47. Fannici és az elsüllyedt birodalom

Az utcán sétálva megszólított egy kiscica, aki olyan hevesen dörgölőzött hozzám, puszit adott, miközben dorombolt, hogy képtelen voltam ellenállni neki. Ő egy olyan szobacica volt, akit ritkán engedtek ki az utcára, nehogy elvesszen, vagy valaki után elkóboroljon. Egy napon eltűnt az ikertestvére…
Ők ketten adták az ihletet a mese születéséhez.
„Három testvér, akiknek az anyukájuk folyton cicás éneket dúdol, cicás képeskönyveket lapozgat, és mesél, egy napon saját cicát szeretne. A plüssmacskák kora lejár, a nagy könyörgések korszaka jön el. Egy mesebeli karácsonyon teljesül a mélyen dédelgetett álmuk. Alig hisznek a szemüknek, amikor a rózsaszín fodros cicakosárban egy igazi kiscica gömbölyödik, aki azonnal a család kedvencévé válik, másról sem lehet hallani, beszélni, mint róla. Imádják, szeretik, húzzák, vonják, aztán egyszer csak észreveszik, hogy nap, mint nap növekszik, mi több, anya lesz. Nagy boldogság ez a három gyermeknek, hiszen titokban mindegyik azt gondolta, a cirmos az övé…
Ikerpár születik, egy fiú és egy lány cica. Három gyermek, három cica…
Ahogyan nőnek, növekednek, az egyre többet csavargó kis kandúr hamarosan eltűnik és Fannici utána ered, hogy megkeresse. Bejárja a környéket, ahol sokféle állattal találkozik, közben megismerkedik Szamócával, a fehér cicalánnyal, s együtt kutatnak tovább a kandúr után. Kalandjaik során egy magas kőkerítés mögött rábukkannak egy mesebeli macskaparadicsomra. Vajon megtalálják, amit, és akit keresnek? Kalandozz velük te is!”

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/fannici-es-az-elsullyedt-birodalom

*********************************************************************

Cicaláz

Hol volt, hol nem volt, egyszer cirmos cica…
No de ne rohanjuk ennyire előre…
Várjunk csak… Hol is tartottam? Ah, igen…
Kezdjük egészen az elejéről…

Volt egyszer egy csodálatos vidéki lak, abban éldegélt boldogan egy újdonsült ifjú pár. A házikót nászajándékba kapták, amit saját ízlésük szerint újítottak fel, csinosítottak ki, hogy abban rakjon fészket majd a család. Az ifiasszony a nász után hamarosan áldott állapotba került, izgatottan várták, mikor jön világra a baba. Bár apa elsőre fiút szeretett volna, anya mosolyogva annyit mondott erre:
– Nem számít, fiú-e, vagy leány, csak egészséges legyen!
– Igazad van, drágaságom… – simogatta meg apa.
Nemsokára elérkezett a nagy nap, és megszületett a várva várt fiúcska, apával nyulat lehetett volna fogatni… De hogy anya se maradjon le a jóról, két évre rá ikerlányokkal bővült a kis család. Féltek is a szülők, hogy az addig kincsként őrzött egyetlen kisfiú féltékeny lesz rájuk, ám Petike első perctől kezdve imádta húgait, sőt, tevékenyen részt vett a gondozásukban. A szülők olyan, de olyan boldogok és büszkék lettek, hogy elmondani nem lehet… a kicsiket úgy imádták, mint addig soha senkit, egyfolytában róluk beszéltek, s mindent megtettek értük.
Az édesanya boldogságos áldott állapotában a csemetéinek már akkor mesélt, mikor a pocijában rugdalóztak, s eme szokását születésük után is folytatta. A mese után ráadásnak mindig elénekelt egy-egy éneket, legfőképpen egy számára kedves cicadalt, amit még az ő édesanyja dúdolgatott, ezért gyermekkora kedvence volt. Szerette volna, ha saját gyermekei ugyanúgy megkedvelik a meséket, énekeket.
Úgy is történt.
A csemeték értelmes szemekkel csodálkoztak rá a világra, szemlélődtek, vidám mosollyal értékelték édesanyjuk fáradozásait. Az első pillanattól kezdve odaadóan figyeltek a mesékre, édesdeden formálták hozzá az ajkukat, próbálták utánozni a legdrágább anya mozdulatait. Az énekekre majd’ elrepültek, annyira tetszett nekik. Előbb tanultak meg énekelni, mint beszélni. Kedvenc meséiket hamarosan kívülről fújták, és az édesanyjukkal együtt mondogatták.
Ahogyan a testvérek nőttek, növekedtek, a családtagok egyre több és több szépséges képeskönyvet vásároltak nekik, ám ők leginkább olyan könyveket nézegettek, amelyeken édes cicapofik mosolyogtak rájuk, imádták a cicákat, bár igaziból még sohasem láttak macskát, pedig a cicadalt is kívülről fújták. Voltak napok, mikor kedvencüket egymás után többször is végig énekelték, jó, ha nem egyfolytában.
A szomszédok, és a népes rokonság, ha akarták, ha nem, lassan megtanulták… a keresztszülők arra léptek be az ajtón, hogy a cicadallal köszöntek. Ez amolyan családi szállóigévé vált náluk:

