51. Mentsük meg Mimikét!

Egy igazi kisbárány élete és kalandjai ihletett meg, akit ismertem.

A történet három jó barátról, egy lányról és két fiúról szól, akik folyton együtt töltik a szabad idejüket. Januártól nyár végéig olyan fergeteges kalandokban vesznek részt, amilyet álmukban sem mertek volna gondolni.
Az a nyolc hónap örökre rányomja bélyegét az életükre, mely során megváltozik körülöttük minden… Amikor egy átlagosnak ígérkező hétköznapi téli reggelen arra ébrednek, hogy a hóvihar elzárta őket a külvilágtól, titokban útnak indulnak, hogy felfedezzék a vidéket. A derékig érő hóban azonban alaposan eltévednek és olyan messzire kerülnek az otthonuktól, hogy már vissza sem találnának. Ekkor bukkannak rá egy titokzatos házikóra, mely egy völgy ölelésében bújik meg a viharsarokban. Ott ismerkednek össze azzal az idősebb párral, akik saját unokáikként fogadják őket, ahová vissza-visszatérnek, mert valami odavonzza őket. Valami, vagy valaki… Mimike, akit szeretnének megmenteni a bárány sorsától, s közben vele együtt néhány idős ember életét is megváltoztatják…

Megrendelhető:
bratanerzsi@gmail.com
http://konyvaruhaz.info/hu_HU/mentsuk-meg-miimiket

************************************************************************

A kis tanya

A falucskában többnyire olyan emberek laktak, akik nem azonosultak a vidéki élettel, a nagyváros közelében éltek, urbánusnak képzelték magukat, s mindennel a metropoliszt keresték fel. Bármilyen ügyes bajos elintéznivalójuk akadt, rohantak a nagyvárosba. Ott vásároltak be, oda jártak dolgozni, orvoshoz, fodrászhoz, egyszóval amivel csak tudtak, sőt, amint tehették, be is költöztek. Helyben szinte már semmilyen ügyet sem intéztek. Legfőképp a fiatalok szégyellték a paraszti élettel járó dolgokat, lenézően tekintettek arra, aki a földet túrta, vagy állatokkal foglalkozott. Az ott maradt idősebbek szánakozva gondoltak bele, ha ez így megy tovább, elöregszik, sőt lassan kihal a falujuk, hiszen a jól ismert hangos gyerekzsivaj már-már teljesen hiányzott belőle. Bár nem csak azért, mert elhagyták a települést. Az emberek egyre zárkózottabbá váltak, behúzódtak a kis odújukba, ahonnan nem is akartak kitekinteni. A falucska vezetői épp ezért többféle módon igyekeztek mozgást vinni a falusi életbe. Programokat szerveztek, majd telkeket árultak elérhető áron, óriási kedvezményekkel, hogy odacsalogassák a városból vidékre vágyó fiatalokat. Hamarosan gombamód nőttek ki az új lakótelepek, szaporodtak a lakások az újonnan kimért utcákban, akár egy kisvárosban, mi több, város született a falun belül… akarom mondani, kívül…
A falu egyik elhagyatott végén, egy kies domb tetején élt egy makacs, magának való öregedő ember, Alfonz, aki egy nap úgy döntött, hogy „csak azért is” állatokat tart, a gondolatot tett követte. S bár rengeteg gonddal, vesződséggel járt, de ő szerette csinálni. Kedvet is kaptak tőle néhányan. Sok gyermek, de még felnőtt is akkor látott először kecskét, lovat, szamarat, tehenet, birkát, vagy baromfit, kacsákat, libákat, tyúkokat. Hát még pulykát… Csodájára is jártak a jószágoknak, egészen addig, amíg azon nem kapták magukat, hogy egyre többen foglalkoznak állatokkal. No persze inkább amolyan könnyebben kezelhető fajtákkal, mint a kiscsibék, vagy a tyúkok. A városias részen azonban eszükbe sem jutott ilyesmi…
Akkoriban élt arrafelé egy másik gazda is, akit a fiatalok Illés bácsinak hívtak.
– Nyugdíjas éveimre adok magamnak még egy esélyt! – mondogatta.
