48. Banka Munyó kendője

Történt egyszer, hogy Banka Munyó, a városka csodabogara kiült a kis sziklás dombra és némán egykedvűen nézett maga elé. Az emberek először nem törődöm módon elmentek mellette, bár az idősebbek még illendően köszöntötték azonban a fiatalabbak vihogva elszaladtak, de akadtak olyanok is, akik nem értek rá észrevenni, hogy az idős anyó egyedül ül ott…
Már senki sem emlékezett rá, vajon hány éves lehet, egyedül Banka Munyó maradt meg a múlt emlékeként. Az öltözéke is egyértelműen a múltat tükrözte, akár egy falumúzeumban is kiállítási darab lehetett volna bármelyik ruhája. Most is éppen szokásához híven, több rétegű hosszú rokolyában, kötényben, ódivatú blúzban, nyakában kendővel üldögélt a sziklán. Őszes haját kontyba tűzte, s hosszú copfjával körbetekerte. A háta mögött Banka Munyónak csúfolták, rajta is ragadt, már ő is tudott róla, pedig volt rendes tisztességes neve. Hajdanában még hallgattak a szavára. Különös apropóból választotta a figyelemfelkeltés eme módját:Aznap este különleges teliholdat várt, s kíváncsi volt: Vajon lesz még, aki észreveszi őt, s vajon megmentheti-e a fiatalságot a varázskendője segítségével?
Hallgassátok meg Banka Munyó kedves meséit!

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/banka-munyo-kendoje

*************************************************************************

Banka Munyó különös viselkedése

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy messzi-messzi hegyes-völgyes tájék, amelyről a királyváros is már csak hallomásból értesült. Ám az évezredek során, mint minden, ez is lassacskán átalakult…
A királyokat elüldözték, a falvakat továbbfejlesztették. Városiasodtak…
Történetünk színhelye is pontosan így járt. Azon a vidéken az egyik völgy, ölelő karjaiban bújt meg egy kis település. A völgy közepén egy sziklás dombocska csúcsosodott ki, annak az aljából egy gyémántvizű forrás eredt, köréje épült a falu, ahol a világ kezdete óta jóra való szerény emberek éldegéltek békességben, boldogságban. Soha nem vágytak elérhetetlen célok után, elfogadták, amit a sorsuk rájuk mért, szerettek mindent és mindenkit. Mindig csupán annyi értéket gyűjtögettek, amennyire éppen szükségük volt. Semmiből sem termeltek felesleget, legfeljebb egy kis csere kedvéért.
Egyszer aztán hirtelen a település elkezdett bővülni. Sorra költöztek oda az olyan idegenek, akiknek megtetszett a falucska nyugalma. Csendesfalvát, amikor várossá nyilvánították, átnevezték, méghozzá az egyik háborús hősük után a Klotildváros nevet kapta. Akadtak azonban, akik még emlékeztek a békebeli falura, amikor még nem gyorsult fel benne az élet. Amikor még sokat beszélgettek s mindenki mindenkiről mindent tudott. Amikor még nem emelkedtek nagyobbnál nagyobb paloták a templom tornya fölé… Amikor még segítették egymást, ahol tudták. Ám mostanra annyira elhidegültek, hogy akár meg is halhatott volna valaki, úgy, hogy észre sem vették volna…
– Hová tűntek a régi szép idők? – sóhajtozták az idősebb őslakosok, amikor véletlenül összefutottak.
– Mióta bevezették az áramot, a hálózati vizet, a fűtést, mindenki úgy fejleszti a lakását, ahogyan tudja!
– Palotát akarnak, semmi sem elég! – ingatták a fejüket.
– Túllicitálják egymást… – sopánkodtak.
– Szörnyű… ez a sok idegen, néha végigmegyek az utcán úgy, hogy senkit sem ismerek!
– És azok a förtelmes autók…
– Ne is mondd!
– Már nem merek átmenni az úton, akkora a forgalom!
– Ezek a mai fiatalok!
– Túl nagy feneket kerítenek az életük köré.
– Olyasmiért dolgoznak, amit megvehetnek ugyan, pedig nem biztos, hogy hasznos számukra…
– De muszáj birtokolniuk, mert ha már a szomszédnak is van…
– Bizony, ilyenek…
– Úgy tűnik, a fiataloké lett a világ. Mi már nem számítunk…
– Mintha mindent jobban tudnának, mintha mindenkinél tapasztaltabbak és okosabbak lennének.
– Nem hallgatnak a szüleikre, leintik őket, ha a „hegyi beszédre” kerül a sor.
– Az idősebbeket, akik még emlékeznek a régi szép időkre, őskövületnek tekintik…
– És már nem hallgatnak az öregebb bölcsek szavára sem, sőt, arra végképp nem. Hová fajult ez a világ?
– Bizony, mi mindig kikértük egy-egy idősebb tanácsát, most meg, nekünk annyi… hát még a tőlünk is idősebbeknek…
– Igaz… és már köszönni sem tudnak… azt mondják, nem ismerem…
– Régebben mindenki mindenkit ismert… Mi történt a fiatalokkal?
– Mi sem vagyunk különbek! Kevesebbet találkozunk, nem marad idő egymásra…
– Ez is igaz, de miért? Mert ránk sózzák a kicsiket, amíg ők éjt nappallá téve rohannak a dolguk után!
– Hej, egykoron nagycsaládban éltünk, ott mindig akadt valaki, aki ránézett az idősekre és kicsikre is… nem volt ez a nagy cécó, ide-odarohangálás…
– Cirkusz az egész! – legyintettek rá.
– Már nem a régi a világ…
Mondogatták olykor, s általában mindig ugyanazt hajtogatták, de semmit nem tudtak tenni ellene.