Cirmos cica

Cirmos cica álmodozik,
domborít a hátával,
jóllakottan nyújtózkodik,
elégedett orcával.

Rózsaszínű csöpp nyelvével,
körbenyalja az ajkát,
ezzel jelzi mindenkinek,
ne zavarják az álmát.

Gömbölyödik a párnáján,
kezdetben még dorombol,
találgathat a gazdája,
most magában mit gondol?

Élvezi a Lét örömét,
felhőtlenül, végtelen,
határtalan szeretetét,
hordozza a szívében.

***

Amikor a gyermekek nagyobbacskák lettek, a gondos szüleik elhatározták, hogy bemutatják nekik, milyenek az állatok.
– Remélem, láthatnak igazi cicát is, ha már folyton cicalázban égnek! – nevette anya.
– Bizonyára! – bólintott apa.
– Akkor vasárnap elmegyünk az állatkertbe!
– Örülni fognak a meglepinek!
Így történt, hogy egy verőfényes nyári napon ellátogattak az állatkertbe, ahol a vasrácsok mögött heverésző nagymacskák, vadmacskák és az egyetlen házimacska unottan szemlélték a lelkesen visongó csemetéket.
– Hadd simogassam meg! – sikította Rebeka.
– Nem szabad, kislányom, ők vadak, megkarmolhatnak. – óvta az édesanyja.
– Akkor én! – húzta a száját Dorina.
– Kicsikém, rád is ugyanaz vonatkozik, mint az ikertestvéredre.
– No, akkor majd a legnagyobb! – büszkélkedett Petike, mert ő két évvel előbb született, mint a húgai.
– Nem, kisfiam, neked sem szabad! Te már tudsz olvasni, nézd csak meg, mi van a táblára írva! – mutatta az édesapja.
– Az ál – la – to – kat ti – los si –mo – gat – ni… – betűzte Petike.
– Na, látod…
– De miért tilos?
– Azért, mert ők vadállatok, sosem lehet tudni, mikor kapnak oda…
– Honnan tudják, hogy vadak, hogy harapnak, vagy karmolnak?
– Tudják, mert ismerik őket! – jelentette apa.
– Az állatkerti állatokhoz egyedül a gondozóik mehetnek be, ők simogathatják őket. Képzeld, milyen lenne, ha minden áldott nap ezernyi ember simogatná szegényeket, elkopna a bundájuk! – kacagta az anyuka.
– Akkor minek vannak itt? – szipogta a két kislány.
– Mutatóba, hogy az olyan gyerekek, mint például ti is, megnézhessék az összes állatfajtát élőben.
– Az összes állatfajtát? Akkor rohanjunk a dinókhoz! – örvendezett Petike.
– Kisfiam, a dinoszauruszok már régen kihaltak… – magyarázta az apuka.
– De akkor ez milyen állatkiállítás, ha nincsenek dinók? – biggyesztette le az ajkát.
– Itt az élő állatokat láthatjuk, a dinó kiállításon megtalálhatóak a kihalt dinók csontjai.
– Elmegyünk majd oda is?
– Majd, ha a lányok nagyobbak lesznek.
– Nem, most menjünk, mi is látni akarjuk a csontokat! – fogták könyörgőre a lányok.
– Majd eljön annak is az ideje. Elégedjetek meg a látvánnyal! – zárta le az apuka.
S hogy elfeledjék a bánatukat, az édesanya mindenkinek a kezébe nyomott egy nagy sós percet és tovább sétálgattak a ketreceknél. Vidám majszolgatásba kezdtek, közben megelevenedtek előttük a képeskönyvek, élvezték a látványt.
Hazafelé azonban a fejükbe vették:
– Kellene nekünk egy háziállat! – állapította meg Petike.
– Igen, igen, háziállatot akarunk! – tapsoltak a lányok.
– Jaj, ne, még ne! Elég nekünk három kisgyerek! – mosolyogtak össze a szülők.
– Édesanya, édesapa, egyetlen állatkát szeretnénk, akivel otthon játszhatnánk. Ti mondtátok, hogy mindenki csak a saját állatkáját simogathatja, mert őt ismeri. Így van? – kontrázott Petike.
– Az nem egészen úgy van…
– Miért nem?
– Azért!
– Na, csak egy háziállatot! – kérlelték őket a lányok.
– Milyen állatot lehet otthon tartani? – kérdezte Petike.
– Kutyust, cicát, teknőst, tengeri malacot, akváriumban halat, kalitkában papagájt, most ennyi jutott az eszembe. – sorolta anya.
– Cicát tartsunk! – heveskedtek egyszerre.