Értékesítette mindenét, a falubeli házát, amelyet saját két kezével épített fel az asszonya segítségével, amikor családot alapítottak. A telkét, amelyet addig példásan megműveltek, egyetlen szál gazt nem lehetet látni benne sohasem. Mindenki tisztelte a pár munkáját és önfeláldozását, még külön táblácskával is elismerték a porta rendezettségét: „Tiszta udvar, rendes ház” – felirat jelezte a gondoskodásukat. Amikor a gyerekeik beköltöztek a nagyvárosba, ketten maradtak a hatalmas házban és a birtokkal. Illés bácsi képtelen volt tovább folytatni, valami mást, valami újat szeretett volna. Ismerte Alfonzt, a másik gazdát, számtalanszor meglátogatta és kedvet kapott tőle. Ki is nézte a falu másik végén azt a gazdálkodásra alkalmas tanyát, amelyen megvalósíthatta álmait. Az sem érdekelte, hogy a köznyelv alvégnek csúfolta. Egy csodálatos domboldalban vert tanyát, az egész udvara abban a völgyben terült el, tele fával, bozótossal. Ott senki sem lakott volna szívesen, éjszaka félelmetesnek tűnt, úgy vélték, talán még farkasok is ólálkodtak a fák között. A közvilágítást is elég későn vezették ki oda. Nem beszélve az elvadult tájékról, ami semmire sem volt használható, no meg a járhatatlan, göröngyös földutakról. Az ember azonban amint megpillantotta a portát, rögtön beleszeretett. Álmaiban egy kis gazdaságot látott virágozni rajta. Állatokkal. Amint megvásárolta, neki is látott az építkezésnek, és miután felhúzta rá szerény kis hajlékát, az egész völgyet duplán bekerítette. A földút magasabban helyezkedett el, mint a telke. A völgy ölelésében kedves kis udvart alakított ki. Onnan nyílott az utcára a nagy fakapu és a kiskapu, arra merőlegesen pedig a gazdasági udvar nagykapuja. Az udvarában két garázs állt, egyikben a személyautó, a másikban a munkagépek sorakoztak fel. Amellett a két másik kapun keresztül járt be az állatokhoz. A külső kerítést a kutyáknak szánta, akik nem kerülhettek egybe a haszonállatokkal, nehogy baj legyen belőle, a belső udvarba az állatokat tervezte. A hátsó falat a domboldal tette ki. Karámot, szénatárolót, és akolt tákolt odabenn, majd apránként elkezdte felfejleszteni az állományát. Nem volt más dolga, mint az állatokkal törődni, próbált abból megélni. Az évek múlásával kialakultak a szokások. Szombatonként kijárt a piacra, és hetente kétszer a környékbeliek hozzá jártak friss tojásért, húsért, friss tejért, sajtért. Így derült ki, hogy a magának való ember mennyire ért a gyermekek nyelvén. A bácsi két nagy fia nem nézte jó szemmel a tevékenységét, nem is segítettek, inkább ráhagyták, de amikor látogatóba érkeztek, boldogan vitték magukkal a jóféle hazait. Az embernek azonban hiányoztak a gyerekek, ezért szeretett velük beszélgetni. Két hatalmas komondor vigyázott a birtokra, akik többnyire a külső kennelben védték a házat és az állatokat. A gazdival sokszor sétálgattak a környéken, nem voltak veszélyesek, de hatalmas méretük és öblös hangjuk tekintélyt kölcsönzött nekik. Aki meg akarta látogatni őket, kétszer is meggondolta, odamenjen-e, tartottak tőle, ha az ebek szabadon kószálnak, nem tudnának szembenézni velük. A komondorok egyébként az állatállományt őrizték, nem jártak ki a ház udvarába, de „ezt az ember sosem tudhatja… jobb félni, mint megijedni” alapon a látogatók óvatosak voltak. A falubeli nagyobb gyermekek azonban nem sokat teketóriáztak, hamarosan megbarátkoztak a két kutyával, így a nyári szünetben bármikor tiszteletüket tehették a bácsinál, aki szívesen megmutatta az állattartás csínját-bínját. Néha meghívta az óvodásokat, és az iskolásokat is, hogy élőben láthassanak olyan állatokat, amilyenekről esetleg az iskolában, óvodában tanultak. A lelkesebb pedagógusok szívesen vették a felajánlást, s természetismeret órákon ellátogattak hozzájuk. Az óvodásoknak külön élmény volt odáig sétálni és élőben látni igazi állatokat. Illés bácsi örült, hogy a mai fiatalságot még érdeklik ezek a dolgok, büszkélkedett az állataival, bár az évek múltán sokszor mondogatta:
– Meglátod, asszony, ha én kihalok, velem hal az állattartás is.