Történt egyszer, hogy Banka Munyó, a városka csodabogara kiült a főtérre, a kis sziklás dombra és némán egykedvűen nézett maga elé. Elmerengett az addigi életén. Régebben ez a tér volt a falugyűlés színtere, a forrásnál mostak, onnan hordták a vizet, egyszóval minden fontos dolgot ott tudtak meg, ott intéztek el. Nyáron a jéghideg vízben gyermekek lubickoltak, vidáman fröcskölték egymást a frissítő hűs permettel. Beleálltak a kis tóvá duzzadt gyűjtőbe, ahonnan a víz lecsordogált a patakba. Banka Munyó is emlékezett rá, amikor gyermekkorában úgy lefagyott a lába a legnagyobb nyári hőségben, hogy alig bírta megmozdítani a lábujjait. A csörgedező kispatak messzire vitte a forrásvizet, egészen a halastóig. Most azonban a forrás köré körforgalmat építettek, a patak fölé kőhidat húztak, amelyen, forgalmasabb napokon akár ezernyi autó is elzúgott.
Szemet is szúrt a kis kunyhó a főtéren…
A városka vezetői egy nap különös követséget küldtek az anyóhoz, akik felszólították:
– Asszonyom, jó lenne, ha eltüntetné a szegényes kis kunyhóját a városunk közepéről, mert rontja a látképet.
Banka Munyó halkan megjegyezte:
– Amikor eme csodálatos otthonunkat felépítettük, amit önök szegényes kis kunyhónak neveznek, Csendesfalva még falu volt, szomszédunk sem igen akadt a környéken… nem tehetek róla, hogy ekkora várossá nőtte ki magát…
– Ez már régen nem Csendesfalva, hanem Klotildváros! – javították ki tudálékosan.
– Ha távozom, lebonthatják és építhetnek helyette olyat, amilyen méltó lesz a városhoz… – fejezte be az anyó, ügyet sem vetve a közbeszólásra.
A városka vezetői végigmérték, s aztán ráhagyták, gondolván, úgy sem sok lehet neki hátra…
Banka Munyó tovább remetéskedhetett a főtér melletti kicsiny kunyhójában, amelyet minden évben frissen meszelt, olyan szépen rendben tartotta, mint egy mesebeli házikót. Esze ágában sem volt elköltözni onnan, lebontani végképp nem engedte volna. Elhatározta, hogy minden áron megvédi a kunyhót, ami egy egész életen át otthont adott neki…
Pedig… Szinte már senki sem nyitotta rá az ajtót… Hiába pörgött fel az élet a városban, hiába rohantak az utcán emberek százai, ő mégis magányosan tengette az életét a városka főterén…
Néhanap kisétált, lement a forráshoz, vitt magának egy kanna friss vizet, vagy néhány idősebb volt falubelivel beszélgetett. Lassan már nemcsak a gyerekek, a felnőttek is bolondnak nézték, és ha meglátták, kinevették.
– Minek viszi kannában a vizet, amikor a csapból is folyik? – kacagták.
– És mindig ugyanazok a göncök lógnak rajta…
A háta mögött Banka Munyónak csúfolták, rajta is ragadt, már ő is tudott róla, pedig volt rendes tisztességes neve… Hajdanában, amikor még hallgattak a szavára… Ám a városiaknak akkor már fogalmuk sem volt, mit gondol, mit érezhet, hogyan élhet egyedül…