– Cicát akarunk! Cicát akarunk! Cicát akarunk! – kántálták.
– Jól van, majd megbeszéljük, de most már hagyjátok abba! – kacagott anya.
A buszon és a villamoson végig a cicadalt harsogták, a szülők hiába szóltak rájuk, hogy halkabban. Az utasok kedvesen mosolyogtak a gyerekek lelkesedésén.
– Lesz saját cicánk! – tudósította Rebeka a szembe ülő idős nénit.
– Aki csak a mienk lesz! – folytatta Dorina.
– Hű, de jó lesz nektek! – ámult a néni.
– Az bizony, már alig várjuk! – kontráztak a lányok.
– Nekem is van egy cicám! – felelte a néni mosolyogva.
– Jaj, de jó neked néni! És milyen a cicád? – érdeklődtek a lányok.
– Szépséges, fenséges, huncut, fekete és zöld szemű istennő!
– Istennő? – esett le az álluk.
– Bizony, a macskák istennőnek képzelik magukat.
– Megnézhetjük a macskádat? – tapsikoltak.
– Azt nem, lányok, ejnye, nem szabad tolakodónak lenni! – szólt rájuk anya, majd az idős hölgyhöz fordult.
– Elnézést kérek a nevükben, tudja, most voltunk az állatkertben és teljesen fellelkesedtek. A cicákat nagyon szeretik, képeskönyvben láttak már eleget, ma pedig igaziból is, de sajnos, nem lehetett őket megsimogatni, főleg nem a tigriseket és társaikat! – magyarázott anya.
– Semmi baj, értem én a dörgést, nekem is ilyen huncut kis unokáim vannak!
– Ó! Akkor nem láthatjuk a cicádat? – biggyesztették le az ajkukat csalódottan.
– Nagyon szívesen megmutatnám… de most nem hazafelé tartok! – mulatott a néni.
– Jaj, de kár! – lombozódtak le a lányok.
– De sebaj, megmutatom nektek a fényképét! – azzal, széles mosollyal az arcán kikereste a táskájából a képet.
– Tyű, de csodás! És azok a szemek! – sikította Rebeka.
– Milyen szép selymes a szőre! – ámuldozott Dorina.
– Bizony, szeretem is simogatni, olyankor hálából dorombol nekem!
– Tyűűűűűűűű… dorombol? – irigykedtek a lányok.
– Az unokáim is imádják őt, a macskaistennőt!
– A macska istennőt? – hüledeztek az ikrek.
– Bizony… istennő a macskám!
– Ha nekem lesz egy macskám, ő is istennő lesz! – reménykedett Dorina.
– Az enyém meg királynő! – licitálta túl Rebeka.
– Hát persze! – somolygott a néni.
– Én is megnézhetem? – kérdezte Petike, aki a másik oldalon ült az apukájával.
– Természetesen! – mutatta meg neki a képet.
– De jó neked… nagyon szép a cicád! – adta vissza illedelmesen, közben nagyot sóhajtott.
– Imádom őt! De nem azért, mert szép selymes a szőre… – vette át a fotót.
– Hanem? – kérdezte a kisfiú.
– Azért imádom, mert kölcsönösen szeretjük egymást, örök, őszinte és hűséges társak vagyunk. Hatalmas szíve van, mindig felvidít… Mintha érezné, amikor lehangolódom… odabújik az ölembe, megpuszilja a kezem, az arcom, vagy éppen bohóckodik, eljátszik egy szál cérnával, amitől azon nyomban jobb kedvre derülök. Vele nem vagyok egyedül…
– Hogy hívják?
– Én csak Cicamicának becézem, de azt annyira szereti…
– Még egyszer megnézhetem? – kérte Dorina.
A néni átadta a képet és a lányok újra elénekelték neki a cicadalt, beleszőve a Cicamica nevet, csak úgy harsogott a villamos. Egészen a végállomásig utaztak, addig nem akarták visszaadni a képet. Amikor leszálltak, fájó szívvel váltak meg a nénitől és a macskájától.
– Elmondod a cicádnak, mit énekeltünk neki? – kérdezte Rebeka reménykedve.
– Sőt, el is énekelem neki, mert az úton megtanultam tőletek! – nevette a néni.
– Jaj, de jó! Simítsd meg helyettünk is! – örvendeztek a lányok.
– Rendben! Biztosan örülni fog! – nevette a néni.
Illedelmesen elbúcsúztak, de a gyerekek nem tudták elfeledni a cicás képet.
– Ha egyszer nekem is lesz cicám, rögtön lefényképezem! – ígérte Dorina.

