünnyögött.
Cudar időjárás tombolt azon a napon, a szél megszaggatta a téli álmot alvó fák ágait, tépte, marcangolta a háztetőket is, épp, hogy el nem szaladt velük. Ilyen időben még a kutyákat sem engedték ki, de a vándor éppen ekkor érkezett a településre. Nem véletlen…
Az emberek összesúgtak, felhívták egymást, hogy egy gyanús elem mászkál a faluban, bebocsáttatást kérve. A helyi rendőrt is értesítették, nézzen utána, ki ez a jött-ment betörőképű. Az öreg pedig tovább rótta az utat. A jeges hó vastagon lerakódott a szakadt kabátjára, a kopott sapkája alól kilógó csapzott hajára rá is fagyott, ahová odatapadt. Az arca és a keze elkékült, megdermedt, de nem törődött vele, azt gondolta, megleckézteti ezeket az irigy, önző embereket. Ezért az ősz öregember rőzsét gyűjtött a szél által letördelt ágakból és a fő téren tüzet csiholt, majd a lassú parázson elkezdte sütögetni a szalonnáját. Éppen akkor ért oda a rendőr, aki azonnali hatállyal el akarta zavarni.
– Uram, megkérem, hogy most rögtön távozzon a falunkból!
– Miért, mi a bűnöm? – kérdezte az öreg, és tovább forgatta a pálcára szúrt szalonnát.
– Zaklatja a lakosságot, megzavarja a békés nyugalmunkat…
– Ugyan, ön ezt békés nyugalomnak nevezi?
– Csönd van, nem? Önmagán kívül lát itt valami zavargást?
– Önmagam nem látom zavargásnak… kihalt a falu, ám mindenki a főteret lesi az ablakból, mikor űz el innen… ezt nevezi békés nyugalomnak? – mormogta a bajsza alatt.
– Akkor is kérem, hagyja el a falut és oltsa el a tüzet, ne zaklasson senkit!
– Mivel zaklattam bárkit is?
– Be akart kéredzkedni…
– Nézze uram, szerettem volna bejutni… hiszen az egész településen egy árva lelket sem látni. Mindenki otthon melegszik, ki sem dugja az orrát. A macskák a kemencénél és a kandallónál dorombolnak, a kutyáknak is kerestek egy melegebb zugot, és az emberek is összebújnak a vackukon… az ön felesége és a két kislánya is odabenn melegszenek a paplan alatt és a tévét nézik…
– Ezt maga honnan tudja? – lepődött meg a rendőr.
– Nem nehéz kitalálni… Ugye, elismeri, olyan hideg van, hogy megvesz az Isten hidege, olyan farkasordító hideg van, hogy még a kutyát sem verik ki ilyen időben?
– Hát… igen, hideg van, szó se róla, én sem rónám az utat, ha nem jelentették volna a szabálysértéseit! – nézte már szánakozva a kékre fagyott öreget.
– Miféle szabálysértéseket?
– Itt nem lehet tüzet rakni…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy nem lehet… de hiszen ég a tűz! – mutatta.
– Jó, lehetni lehet, de ez szabályellenes! Kérem, távozzon a falunkból!
– Eltávoznék én, csupán egy a gondom…
– Micsoda?
– Lenne egy kérdésem…
– Mondja csak…
– Azon tűnődöm, vajon önök itt boldogan élnek?
– Hogy jön ez ide?
– Nagyon is idejön… feleljen a kérdésre! – bólintott az öreg.
– Hm… hát persze, mindenki boldogan él! Megvan a háza, az autója, mindene, ami kell… ilyen cudar időben van, hol meghúzza magát és tüzelője is akad, amivel fűteni tud! A lakásban meleg és ennivaló is van. Kell ennél több? – sorolta.
– Na, látja! Szinte sejtettem… – csóválta a fejét az öreg.
– Mit is? – értetlenkedett a rendőr.