– Na, ne mondd! És akkor mi van Alfonz bátyánkkal?
– Ő még nálam is idősebb…
– Na és?
– Alfonz is abbahagyta az idén, még van egy kecskéje és kész… meglátod, úgy lesz, ahogy mondtam, kecske, birka, szamár biztos nem lesz a falunkban!
– Mindig ugyanaz a nóta, mesélj a gyerekeknek, ők még hisznek neked! – legyintett az asszony és tovább állt, hogy a saját dolgát végezze.
Nem segített az állattartásban, mert az elején megegyeztek, hogy minden benti munka az övé, plusz a sajtkészítés, miegymás, az emberé meg minden kinti munka: kaszálás, etetés, almozás. Megosztották a feladatokat és a szabad időt. Így éldegéltek békességben, boldogságban. S mivel Illés bácsi nem tudta elmondani az asszonynak, ami a szívét nyomta, elmondta hát az ifjabbaknak, akik tátott szájjal hallgatták végig. Ettől aztán beindult a mesélhetnékje, egyik nap az etetés rejtelmeiről tartott mesedélutánt, sőt, be is mutatta nekik, másik nap az almozás következett, majd a gondozásuk, vagy éppen a kaszálás, a szénatárolás. Az ifjak véget nem érő kérdések áradatával ostromolták, s ő végtelen türelemmel válaszolgatott. Közben elégedetten simította meg a szakállát. Bár az asszony csak nevetve rálegyintett, de ő akkor is reménykedett.
– Talán valamelyiküknek megtetszik ez az életforma, és ha én már nem leszek, folytatja tovább! – reménykedett.
– Ez korántsem biztos…
– De az állatokat és engem nem fognak elfelejteni, amíg élnek!
– Jaj, te! Nem jöttél még rá, hogy nem az a fontos, hogy te nyomot hagyj, hanem az, hogy benned milyen nyomot hagy a világ? Mindenki azért töri magát, hogy fenn maradjon a neve, közben az igazából senkit sem érdekel… az a fontos, amit te érzel!
– Jól van, tudom, tudom… de azért csak van értelme annak, amit csinálok! Ha már a saját fiaim nem ezt az utat választották… – dünnyögte.
– Ne másokért tedd, hanem önmagadért, a saját örömödre! Ha neked ez okoz boldogságot, tedd! De soha ne kényszeríts rá senki mást! – dohogta.
– Tudom, mit gondolsz… – sóhajtotta az öregember, aki az ehhez hasonló beszélgetésekben folyton alul maradt.