***

Attól a naptól kezdve másról sem esett szó, mint cicákról. Cicás képeskönyvek, képek, újságok, énekek, mesék, versek kerültek terítékre. Minden áron szerettek volna egy élő kiscicát. A szüleik azonban attól tartottak, hogyha kapnak egyet, addig fogják nyúzni, amíg meg nem betegszik.

A cicakosár

Telt, múlt az idő, a nyár őszbe fordult, az ősz pedig télbe. S bár a gyerekek nem feledkeztek meg a cicáról, viszont rengeteg új dolog történt az életükben, ami elterelte a gondolataikat. A lányok iskolások lettek, írni, olvasni tanultak. Nehéz dolog ám a betűvetés, a komoly számolás, hát még az olvasás. A szorgalmas kisdiákok azonban könnyen vették az akadályokat és a kedves tanító néni mindig megdicsérte őket. Ha egy cicáról olvastak, vagy tanultak, fel-fellángolt az igazi saját cica iránti igény, de a vágy a következő napi feladattól újra, meg újra csillapodni látszott. A szülők reménykedtek, hogy végleg elmúlik.
Teltek-múltak a napok, hónapok, a cicaláz azonban nem szűnt meg…
Aztán leesett az első hó, majd a Mikulásvárás és a karácsony varázslata hozta őket tűzbe. A Mikulás plüss cicákat hozott, de a lányok nem elégedtek meg vele. Hangosan bömbölve követelték az igazit.
– Jaj, már azt hittem valódi! – sopánkodott Rebeka.
– Hát ezt érdemeltük a Mikulástól, amikor rendesen tanultunk? – sírta Dorina.
– Szó, ami szó, én is azt hittem, igazit kapunk… – dünnyögte Petike.
A szülőknek alaposan össze kellett szedniük az összes tudományukat, mire sikerült kimagyarázniuk a plüss cicák esetét.
– Kicsikéim, de hiszen a Mikulás biztosan azért hozott plüss cicákat, hogy jelezze, nemsokára igazi is érkezik… – magyarázta anya.
– Komolyan? Hű, de jó! Ez igen! – tapsikoltak a lányok.
– Na, persze…
Petike hitetlenkedve duzzogott, a szülők egymást segítve magyaráztak tovább. A lányok végül megértették, hogy még nem jött el az ideje, mert az a kiscica, aki majd az övék lehet, még nem született meg. Vártak, hátha mielőbb eljön az idő…
A szülők addig-addig évődtek, amíg meg nem beszélték, hogy egyszer most már tényleg ideje lesz meglepni őket egy igazival.
A gyerekek egyfolytában a cica meglepetést várták, de valahogy sohasem érkezett meg. Szóvá tették többször is, mégsem.
– Anya, miért nincs még mindig kiscicánk? – kérdezte egy nap Rebeka.