– Hogy ebben a faluban mit tekintenek értéknek… hajaj, jó helyre vetett a sorsom, de vajon szeretet van-e? – dünnyögte sokat sejtetően.
– Micsoda? Szeretet? – hökkent meg a rendőr.
– Az ám.
– De hát azt nem lehet megfizetni, azt nem lehet megvenni…
– Így van, jól mondja, kérem! Azt bizony nem lehet megfizetni, azt nem lehet megvenni. Tehát, önök szerint nem is érték?
– De, bizonyára az, csak… hogy is mondjam… – tétovázott.
– Pedig, ha tudná, hogy mindazok közül, amiket az imént felsorolt, a szeretet ér a legtöbbet, most nem lamentálna itt ennyire!
– Eh! – legyintett egyet a rendőr dühösen.
„Ez az öreg egy vén bolond, aki jó dolgában azt sem tudja, miről jár a szája. Bizonyára kifagyott az a maradék esze is, ha ilyen időben útra kelt. Ja, kérem, aki így tesz, az vessen magára! Mit bánom én, fagyjon meg! De ne a mi falunkat csúfítsa el, és hozza hírbe! Takarodjon el innen!” – gondolta.
Ám akkor az öreg mélységes nyugalommal felnézett rá, a rendőr a beszélgetés kezdete óta először nézett a szemeibe. Olyan tiszta kéken ragyogtak, amilyen kék szemeket még életében nem látott. Teljesen ledöbbent attól, amit érzett. Valami durvábbat akart éppen mondani, de attól a tekintettől torkán akadt a szó. Az öreg az iménti jéggé dermedt, elkékült képű szerencsétlen koldusból hirtelen átváltozott jóságos, kedves, meleg szeretetet árasztó bölccsé. A rendőr lehajtotta a fejét, lesütötte a szemeit és hazakullogott.
Az emberek kíváncsiak lettek, miért nem üldözte el a faluból az idegent, ezért a legvagányabb férfi kidugta az orrát a vackáról. Odarohant az öreghez, hogy majd akkor ő távolítja el a szégyenfoltot a falu középpontjáról, ám amikor közelebb ért hozzá, hirtelen lecsillapodott, hát még, amikor a szemébe nézett. Túllátott az időn, a jelenen, a múlton a jövőn. Nem létezett semmi más, csak az időtlen szeretet. A vad indulat egy csapásra lecsillapodott benne. Tétován állt meg a tűz melegénél.
– Jó estét uram, mi szél hozta erre? – kérdezte, mikor elmúlt a pillanat varázsa és csodálkozva fogta meg a torkát, mert alig akarta elhinni, hogy a szája ezt kérdezte.
– Szép jó estét uram, éppen erre vetett a sorsom, gondoltam, megmelegszem a tűznél, s aki fázik, megosztom vele a meleget, no meg a vacsorámat.
– Nemes cselekedet, ilyet mi évtizedek óta nem tettünk… ha jól emlékszem, talán soha… – nyögte ki akarata ellenére.
– Akkor épp itt az ideje, foglaljon helyet mellettem! – javasolta az öreg.
Azzal a heves természetű férfi megjuhászodva leült az öreg mellé a hóba. Maga is elcsodálkozott, hogy a tűz mennyire meleget adott, hiszen pár centivel arrébb iszonyú vihar dúlt, az orkán erejű szél tovább szaggatta a fákat, marcangolta a házakat, és amihez hozzáért azonnal megfagyott. A tűz mellett azonban kabát nélkül se fázott, mintha egy jó meleg kuckóban ült volna.