Néha úgy érezte, hogy az asszonya nagyon erőszakos, máskor meg túl butának, vagy éppen túl bölcsnek vélte, attól függően, mennyire egyezett vele a véleménye. Nem mondta ki nyíltan, de azért adott rá…
A tanyájára látogató gyermekekből is lassan felnőttek váltak, de valahogy folyton újabbnál újabb ifjak érkeztek. Illés bácsi mindenkit szívélyesen fogadott, tisztában volt vele, hogy ezeket az élményeket soha életükben nem felejtik el…

Így történt ez abban az évben is, amikor érdekes dolog esett meg a tanyán…
A hóvihar

Már kora szürkületkor elborult az ég, látszott, hogy komoly hóvihar közeleg. Az állatok bemenekültek az ólakba, és keservesen bőgtek, a gazda nem győzte őket vigasztalni, mielőtt rájuk zárta a reteszt. A kutyák is félősen nyüszítettek, az ember együtt érzően megsimogatta a fejüket s extra finom falatokat adott nekik. Éjszakára övék volt a tiszta udvar védelme is, olyankor mindig nyitva hagyta az összes belső kaput. A kutyák olyankor az állatudvart is körbepásztázhatták, így jelenlétükkel elriasztották a betolakodó ragadozókat. Illés bácsi dolga végeztével bement a házba, ahol már duruzsolt a kandalló és a jó melegből szemlélte, ahogyan elkezd zuhogni a töménytelen mennyiségű hatalmas hó áradat. Igen, hó áradat, mert az egyik pillanatban még csak pár pihe jelezte, mi készül, a másikban viszont úgy szakadt, mintha kitépték volna az égi dunnahuzatot. Közben feltámadt a szél és vészesen huhogni kezdett. Pár perc múlva mindent elsöpört a tomboló vihar. A hózápor vízszintesen esett, az orkán ide-oda kavargatta a tehetetlen pelyheket, az ég teljesen elsötétedett, már nem lehetett tudni, mi történik odakinn, csupán az őrjöngő vihar üvöltése hallatszott. Az orkánerejű szél le akarta tépni a háztetőt, az ablakot belepte a hó. Süvöltött a kis tanya fölött is, mintha el akarná törölni a völgyből, ráadásul a vastag hóréteg mindent alaposan maga alá temetett. Illés bácsi és az asszonya nem tudtak aludni, némán hallgatták az ítéletidőt.
– A szobában is fütyül a szél… – jegyezte meg az asszony kisvártatva.
– Érzem…
– Talán a szigeteléssel van valami? Vagy ez a szél a falon is átfúj?
– Nem tudom… a szélvihar már csak ilyen.
– Alábbhagyhatna…
– Vajon mit csinálnak ilyenkor az állatok? – tűnődött az ember.
– Jól bezártad őket?
– Természetesen… remélem, a hófúvás hagy nekik annyi helyet, ahol életben maradnak…
– Bizonyára… ők már megszokták…
– Dehogy szokták meg! Ha hideg van, ők is fáznak, a szélvihartól pedig félnek és én nem vagyok velük, hogy megnyugtassam őket…
– Mindegy, akkor sem engedem, hogy ilyen időben kimenj hozzájuk! Még csak az kellene, hogy odafagyj valahová és betemessen a hó, én meg majd reggel még vadászkutyákkal sem talállak meg! – torkolta le az asszony.
– Szegény kutyák, legalább őket be kellett volna, engedjük, hisz ilyen időben még a kutyát sem verik ki! – sopánkodott tovább.
– A kutyát nem, de ők jófajta komondorok, ráadásul azt kell, mondjam, különb óljuk van, mint némelyik ember háza! Gondolkodj már ember! Nézd, alig van itt hely! Hová tetted volna azokat az állatokat, akik akkorák, mint két borjú?
– Nem hallom a nyüszítésüket…
– Én sem… csak azt, ahogyan az orkán üvölt…
– Hát… ha már muszáj tomboljon… még épp időben van, örülök, hogy nem a jövő hónapban tört ki ugyanez!
– Igen, most tomboljon, ne tavasszal…
– Azért régebben nem voltak ilyen viharok…
– Biztosan voltak, csak mi már nem emlékszünk rá! Egyébként lehet, hogy ez a vihar csak itt, ebben a völgyben ennyire erős, nem véletlen csúfolják viharsaroknak…
– Érdekes, a völgyben vagyunk, mégsem szélvédett helyen! Azt hinné az ember, hogy a domboldal megvéd…
– Én megmondtam az elején, ne vegyük meg ezt a semmirekellő földet! Nem ér ez semmit, de te álmot láttál benne, és azt felelted: Életem hátralévő részének második esélye! Tessék, apukám, megkaptad!
– El sem tudnám feledni, mert bármi történik, az orrom alá dörgölöd…
– És még valami… azt is szentül hitted, hogy a fiaid követni fognak! És? Követtek? Na, most az egyszer ismerd be!
– Rendben van, beismerem, tévedtem… a fiaink nem követtek engem, még nem… fontosabb volt nekik a nagyváros, a hamis csillogás, a nyüzsgő élet, mint egy nyugalmas állattenyésztés…
– A nagyobbik fiad orvos lett, a kisebbik tanár! Nem csak az a munka, amit te csinálsz! Minden posztra kell valaki, és ha nem azok lennének, akik, hanem mondjuk segédmunkások, hát azoknak is kell lenniük! Így van?