Banka Munyó tehát ott ült a sziklán… Az emberek először nem törődöm módon elmentek mellette, bár az idősebbek még kutyafuttában illendően köszöntötték ugyan, azonban a fiatalabbak vihogva elszaladtak, de akadtak olyanok is, akik nem értek rá észrevenni, hogy az idős asszony ott ül egyedül.
Már senki sem emlékezett rá, vajon hány éves lehet, az öregebb bölcsek szép lassan kihaltak, egyedül Banka Munyó maradt meg a múlt emlékeként. Az öltözéke is egyértelműen a múltat tükrözte, bármelyik ruhája akár egy falumúzeumban is kiállítási darab lehetett volna. Most is éppen szokásához híven, több rétegű hosszú rokolyában, kötényben, ódivatú blúzban, nyakában kendővel üldögélt a sziklán. Őszes haját kontyba tűzte, s hosszú copfjával körbetekerte. Családja nem volt, gyermekei nem születtek, remeteként éldegélt a szerény kis kunyhójában, amely köré épült a város.
Hanem amikor Banka Munyó már vagy egy hete üldögélt ugyanabban a pózban, valakinek végre eszébe jutott, hogy meg kellene kérdezni tőle, mit szeretne azzal elérni. Egy középkorú asszonycsapat tévedt a főtérre miatta. Akkor összefutottak, s elcsodálkoztak a matuzsálemen.
– Ti is láttátok Banka Munyót?
– Mióta pózol itt a téren, hát senki sem veszi észre?
– Vajon miért ül ott?
– Hívjunk orvost?
– Talán meghalt?
– Vagy kővé vált?
– Talán megbolondult, hogy éjt nappallá téve egyhelyben ül és bámul?
– Á! Hiszen már évek óta bolond szegénykém…
– Inkább csak bogaras, de mindenki az lesz, mire megvénül… – legyintettek.
– Hát igen, vajon mi is így fogunk kinézni?
– Ha megérjük ezt a kort…
– Ne beszélj már zöldeket, én sokáig akarok élni!
– Én is… – bólintottak a többiek.
– Vajon mekkorát változott a világ, mióta Banka Munyó megszületett?
– Te jó ég… biztosan sokat, hisz ez már nem falu, városnak nyilvánították…
– Hű, mikor mi annyi idősek leszünk, mint az ős Banka Munyó, vajon milyen lesz a technika?
– Miért? Lehet még ettől is továbbfejlődni?
– Miért ne lehetne? Elképzelhető, hogy akkor már nem autók fogják felverni a port, hanem mindenkinek saját repülőgépe lesz és azzal fog itt repkedni!
– Hahaha! – kacagtak együtt.
– Hány éves lehet Banka Munyó? – merengett el az egyik asszony.
– Fogalmam sincs, talán senki sem tudja, lehet, még ő sem…
– Be kellett volna tenni egy intézetbe, én már mondtam vagy tíz éve is!
– Ez kinek a dolga lett volna?
– Vajon mit néz olyan meredten?
– Ki tudja…
– De mi van előtte?
– Én megnézem! – döntötte el az egyik asszony.
Azzal, nagy dérrel-dúrral felcihelődött a kis buckára és megállt a nő előtt.
– Szép jó estét Banka Munyó! Mi jót ülsz itt magadért?
– Szép jó estét Eszter asszony, foglalj helyet a párnámon!