Ennyire hideg még sohasem tombolt a faluban. Épp karácsonyra készülődtek, megvették a fenyőfákat, a szaloncukrot, a méregdrága ajándékokat, túl voltak a nagytakarításon és az aprósütemények készítésén. Sok családban fahájas almaillat lengedezett odabenn, készült a finom mézeskalács. A hideg télbe ki sem dugták az orrukat, szabad idejükben a tévét bámulták, vagy számítógépeztek. Egymáshoz nem jártak át, csak a rokonok. Nem beszélgetek, mert az ujjaikkal mindig valamilyen kütyüt nyomkodtak. Voltak olyan szomszédok, aki több évtizede éltek a másik mellett, és még nem jártak egymás lakásában. Bárki megkérdezhette volna, hol lakik a Pista bácsi, szinte senki sem tudta volna megmondani. A gyermekek sem ismerték egymást, nem mehettek át a szomszédba játszani, de még az utcára sem engedték ki őket, nehogy valamilyen autó elüsse őket, esetleg az emberrablók elrabolják valamelyiküket. A kicsik a kerítések mögül bámulták az utcát, vagy jobb híján odabenn a képládák képernyőjét. Mindenhová autóval jártak így már járni, sétálni sem voltak képesek. Mesét sem olvastak nekik, amit pedig a tévében láttak, arról jobb nem is beszélni.
A falu legvagányabb férfiembere sem hallott mesét sohasem, most azonban úgy érezte, valami csodába pottyant. Kellemes melegség árasztotta el a szíve tájékát, jól eső bizsegés futott végig a testén. Ragyogó szemekkel szemlélte, ahogyan az öreg megsüti a szalonnáját és nekiadja az első szelet kenyéren.
– Jó étvágyat!
– Köszönöm… – rebegte átszellemülten.
Dehogy evett ő máskor szalonnát! Soha életében nem. Azt mindig is paraszti ételnek tartotta, ő pedig attól jóval többet ért, mintsem, szájába vegyen ilyesmit. Nem azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy ilyen alantas vacakkal táplálja a testét. A legdrágább, a legjobb minőségű étel dukált neki. Attól nem adta lejjebb. Most viszont úgy ette, mint az égi mannát. Ahogyan az étel a gyomrába érkezett, úgy vált egyre boldogabbá. Maga sem tudta, miért.
Az emberek azonban ezen alaposan meglepődtek. Hirtelen összetartott a falu. Pusmogtak és áskálódtak, képesek voltak telefonon felhívni a látásból alig ismert szomszédokat.
– Mi az ördögöt művel ez a Feri?
– Hát nem azért küldtük ki, hogy űzze el innen ezt a szerencsétlen vén bolondot?
– Megbabonázta az öreg! – döntötték el.
Széles felháborodásukban elhatározták, hogy véget vetnek ennek a cirkusznak a főtéren.
– Majd én észhez térítem ezt a Ferit! – tette csípőre a kezét az asszonya.
Azzal egy csapat ember egyszerre rontott ki a főtérre, hogy elkergesse az öreget. Ám amint a tűzhöz közeledtek, ugyanúgy megjuhászodtak, mint Feri. A megbabonázott emberek ámulva kuporodtak le a hóba és ették a soha el nem fogyó kenyeret a sült szalonnával. Bűvölten élvezték az öreg társaságát, s minél többen gyűltek egybe, annál melegebb lett. Mikor már a falu összes lakosa a tűz mellett melegedett, s miután jól laktak sült szalonnával, kenyérrel és hagymával, majd leöblítették jóféle borral, a gyermekek pedig szőlőlével, az öreg leült a kör közepére.
– Kedves emberek! Szeretettel köszöntelek benneteket az én házamban, itt a szabad ég alatt! Melegedjetek a tüzemnél, örvendezem, hogy elfogadtátok a meghívásomat és ettetek az ételemből. Bizony nem a véletlen sodort erre engem, azért jöttem, hogy elmeséljek nektek egy csodás történetet. Hogy mese, vagy igaz volt, mindenki döntse el maga! – tárta szét a karját.
Az emberek hálától ragyogó tekintettel, engedelmesen várták a mesét.