– Kislányom, egy igazi élőlény nagy felelősséggel jár. Ha lenne egy cicánk, azzal törődni kellene, etetni, itatni, almozni, sétáltatni, és takarítani utána, nem beszélve arról, hogy mindeközben engedni kellene saját életét élni…
– Az mit jelent? – tudakolta Dorina.
– Azt jelenti, hogy nem lóghattok rajta egész nap! Nem szabad túlsimogatni!
– Pedig milyen szép selymes bundája lenne… – görbült le Rebeka ajka.
– Én annyira, de annyira szeretném! – sóhajtozott Dorina.
– Mennyire?
– Elmondhatatlanul…
– Annyira, hogy engednéd, hogy úgy éljen, ahogy akar? Csak akkor simogatnád, ha ő akarná?
– Igen! – kiáltotta a két lány egyszerre.
– És ki fog róla gondoskodni, etetni, itatni, takarítani?
– Én! – visították ismét.
– Hát, jó, nem bánom… meglátom, mit tehetek… – kacsintott az anyuka.
– Gyorsan-gyorsan, minél előbb! – sikoltoztak örömükben.
– Most azonnal!
– Türelem-türelem… – nevette az édesanya.
– Jaj, de jó, lesz egy saját cicánk! – tapsikoltak.
– Valóban? – kétkedett az éppen belépő Petike.
– Igen, tényleg, igaziból, komolyan! – visították.
– Hahaha! Hiszem, ha látom… – morogta a fiú.
– Nemcsak látni fogod, hanem gondoskodhatsz is róla! – újságolta Rebeka.
– Igen, almozhatod, etetheted, itathatod! – folytatta Dorina.
– Csak már ott tartanánk! – sóhajtott a fiú.
Az édesanyjuk huncutul mosolygott…
A cica a következő napokban sem érkezett meg, de a gyerekek nem adták fel, minden este úgy feküdtek le, hogy azt kívánták, bárcsak másnapra lenne egy saját cicájuk.
Mikor megpillantották a karácsonyfát, a gyönyörűségétől ámultak és bámultak, de nem a karácsonyfa látványa nyűgözte le őket annyira. A fenyőfa alatt, az ajándékdobozok mellett, egy rózsaszínű fodros cicakosár állt, melyben egy gömbölyded cirmos cicalányka feküdt. Alaposan megdörzsölték a szemüket, mert azt hitték, ő is egy plüss cica, ám amikor megmozdult, rádöbbentek, hogy tényleg igazi. Édesdeden aludt, és amikor felébredt, huncutul hunyorogva vette szemügyre az új családját. Félénken lapult, de az első döbbenet után a gyerekek rögvest megrohamozták.
– Jaj, egy kiscica!
– Tényleg egy igazi kiscica?
– Hű, de édes!
– Micsoda gyönyörű cirmos!
– Mint egy kistigris, csak nem sárga!
– Iromba…
– Cirmos cica…
– Hogy hívják?
– Nellici… – kacagta anya.