Eszter asszony éppen meg akarta kérdezni, milyen párnán, amikor a selymes zöld fűben megpillantott egy kényelmes piros ülőpárnát. Annyira meglepődött, hogy nem maradt ideje kérdezősködni, hirtelen leült a párnára. A többi asszony elkerekedett szemmel bámulta, mit csinál Eszter, s nem értették, miért nem jön le onnan.
Egyenként felsétáltak Banka Munyóhoz, de ők is ugyanúgy jártak. Aki eljutott odáig, nem jött le a dombról, sőt maga is lehuppant a semmiből megjelenő színes párnák egyikére. Mikor már mind kényelmesen ültek a párnájukon, Banka Munyó halkan megszólalt.
– Talán ti még megmenthetitek a jövő nemzedéket… – kezdte.
– Csak nem ezért ülsz itt jó asszony? Hidd el, kár a gőzért, inkább menj haza a kis vackodra és ne törődj velük! A jövő nemzedék oldja meg magának…
– Erről beszélek… – dünnyögte az anyó.
– Ez nem a te gondod, hidd el!
– Álmot láttam… – folytatta az anyó.
– Álmot? Azt mi is láttunk eleget! – nevettek az asszonyok.
– Egy vidám közösségben ugrándoztunk, ahol együtt énekeltünk: „Vidáman szedjük a szemetet, szedjük a szemetet…” Aztán középen fehér ruhában ült egy komoly férfiember, ő volt a refrénéneklő: „Mert hogy szemetet szedünk az biztos…” énekelte komoly mantrahangon. Utána újból mi jöttünk a vidám fickándozással, majd ismét az úr a mantrával… még az aláfestő zenét is hallottam! Hm… nagyon jó volt… – sorolta az anyó, s nem érdekelte, hogy kinevetik.
– Nahát, ez érdekes álom lehetett! – vigyorogtak rajta, és közben biztosra vették, hogy most már tényleg megőrült.
– Szerinted jelent valamit? – kérdezte az egyik asszony.
– Változást… – bólintotta a matuzsálem.
Azzal elővett egy kendőt, amely hirtelen került elő a semmiből. Előbb még nem volt a kezében semmi, aztán a levegőben lengett egy szivárványszínű csodálatos selyemkendő. Égnek tartotta, és csak úgy fénylett, mintha nem is anyagból lett volna, hanem fényből, napfényből.
– Hát ez meg micsoda? – lepődtek meg és nem győztek ámuldozni.
– Egy kendő… – jött az egyszerű válasz.
– Hát ezzel meg mit akarsz te anyó? – kérdezték mélyen elcsodálkozva.
– Elmesélek nektek egy történetet…
– Azt hiszem, öregek vagyunk mi már a meséhez! – nevették.
– Az ember sohasem elég öreg a mesékhez…
– Hát, akkor mesélj nekünk, úgyis a gyerekeid lehetnénk! – nevettek össze.
– Vagy az unokáid! – fokozták és jót kacagtak rajta.
– Nézzétek, itt ez a varázskendő, ahányszor előveszem, mindig árad belőle a mese. Most is kikívánkozik belőle egy nagyon érdekes történet… – hunyorgott az anyó sejtelmesen, ügyet sem vetve a kis közjátékra.
Az asszonyokat furdalni kezdte a kíváncsiság.
– Mondd el, anyóka! – kérlelték.
– Akkor figyelmezzetek rám! – mutatta az ujjaival.
S belekezdett az első történetbe:

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s