– Egyszer régen, nagyon régen, a világnak kezdetén, amikor még kisgyermek voltam, kezembe akadt egy nagykönyv. Amit abban olvastam, maga volt a csoda. Az a kódex megváltoztatta az életemet! Azóta járom a világot, hogy mindenkinek meséljek egy csodálatos birodalomról, melyet Jégországnak neveznek. Sokfelé barangoltam már hosszú-hosszú életem során, bár sosem terveztem meg az útvonalat, mindig épp arra járok, ahol a legnagyobb szükség van a történetre. Ám azt tapasztaltam, hogy az emberek mindenütt másképp reagálnak rá. Jégország létezését hiszik is meg nem is, pedig mindenütt elmondtam, hogy a nagykönyvben olvastam. Igen a könyv létezik, de az emberek minél távolabb élnek tőle, annál hihetetlenebbnek titulálják. Úgy vélik, csupán egy ősi legenda a sok mese közül… Sokan még ma is fejcsóválva pödörik meg a bajszukat és azt mondogatják:
„Majd hiszem, ha a saját szememmel látom.”
Ám ez a fantasztikus ország mindenki számára csak akkor létezik, csak akkor látható, ha hisz benne… Igaz, avatatlan szemek nem is pillanthatják meg, ma már kizárólag az arra érdemes gyermekek láthatják. Ők is csupán az álmaikban, s mire felébrednek, egyáltalán nem emlékeznek rá. Így van ez rendjén, Jégország őrzői vigyáznak, nehogy illetéktelen személy bukkanjon rá ama tündöklően misztikus világra, ahol örök időktől örökké minden csupa szépség, öröm, tánc, zene és végtelen szeretet. A meséket azonban nem lehet elfelejteni, nem lehet kiirtani az emberek emlékezetéből, szájról szájra terjed a hírük egyre tovább és tovább. Némelyik szülő esténként még ma is elmeséli gyermekének és együtt merülnek el az álmok világában. Mégis ma már legtöbben azt hiszik, mindez mese. Hogy miért? Azért, mert a legenda szerint Jégország olyan csodálatos, hogy azt földi halandó el sem tudja képzelni. Úgy tündököl a napfényben, mintha minden gyémántból készült volna. Oda nem juthat be a gonosz, a hazug, az irigy, a rosszindulatú. Ám ott nem a gyémánt, a kincs az igazi gazdagság! De nem ám! A szeretet minden kincsnél többet ér, mindent és mindenkit átölel, s láthatatlan rózsaszínű pajzzsal védelmezi a birodalmat. Az emberek szeretik és segítik egymást, ahol tudják, ráadásul együtt élnek a tündérekkel és a királyokkal, de nincs megkülönböztetést, mindenki egyformán fontos. Nincsenek szegények, elesettek, sem betegek, aki véletlenül bajba kerülne, rögvest többen is segítenek rajta. A kapujuk mindenki előtt nyitva áll, mert nem az a szerepe, mint itt a Földön. A kapu jelkép, amely jelzi, hogy a látogatókat szívesen fogadják. Jégország maga a földi paradicsom, amíg világ a világ. Hogy honnan ered ez a legenda? Manapság már kevesen emlékeznek arra a réges-régi történetre… – azzal elmondta nekik a legendát, amit így fejezett be: „Az életben vagy minden csoda és mese, vagy semmi sem az. Te döntesz, melyikben hiszel, de vigyázz, mert abban élsz!”
Az emberek teljesen a legenda hatása alá kerültek. S miután az öreg befejezte a mesét, boldogabban tértek haza, mint addig voltak egész életükben. Az ősz öreg nyomtalanul eltűnt, még a tűznek sem maradt meg a helye a főtéren. Azonban az emberek életében azonnal megindult a változás. A gyermekek már játszhattak egymással, a felnőttek pedig olyanokkal is barátkoztak, akikkel addig sohasem, sőt, beszélgettek, összejártak, attól fogva tisztelték és szerették egymást.