– Igazad van… mégis azt reméltem, hogy… na, jól van, majd egyszer, lehet, öregkorukban… – legyintett.
– Micsoda egy makacs, önző, önfejű ember vagy! Te sohasem adod fel?
– Nem hát…
– Reménytelen eset vagy!
– Mert ha én meghalok, mi lesz ezzel a sok ártatlan jószággal?
– Valaki biztosan gondoskodik róluk!
– Ez nekem nem elég…
– Akkor végrendelkezz róluk, de ismételten kérlek, ne rój terhet olyanokra, akik nem akarnak velük foglalkozni!
– Tudom… – dünnyögte Illés bácsi letörten.
Hiszen folyton azon járt a feje, ha ő távozik, mi lesz az állataival.
„Az asszony nem eteti, almozza, feji őket és a környéken nincs is olyan ember, aki megtenné helyettem, amíg el nem rendeződik a sorsuk. Alfonz is idősebb, és éppen ebben az évben hagyta abba a nagy állattenyésztést. Igaz, nincs előírva, hogy ő távozik előbb, de az sem, hogy én! Vajon lenne, aki megvenné az egészet, vagy éhen pusztulnának a szerencsétlenek?” – gondolta.
Ezért bármikor maga alá került, ez éltette tovább, mert nem hagyhatta magukra az ártatlan jószágokat. Az asszony talán titkon félt is ettől, mert nem lehetett vele erről beszélni…
Aznap este a gondolataikat inkább megtartották maguknak, már nem szóltak többet, az iszonyatos tombolásban összebújtak, és megpróbáltak elaludni.
Valamikor biztosan sikerült, mert amikor felpattant a pillájuk, már világosodott. Azonnal az ablakhoz rohantak, hogy kinézzenek, mi történt. Semmit sem láttak a hófehér hóréteg alól. A gazda kapta magát, jó melegen felöltözött, ám amikor kinyitotta az ajtót, a legnagyobb megdöbbenésére teljes nagyságban hó fal fogadta. Hiába próbált áttörni rajta, nem sikerült. Az orkánerejű szél már csillapodott, mert csend volt odakinn, de nem lehetett kijutni a lakásból. A gazda nekilátott kiásni magát. Nem tehetett mást, mint befúrta magát a közepébe, de mivel nem tudta hová tenni a fölösleget, ezért a hókupacot az előszoba kövére gyűjtögette. Az asszony is alaposan megijedt, beállt segíteni neki. Jó pár kisebb kupac után a fejükre szakadt egy nagyobb adag hó, és a felettük keletkezett lyukon meglátták a csodaszép kék eget. Ragyogott a napfény, kéklett az égbolt, mintha éppen nyár lenne, mintha a tegnapi ítéletidő meg sem történt volna. Amikor feljutottak a lyukhoz, akkor vették észre, hogy fehér hótakaró alatt nyugszik az egész völgy. Jó pár óra fáradtságos munkával egy folyosót ástak ki maguknak, amin már lassan közlekedni is lehetett. A gazdát az állatok idegesítették. Még nem fejte meg a kecskéket, nem adott enni senkinek, és nem tudta, vajon mi lehet velük. Eszébe jutottak a kutyák is. Szívhez szólóan fütyülni kezdett.
– Hópihe! Garas! Hol vagytok? – de senki nem felelt.
A farkasordító hideg vastag jégréteggé fagyasztotta a hó tetejét, az ember észrevette, hogy imitt-amott fenn marad rajta, főleg, ha gyorsan szedi a lábát és nem időzik egy helyben. Nagy nehezen el is indult a kerítés felé. A kutyák akkor kerültek elő. Bizonyára sokat dolgozhattak rajta, hogy kiássák magukat a hó alól. Rohantak a gazdihoz puszit adni. Az ember igencsak megörült, úgy ölelte őket, mintha kedves pajtásait soha nem látta volna.
– Jól van, na… jól van, kincseim, Hópihe és Garas… de most már mutassátok az utat, mi van a jószágokkal?