Azon mód elfeledkeztek a karácsonyról, a díszes ajándékokról, leguggoltak a kosárhoz és versenyt simogatták.
– Óvatosan… nehogy elriasszátok! – szólt közbe az édesanyjuk.
A cica csukott szemmel élvezte a kényeztetést, hálából hangosan dorombolt, eszébe sem volt elriadni. Jó ideig nem mondott semmit, ám amikor megszólalt: nyau, a gyerekek elolvadtak a gyönyörűségtől. Nemsokára össze is vesztek rajta, hogy kié legyen.
– Az én kicsi Nellicim… – becézgette Dorina.
– Nemcsak a tiéd, mindenkié! – javította ki Rebeka.
– Az enyém a cica, mert én vagyok a legnagyobb és különben is, először én akartam saját cicát! – tolta el a két lányt Petike.
Az ikrek azonnal sírva fakadtak és minden áron meg akarták szerezni a cica feletti tulajdonjogot.
– Nem a tiéd, az enyém!
– Az enyém!
– Nos, gyermekek, ez a cica csupán kölcsön van nálunk… – szólt közbe az édesapjuk.
Hirtelen döbbent csend támadt, majd megindult az áradat.
– Micsoda? Cica kölcsön? – rémültek meg.
– Igen! – bólintott apa.
– Anya, igaz ez? – fordultak a másik szülőhöz.
– Bizony, igaz, Nellici addig marad nálunk, amíg nem veszekedtek! Ha valaki birtokolni szeretné, a cica visszamegy a gazdájához!
– Visszamegy a gazdájához? Miért?
– Azért, mert nem szereti, ha valaki veszekedik, főleg nem miatta. Egy cica senkinek sem a tulajdona, ha velünk marad, egyenrangú családtagnak kell lennie… pontosabban csak akkor marad itt, különben elhagy minket!
– Jaj, anya, nem tudtál volna egy kevésbé kényes macskát szerezni? – dohogott Petike, közben azon gondolkodott, vajon tényleg elmenekülne-e, ha kisajátítaná.
– A macskák mind ilyenek! – helyeselt nagy komolyan apa.
– Ő nem egy macska, neki Nellici a neve… – nézett rá Petike.
A cica visszakacsintott élvezte a simogatást. Azonnal eldöntötték, hogy óvatosabban bánnak vele, nehogy eszébe jusson távozni. A lányok ezért rögtön elharsogták neki az összes cicás verset, éneket, ami a repertoárjukban szerepelt. Nellicinek nagyon tetszhetett, mert vég nélkül dorombolt.

Szunnyadó cica

Egymásra rakja két kezét,
álomra hajtja kis fejét,
behunyja huncut zöld szemét,
mosollyal áldja örömét.

Dorombol kedves lágy zenét,
szeretet járja át szívét,
álma ringatja életét,
szunnyadó cica csöpp testét.

– De hogyan tudna így szunnyadni, amikor ekkora ricsajt csaptok? – nevette anya.
– Tud, anyuci, nem látod, hogy alszik? – mutatta Rebeka.
– Nem alszik, csak becsukta a szemét! – javította ki Dorina.
– Úgy látszik, még nem akar elmenni… – leste Petike.
– Gyerekek, hát senki sem kíváncsi az ajándékokra? – kérdezte apa.
Akkor eszméltek fel, hogy a cicus miatt ki sem bontogatták a csomagokat. Egy időre belefeledkeztek az ajándékbontogatásba, majd a legújabb cicás könyv láttán újból visszatértek Nellici trónjához. Igen, a trónjához, hiszen azt a fodros kosárkát úgy tudta használni, mintha a legnemesebb királyi trónon büszkélkedne. Azonnal fel is olvasták kedvencüknek az abban szereplő kis versikéket. Már nem számított semmi. Teljesült az álom, cica élt a házban…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s