Hallgassátok meg ti is a legendát!

A legenda

Egyszer régen, még a világnak kezdetén akadt egy szeretetre méltó világszép királyleány, aki egy napon lebetegedett, eszméletét veszítette. Öntudatlanul forgolódott, félrebeszélt, lázrózsák nyíltak az orcáján. A kétségbe esett királyi szülők jajveszékelve kértek segítséget a sámánoktól és a gyógyítóktól. A király kihirdettette, hogy annak adja a királykisasszony kezét és vele a fele országát, akinek sikerül megmentenie. Ám hiába volt minden. A gyógyítók és a varázslók tudománya túl kevésnek bizonyult a királykisasszony betegségének gyógyításához. A gyógyítók tehetetlenek voltak, bár az egyik táltos el akarta vinni a gyógy barlangjába, hogy új életre kelthesse, a királyi szülők azonban nem engedték, hogy egyetlen féltve őrzött csemetéjüket bárhová is elvigyék tőlük, maguk akartak gondoskodni róla. Az alattvalók lelkesen ajánlották saját gyógymódjaikat, s a szülei mindet ki is próbálták, de semmi sem használt. Ellina királykisasszony továbbra sem tudott magáról, öntudatlanul fészkelődött. Az édesanyja aggódva törölgette a homlokát és cserélgette rajta az állott vizes borogatást. A nép hitte, hogy a királylány súlyosan lebetegedett, attól tartottak, hogy meg fog halni. Már mindenki lemondott róla, úgy vélték, gyógyíthatatlan, de az áldozatos királyszülők egyetlen pillanatra sem adták fel a reményt. Egyikük folyton mellette ült, lesték minden mozdulatát, kívánságát, várták, mikor nyitja fel a szemeit úgy, mintha mi sem történt volna. Sírva őrizték az álmát és arra vártak, hogy teljesen meggyógyuljon. Hittek benne.
Ellina királykisasszony bűvös lázálmaiban különös világokban barangolt, mindig elmesélte, mit látott, merre járt. Az édesanyja aggodalommal teli szeretettel követte végig az útját és feljegyezte az álmait. Hét hónapig nap, mint nap más országban kalandozott. Járt az alvilágban, a közép világban, a fel világban, amíg el nem jutott egy különös helyre. Ez alkalommal valami fantasztikus csodáról kezdett beszélni. Jégországba érkezett, ahol mindenki úgy vélte, nagyon hideg van, hisz még a nevében is szerepel a jég. Ellina királykisasszony azonban egészen más meséket mondott erről a mesebeli országról: melegségről, szeretetről, csodákról áradozott. Az édesanyja és az édesapja hét nap és hét éjjel hallgatta és írta a királykisasszony meséjét. Alig várták, hogy megtudják, mi lesz a vége.
Ellina királykisasszony a jégkaland után hirtelen úgy ébredt, mintha sohasem lett volna beteg. Kicsattanó egészségnek örvendezett, arca enyhén rózsás pírrel színezett, bőre egészséges halovány volt, nyoma sem látszott rajta a betegségnek. Felpattant a szeme és tovább folytatta a mesét. Ragyogó szemekkel sorolta álmai legendáját, mintha addig is ébren lett volna. Végeláthatatlanul mesélt és mesélt a birodalomról, a jégemberekről és arról, hogyan mentette meg a Jégcsaptündér a könnyeivel.
– A Jégcsaptündér könnyei gyémántból vannak, és ha beteg vagy, feloldódnak a langyos teádban, amitől olyan egészséges leszel, mint még soha, szíved csordultig telik szeretettel! – lelkendezett.