A két kutya, mintha értette volna, rohantak előre. Hát az akolok is alaposan hó alá kerültek, de a gazda nagy nehezen kiszabadította az ajtókat. A kecskék meglepetten pislogtak a vakító hóra, ki sem mertek jönni. A birkák szintúgy. A tyúkok azonban nem sokáig gondolkodtak. Csipkedték a hófehér jéghideg finomságot és meglepetten káráltak hozzá, ám az ól elejénél tovább ők sem merészkedtek. Illés bácsi úgy döntött, aznap mégsem engedi ki őket, ezért fejés és etetés-itatás után minden ajtót visszaárt, a kutyákat pedig szabadon hagyta, hadd járőrözzenek.
Amikor bekerült a házba, lerogyott a székre és megtörölte a homlokát.
– No, ilyen nehezen sem etettem még meg őket…
– Látod? Beismered, hogy már öreg vagy hozzá?
– Soha! Nézd azt a rocska tejet, amit most is behoztam, azt is számolni kell, meg azt a kis kosárnyi tojást! Örülök nekik, annyi örömet okoznak… némi hasznot…
– Hasznot? Arról inkább ne beszéljünk! – fojtotta belé a szót az asszonya.
– Nekem öröm, hogy vannak! Így legalább tudom, mit eszek, s minden reggel van miért felkelnem…
– Á! Szóval neked az emberek nem elegek? Itt vagyok én, a fiaid? És neked az állatok a legfontosabbak? – háborodott fel az asszony.
– Tudod, hogy nem úgy értettem… bár… ebben a korban jól jönne már egy unoka… – csúszott ki a száján.
– Jaj, te, vénember! Unoka? Majd jön az, ha itt lesz az ideje! A fiúk előbb megalapozzák a jövőjüket!
– És az asszonyaik is? Kifutnak az időből…
– Manapság már nem szülnek tizenévesen!
– De már lassan negyvenévesek…
– Nem baj, mondom, légy türelemmel… – nyugtatgatta az asszony, pedig egy ideje már az ő szíve is unokáért sajgott.
– De meddig?
– Gyere, egyél egy kis sült szalonnát, itt a jó forró tea és a kávéd!
– Friss kenyér nincs?
– Már hogyne lenne! Az imént berohantam a faluba a pékhez, és hipp-hopp, hoztam neked friss meleg kenyeret!
– Csak vicceltem! – kacsintott az ember.
– Én is! – vigyorgott az asszony.
Jóízűen megreggeliztek és eltervezték, hogy utánanéznek, mennyire járhatóak az utak. Jó, hogy éppen az jutott eszükbe, mert a völgyből kilépve láthatták, hogy eltűnt a falu. A hó az egészet betemette, a távolban a selymes hótakaró alól csak a templom tornya kandikált ki. Ám az úton egy tapodtat sem tudtak volna menni, mert derékig süllyedtek a hóba.
– Úgy látom, ma minden ember megküzd a kijutásért! – állapította meg az öreg.
– El vagyunk zárva a külvilágtól… – nyögte ki az asszony.
– Engem, cseppet sem zavar… – vonta meg a vállát a gazda.
– Azért én szeretem tudni, mi történik körülöttem!
– A kis kíváncsi…
– Bemegyek, felhívom Borist. – fordult vissza az asszony és nagy nehezen megküzdött a hóval, mire elérte a lakást.
Azonnal tárcsázott, a telefon azonban hallgatott.
– Te Illés! Ez teljesen süket! Mi lehet vele? – kiáltott ki.
– A vihar biztosan leszakította a vezetéket!
– Meglehet… de furcsa!
– Vagy beázott a vezeték… – találgatott az ember.
– Azért ez felháborító! A mai világban, amikor az ember eljutott a Holdra, kiment az űrbe, és amikor egy kis hó leesik, megbénítja az egész országot!
– Ne mérgelődj, azzal nem lesz jobb! – nyugtatta az ember, amikor beért a házba.
– De igazam van, vagy igazam van?
– Persze drágám, neked mindig igazad van! – vigyorogta.
– Ne gúnyolódj velem, amikor ideges vagyok!
– Ne idegeskedj, már úgy sem tudsz mit tenni… inkább gyere, segíts nekem, szabadítsuk ki, amit lehet!
– Azonnal megyek, csak feldobom főni az ebédet!
– Rendben…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s