Amit átélt, tényleg hihetetlen mesének hangzott, de a szüleit nem érdekelte, hogyan s miért ébredt fel leányuk, szemük fénye, életük értelme, örömkitöréssel jutalmazták, hogy újra olyan, mint régen, sőt, még egészségesebb és még sokkal szebb. Bár nem volt teljesen olyan, most sokkal vidámabbnak és boldogabbnak látszott, mint valaha. A szemei ragyogtak és szeretett és szeretett…
– A belső erő, a szeretet és a béke kisugárzik! – magyarázta a királykisasszony.
Össze-vissza ölelgették, csókolgatták. Annyira örültek, amerre jártak-keltek, mindenütt elmesélték, sőt, az egész országban kihirdettették, miként segített rajtuk a Jégcsaptündér.
A réges-régi mesemondók fülébe is eljutott a hír, rögvest papírra is vetették a történeteket, melyeket máig egy kézzel írott, jégcsapokkal díszített iniciáléval kezdődő, bőrkötéses kódexben őriznek a világ valamelyik nagy könyvtárának a legtitkosabb mélyén. A csodálatos kódexre, amely azonnal önálló életre kelt, mihelyt megszületett, ma már nem találhat rá akárki, mert aki nem méltó hozzá, az elől a fantasztikus Jégcsaptündér elrejti. A kódex ott és akkor jelenik meg, annak a gyermeknek, aki megérdemli, vagy épp nagy szüksége van rá.
Ám a jégmese bármilyen titkos is, a mesemondók között még ma is szájról szájra száll a híre… Az emberek pedig azt mondogatják, jó hinni a mesékben, hát még milyen jó volna, ha mindaz igaz is lenne. Bár egyre több meséről derül ki, hogy van valóságalapja…
Így hát az emberek, akik szebb életre vágynak, újra hisznek a mesékben és a csodákban… azzal együtt a kódex létezésében…

A kódex

Történt egyszer, hogy a nyolcéves Tündike elveszítette az édesanyját. A kislányt olyan mélyen érintette ez az érzelmi veszteség, hogy nem tudott róla beszélni. Mélyen magába zárta a bánatát, és egyre furcsábban viselkedett. Az iskolában nem szólalt meg, a barátnőit eltaszította magától, mondván, senki sem tudhatja, mit érez, hiszen senki sincs az ő bőrében. Egyre agresszívebb lett, és gonoszkodott azokkal, akiket otthon szerető édesanya várt. Nehezen viselte mások boldogságát, a nevetésüket és az örömüket. A tanító nénije aggódott érte, ezért javasolta neki, ha nem beszél róla, legalább menjen el a könyvtárba, és olvasson.
– Tündikém, hidd el, segíteni szeretnék neked, és ha már velem sem beszélsz, javaslom, menj el a könyvtárba, ott sok szép mese lapul a polcon arra várva, hogy egy ilyen aranyos, tündéri kislány elolvassa őket! Nem beszélve Mici néniről, aki egy valóságos tündér! Neki mindent el lehet mondani… én is szeretem őt, a tanítás után sokszor ott kötök ki, amikor nagyon lelombozódom, mert a gyerekek nem egészen úgy viselkednek, ahogyan elvárjuk tőlük. A könyvtárban fel lehet töltődni, el lehet feledni az élet búját-baját, ráadásul a kedves Mici néni társaságát is érdemes élvezni! Elmész?
A kislány bólintott.
Ám csupán azért tette, hogy a tanító néni békén hagyja.
Továbbra is búskomoran végezte a szokásos napi rutint, ami szintén mélyen felháborította.
„Hogyan lehet ugyanolyan a világ, mikor nekem meghalt az anyukám? Hát senki sem siratja őt, a legjobb édesanyát? Miért süt a nap? Miért mozog mégis a Föld? Miért nem dőlt össze a világ? Borzalom…” – gondolta dacosan.
Ám egy mélységes bánatos napon, mikor már semmi sem tudta megvigasztalni, a könyvtár felé vette az irányt. Mikor benyitott, kellemes meleg áradt felé, finom könyvillat lebegett a levegőben és egy kedves csinos fiatal néni, aki nagyon hasonlított az édesanyjára, beszélgetett egy éppen ott tartózkodó idős hölggyel. Azonnal észrevették és beljebb tessékelték.
– Szerbusz, Tündike! Kerülj beljebb! Úgy örülök, hogy eljöttél! Mici néni vagyok a könyvtáros! – üdvözölte.
A kislány azonban konokul maga elé nézett, és nem köszönt vissza. Ám a hölgy nem sértődött meg, nem zavarta el, hanem a lehető legkedvesebben megfogta a kezét és hátravezette a mesesarokba.
– Drága kicsikém, tudom, mire van szükséged! Nézd csak, itt a polcon rengeteg neked való csodálatos könyvet találsz, meséket, ismeretterjesztőket, vagy akár lányregényeket, melyek hozzád hasonló kislányokról szólnak. Ha elfogadod a tanácsom, javaslom, hogy vidám köteteket olvass!
A kislány bátortalanul körülkémlelt, és várta, mikor fogják leszidni, amiért nem úgy viselkedik, mint egy igazi könyvtárba járó olvasó. Makacsul állt, mint egy szobor, látszott rajta, hogy még nem akar olvasni. A ledorongolás helyett azonban Mici néni kedves szavait hallotta újra.
– Ha nem akarsz még beszélni, nem baj, ülj csak le a padra, és ismerkedj a könyvtárral, pihenj egy kicsit, nézz körül, olvass, ha akarsz, lényeg, hogy érezd jól magad! És ha majd beszélgetni akarsz, nekem elmondhatsz mindent! – azzal megsimogatta a fejét, de Tündike óvatosan kitért a simítás boldog érzése elől.
Nem akarta jól érezni magát, súlyos csapás érte, mélységesen mély volt a bánata, sajgott minden porcikája, hát még a kicsi szíve…
Mici néni mosolyogva visszament az idős hölgyhöz és folytatták az egyik regény írójáról kezdeményezett beszélgetést. Közben meghallotta, amint az idősebb hölgy odasúgja Mici néninek:
– Istenem, szegény kislány! Ilyen fiatalon anya nélkül… én hatvanöt voltam, mikor szegény édesanyám meghalt, de máig sem tudtam teljesen feldolgozni, pedig szerencsére nyolcvanöt évig élt! Mindig reszket a szívem, ha ilyen fiatalon távozik valaki… hát még azért, akit maga mögött hagy…
– Hát igen, ez szörnyűség, a legrosszabb a gyermeknek… a barátnőm is teljesen kiborult, amikor a hatvankét éves édesanyja autóbalesetet szenvedett…
– De hát ilyen a sors, ezt kell, vagy kellene elfogadni… bár ezt könnyű mondani, csak az tudja, aki benne él…
– Úgy bizony…
Tündike ezt mind hallotta, hiszen olyan csend volt a könyvtárban, hogy még a légy zümmögését is lehetett hallani. Morcos arcot vágva dacosan nézte a vidámságot sugárzó könyveket. Ott ült egy jó darabig, bár akkor mindegy volt, hol húzza meg magát, annyira szenvedett, hogy semmi sem enyhítette a bánatát. Végül mégsem vett ki semmilyen könyvet, hanem amikor az idős hölgy távozott, ő is felállt és elindult az ajtó felé. Még Mici néni köszönését és kérését sem fogadta, miszerint maradjon még egy picit.
A következő nap ismét a könyvtárban kötött ki, és ez így ment minden délután. Kezdte otthon érezni magát. Eleinte ott sem szólalt meg, de mivel Mici néni nem értette, mit szeretne, kénytelen volt kinyögni. Hét nap után megtört a varázs és sikeresen megszólalt. No, másutt nem, csupán a könyvtárban.
– Egy vidám madaras mesét szeretnék… – suttogta.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s